IX.

(A midőn az ember ismeretlennel utazik, vagy legalább csak az egyik ismeri a másikat.)

A kijelölt időben pontosan megérkezett a gyorsvonat, mely itt csak egy perczet időz, de ez elég volt arra, hogy Arthur gróf felugorjék egy első osztályú kocsira, míg legénye két utazó börönddel hátrább keresett ülést.

A vonat megindult s a gróf csak most látta, hogy nem egyedül van, mert a túlsó sarokban jól öltözött, de nem szép, nem is fiatal nő ül és nézegeti a vidéket.

– Elhibáztam, – gondolá Arthur gróf, – nem néztem meg, hogy e coupé nem dohányzók számára való s most böjtölhetek a legközelebbi állomásig, míg más okosabb helyet találhatok.

Ekkor azonban megpillantja a kocsi ajtajára szegezett érczszelenczét, mely a szivar hamujának leverésére van odakészítve s félig kérdő szemet vet az idegen nőre.

Ez mindjárt elérti, mi baja utitársának, és szól hozzá német nyelven.

– Ön szivarozni akar, uram? Kérem, tessék. Épen nem félek a dohányfüsttől s rendesen ilyen helyen szoktam helyet foglalni.

– Valóban, madame, komolyan megengedné?

– Sőt kérem.

Ez már oly világos engedély volt, hogy parancsnak is beillett s Arthur gróf lenyaktilózott egy havannait és ismételt bocsánatkérés mellett rágyujtott. -245-

Miután pedig már szóltak egymáshoz s köztük az idegenség jege megtört, Arthur gróf a középső ülésben foglalt helyet és társalogni kezdett.

Az idegen nő készséggel, sőt előzékenységgel fogadá a felajánlott időtöltést s csakhamar túl voltak a köznapiságokon, hogy szép idő van, kellemes nyugati szél lengedez s már kiderült, hogy az ismeretlen nő igen közlékeny és beszédes természettel birt s bármely tárgy került elé, mindenre helyes, értelmes, sőt műveltséget eláruló választ tudott adni.

Mindinkább közeledvén, Arthur gróf már a szemközti ülésbe telepedett, azt mondta, tisztán mulatságból utazik, míg a nő bizonyos családi ügyek elintézését emlegette.

Fél óra mulva tudva volt, hogy a nő messzeútról jő, Budapesten csak egy napot töltött s most Erdély több városában lesz dolga.

Lassankint nevek kezdtek előfordulni. Az idegen nő ismerte a bécsi szinházak összes művészeit, azután jöttek a bárónék, a grófnék, végre a herczegnék. E nő mindenkit ismert, de egy szavával sem igyekezett olyasmit állítani, mintha az említett úrnők személyes barátságával dicsekedhetnék.

– Madame, – szólt egyszer Arthur gróf, – bámulom önnek kiterjedt ismeretségi körét, de egyet még sem látott soha.

– S az volna?

– Burghammer herczegnő.

– Oh, a herczegnőt tán még többször látom, mint a többit. Nemde szép, szőke, kellemes gömbölyű alak? Atyja Hohenmark herczeg táborszernagy volt, anyja magyarországi középbirtokos, született Bogfalvy.

Ez már sok volt. Ezen pontos részletesség bőven bizonyította, hogy a többi életadat s nehány érdekes adoma is, melyet most hallhatott, csak a legjobban értesült körökből származhatott.

– Asszonyom, – kérdé erre Arthur gróf, – ön tán Burghammer herczegnőnek leánykorát is ismeri? -246-

– Csak azt tudom róla, a mit az egész Bécs. Louise herczegnő ismeretséget kötött egy Bendeffy Arthur nevü magyar gróffal. Úgy látszott, szerették egymást. A grófról nem szólhatok, de a herczegkisasszony lelke mélyéből és szíve teljéből engedé át magát érzelmeinek. Mind e mellett e házasság állítólag vagyoni tekintetek miatt, lehetlenségnek mutatkozott, Louise herczegnő tehát az öreg Burghammer herczegnek nyujtá jobbját. Ő herczegsége az osztrák delegátióval Pesten időzött s Hohenmark kisasszonyt az udvari ünnepélyek alkalmával látta először. Mondják, hogy a herczegnő mai napig sem feledkezett el első szerelméről.

Arthur gróf nem tudta, hova legyen bámulatában s aztán kérdé:

– Utoljára ön még Bendeffy Arthur grófot is ismeri?

– Láttam nehányszor, Bécsben, és másutt is.

– Ah, Bécsben és másutt is, és minő alkalommal?

– Ott, a hol ő engem véletlenűl nem látott, vagy nem figyelt rám.

– A hol ő önt nem látta! ez nevezetes. A hol ő önre nem figyelt! Ez eredeti. Ráismerne ma is?

– Akárhol, ha találnám.

Most már Arthur gróf zavara a legmagasabb fokra hágott. Szemébe nézett az idegen nőnek, de ez teljes nyugodtsággal állotta ki a kémlő pillantásokat. Ismerte őt e nő? vagy legalább ezen egy esetben csak kérkedni akart mindentudóságával? Végre is Arthur gróf legjobb politikának tartotta, ha incognitójáról legalább nyiltan le nem mond, mert ily helyzetében sokkal szabadabban folytathatja érdekes beszélgetését.

E pillanatban fütyölt a mozdony s a vonat Csucsa állomásra érkezett.

Itt zaj keletkezék, a konductorok végig futkostak a kocsisorokon, mindenütt kiáltva: «távirati sürgöny! távirat: Werner Karolinának!»

– Ah, – szólt az idegen nő, – mint ha az én nevemet hallanám. -247-

– Azt kiáltják, – felelé a gróf, – hogy távirati sürgöny várja itt Werner Karolinát.

– Én vagyok.

Ezzel kihajlott az ablakon, intett azon egyénnek, a ki a sürgönyt magasra emelve mutogatá, s aztán rajzónnal a vevényt aláírván, ajándékot adott a hivatalszolgának, a sürgöny pecsétét pedig feltöré.

Arthur gróf felkelt, hogy egy üléssel távolabb essék, nehogy szerénytelenűl közel legyen az olvasóhoz.

– Oh kérem önt, – szólt az ismeretlen utitársnő, a kinek azonban már nevét hallottuk, – maradjon uram, vagy legalább ezen okból ne hagyja el helyét. Nincs ebben semmi titok. Bátyám, a ki egyszersmind ügyvédem, ír. Csupa hivatalos szárazság, akár felolvasom.

Arthur gróf elhárító jelt adott kezével, de társnője nem gondolt azzal, hanem hangosan olvasá:

«Bécs, jun. 23. regg. 4 óra.

A pör állása nem változott, de végéhez közeleg. A végeldöntés előtt az alperessel nem kell alkuba bocsátkozni.

Werner Károly.»

Olvasás után a papirt ketté szakította s a már rohanásnak indult kocsinak ablakán kivetette.

Nehány perczig szótlanúl ültek szemközt egymással. A gróf a Werner néven mélázkodott el, mely polgáriasan hangzik, de van köztük még báró is, akármennyi. Mert hogy e nő a legjobb körök modorát és sajátszerű szójárásait ismerte, arról bőven meggyőződhetett.

Ezalatt az utitársnő keresgélt valamit kezén tartott könnyű bőrtáskájában. Arthur gróf elpirult, mert akarata ellen bepillantott a táska belsejébe s látta, hogy ott igen vaskos csomó 50 forintos bankó hencsereg. Régente azt mondták, a madarat tolláról, az embert szaváról ismerik meg. Mai napon nincs biztosabb ajánlólevél, mint a kinek csomóstul áll a pénz rendelkezésére.

– Uram, – szólt a nő, – ön nekem szorultságomban nagy szívességet tehetne.

– Azt kiáltják, – felelé a gróf.

-248-

– Egészen szolgálatára állok.

– Nagyot hibáztam, hogy a távirati sürgönyt kidobtam az ablakon, mert a papir hátára ráirhattam volna a választ.

– Asszonyom, ha Kolozsvárra érünk, talál ott papirt és mindent.

– Igen, de én Bánffy-Hunyadról kivánnék visszatáviratozni. Nincs önnek tárczájában egy darabka nélkülözhető papirka?

– Mindjárt megnézem.

Ezzel megnyitá tárczáját, melynek egyik oldalán a 17 darab ezres bankjegy, a másik oldalán kisebb bankjegyek, szivarok, s végre a tegnap vett levélnek lapjai fehérlettek ki.

Késedelem nélkül leszakított a levélből oly darabkát, melynek háta tisztán maradt s odanyujtá utitársnőjének.

– Köszönöm, nagyon lekötelez ön. De már ha ennyi jósággal van irántam, még megtetézhetné szivességét. Az asszonyok kézírása sokszor olvashatlan, nem volna oly kegyes, leírni, a mit diktálok?

– Ezer örömmel; semmi sem könnyebb ennél.

– Tehát diktálom, a czím: «Werner Károly ügyvédnek. Bécs. Bankgasse 9.»

– Megvan.

– Most a sürgöny tartalma: «Bánffy-Hunyad jun. 23 reggel 6 óra.»

– Még nincs ennyi.

– Lesz, ha az állomásra érünk.

– Helyes, igaza van; kérem tovább.

– «Az alperest már megtaláltam, és többé el nem bocsátom szemem elől.

W. K.»

A nő a legudvariasabb modorban köszöné meg utitársának szivességét, átvette a beírt papirlapot, de midőn azt kezében forgatná, megpillantja a másik oldalt elfoglaló írást és felkiált.

– Ah, ez Porczogh báró irása.

– Hogyan? – felelt Arthur gróf, a ki e mindentudóságot -249- természetellenesnek kezdte tartani, – ön ismeri Porczogh báró kézvonásait?

– Azaz: a kézirást nem. Legalább én még a bárónak magyar levelét sohasem láttam. Annál inkább ismerem a levélpapirt, melyet használni szokott, mert minden lapra a P. V. monogramm be van nyomva.

– Ah ez nevezetes! Ön Porczogh bárónak levélpapirját ismeri! Nekem a báró jó barátom, de sohasem dicsekedett vele, hogy szerencséje van Werner Karolinát ismernie.

– Oh nem is hozzám intézte leveleit. Én csak a második kézből jutottam hozzá. Most azonban kérnem kell önt, nézze meg jól, nincs-e ezen papirnak a hátán oly valami, a mi nem való más embernek, mert a papir ott marad a távirda hivatalban, s kiváncsi szemek elé kerülhet.

Arthur gróf valóban megijedve vette kezébe Porczogh báró levelének darabkáját, mely azonban úgy volt ketté szakítva, hogy a soroknak csak a fele maradt meg, s miután épen e helyen sem név, sem más érthető mondat elő nem fordult, meggyőződhetett, hogy e papir minden kár vagy kellemetlenség nélkül vetődhetik akárhova.

Megérkezvén az állomásra, az idegen nő magához intett valakit a pálya szolgai személyzetéből s miután kérdezte, ért-e németül, s az igenlőleg felelt, mondá neki:

– Legyen ön oly szives, vigye el ezt a sürgönyt, de rögtön, a távirdai hivatalba. Itt van 10 forint; fizesse ki ebből az 50 krajczárra szabott díjt, a többit pedig fáradsága jutalmául költse el egészséggel.

A jó ember csak eltátotta a száját a herczegi borravalóra s mély meghajlással kifejezvén háláját, a parancs végrehajtását megigérte. Ezalatt a vonat ismét mozgásba jött, aztán hovatovább gyorsabban rohant, míg végre a kirendelt időben a kolozsvári indóházba berobogott.

– Asszonyom, elértem utazási czélomat. Igen örültem szerencsémnek, s ha ön is Kolozsvárra szándékozott, -250- itt áll legényem, a ki segíteni fog a podgyászt a kocsira szállítani.

– Köszönöm uram; nem egyedül utazom.

És valóban ekkor már ott állott egy jó kihízott inas, de nem bérruhában. Ha bajuszt, szakált visel, beillik még szolgabirónak is. Ez teljes készséggel jött úrnője szolgálatára s a kik Rév állomástól kezdve oly érdekeltséggel elcsevegték az időt, végső búcsút mondtak egymásnak.

A gyorsvonat Kolozsvárott csak 10 perczig időz s Arthur gróf leszállván a waggonról, szétnézett, hol látná meg az ezen perczben kötelességszerűleg jelen lenni tartozó állomásfőnököt?

E helyett sokkal biztosabb forrásra talált, a honnan hírt hallhatott. Egyik ismerőse, valamelyik erdélyi gróf ácsorgott itt a pályaszín járdáján. Hihetőleg várt valakire, a ki el nem jött.

Arthur gróf hangos szóval üdvözlé barátját s mindjárt Dorozsmayék felől kérdezősködött.

– Barátom, elkéstél. Dorozsmayné és leánya, tündérszép menyasszonyod, nagyon féltek a déli nap hevétől s még az éjjeli személyvonattal Marosvásárhely felé indultak.

– Bizonyosan tudod?

– Senki sem tudhatja biztosabban, mint én. Oly szerencsés voltam, hogy fogatomat egész ittmulatási idejökre rendelkezésükre bocsátottam, s az özvegy e figyelmemet kegyesen fogadta. Az éjjel elutaztak, s magam hajtottam lovaimat a vendéglőtől az indóházig.

– Ha így van, semmi keresetem Kolozsvárott, megyek tovább rögtön.

– Áldjon Isten.

Arthur gróf maga ment a pénztár elé, mert legényének a podgyászt kellett visszaczepelni. Egy első s egy második osztályra szóló jegy hamar volt váltva s a gróf, legényével együtt, reggelizés nélkül foglalt ujra helyet, s csakhamar azután mozgásba jött a vonat s nyílsebességgel hatoltak Erdély kies völgyei közé. -251-

Jól elmult már a dél, a midőn Arthur gróf a csendes vidéki városkába, Marosvásárhelyre érkezett. Itt az indóházban megebédeltek; a legény ugyan jóizűen, de a gróf ma is emlegeti a marosvásárhelyi beefsteaket.

Van már a hazában annyi élelmessége a lakóknak, hogy a hol vasút van, különösen pedig ha ez nem megy tovább, hanem mint zsákutczába irgalmatlanúl leteszi az utazókat, mindenféle rendű és rangú kocsik állnak készen a továbbmenni szándékozók rendelkezésére. Arthur gróf még ebéd előtt kiszemelt egy könnyű csézát, mely elé három tüzes csikó volt fogva s a tulajdonossal nehány szóval megalkudott. Természetesen négyszeres árat fizetett, mert a székely fuvaros nem azt nézi, meddig megy? hanem, kit visz? Arthur grófnak arczán pedig eltörölhetlen vonásokkal volt a született nagy úr jellege kifejezve.

Megindultak.

A tulajdonos maga hajtotta a lovakat s a gróf néha-néha kérdezett tőle valamit.

– Messze van az a Borszék?

– Nincs annyira uram, mint Moszkva, vagy Peking, de ha bajunk nem lesz és a napot a holdvilágos éj felével kitoldjuk, oda érünk tán holnap este 5 órára.

– Átkozott expeditio, – mormogá a gróf s gondolatában hozzá tevé, hogy mindez még hiába is történhetik.

A csikók ellen semmi kifogás sem lehetett; két postaállomást haladtak egy végtiben s meglehetősen ügetve. Azután ha egy órát pihentek s jól megabrakoltak, ujra friss erőben voltak.

Annál több szemrehányás érhette a kocsit, melynek hátulsó ülése ugyan rugókon lógálózott, de a köves és döczögős úton szétrázta utazónknak még az agyvelejét is.

Arthur gróf egyik szivart a másik után hamvasztotta el, és épen ujra akart rágyujtani, a midőn lába alatt erőszakos recsegés hallatszik s az egyik hátulsó kerék ezer darabra törve hull szét az országúton. -252-

A gróf egy kicsit ki is lett dobva a kocsiból, de rögtön talpon termett, míg legénye, kinek semmi baja sem esett, jajveszéklő óbégatással tölté be a székely levegőt.

És a kocsis? Ezen fajnak is megvan a maga «bevett szokás»-a, mely soha el nem marad, és sohasem használ. Tudniillik: egetrázkódtató módon káromkodott.

Arthur gróf egy ideig uri egykedvűséggel nézte a romlást, hallgatta a körmönfont káromkodást, végre kérdé:

– Nos, mi lesz most belőlünk?

– Azt csak a haragos ménkű tudja, méltóságos uram. Utoljára nem tehetek egyebet, mint szőrére ülök a kesej csikónak s belovaglok Parajdra.

– Soká tart?

– Egy óra oda, egy vissza: hanem, hogy mikor és hol kapok más kocsit, azt csak szent Péter apostol tudja.

– Szép kilátás, legalább három óráig itt vesztegelni.

A fuvaros, a mint mondta, meg is tette; kijelentette, hogy előre is csak annyit igért, ha baj nem történik, s aztán felpattanva egyik lovára, a kigyózó uton eltűnt.

Csak legalább vadászni lehetne itt, gondolá a gróf, s elővevén kétcsövü remek fegyverét, lövöldözni kezdé a nyugalomra térő varjukat, nagy boszúságára legényének, a kinek kötelessége volt ezalatt az ijedős lovakat féken tartani.

Már közel volt az este, a juniusi leghosszabb nap lehanyatlott, a midőn alig fél óra multával egyszerre hátuk mögött, a merről maguk is jöttek, csengetyű hangja hallatszik; nemsokára kerék zöreje is közeledék, míg végre az út fordulójánál egy régen a divatból kiment hintónak kisértetes formája bukkan elő.

Nem lehetett uri utazó, a ki a borszéki fürdőidényre készült volna. A hintó födele hátra volt eresztve, s hárman ültek benne. A kocsis, mellette kövér, bajusztalan patronus, veleszületett flegmával és engedelmes szolgálati készséggel; végre a hátulsó ülésben egy nő -253- magánosan, élénk kiváncsisággal nézdelve minden fát, bokrot és fűszálat.

És ki volt?

Ah nagy ég csodája, senki más, mint tisztelt Werner Karolina úrnő, elkényeztetett bécsi dáma, kit a sors ötlete itt hordoz a székely vadonban. És megismerve reggeli utitársát, elrémülve szemlélé a kocsikerék szörnyű katasztrófáját.

Arthur gróf, uri egykedvüséggel, mintha otthon volna, három szóval elmondá helyzetét s aztán csodálkozva kérdé:

– Hogy találom önt itt megint?

– Nagyon egyszerűen. Kolozsvárott már várt valaki rám az indóháznál s oly hírt vettem, melynek következtében tovább kellett indulnom. Mon Dieu! együtt utaztunk a vonaton s nem láttuk egymást.

– Ez gyakran megtörténik. A vesztes mindenesetre én vagyok; mily kellemesen elbeszélgethettünk volna a hosszú uton.

– Ön igen udvarias uram, de ha úgy tetszik, szolgálhatok kárpótlással. Legyen szerencsém; üljön fel kocsimra, elviszem legalább a legközelebbi állomásig.

– Ez imádandó eszme, madame.

Ezzel felült, legényének pedig megparancsolá, hogy ne mozduljon helyéből s várja meg a fuvarost.

Mikor ismét ketten ültek, a hölgy megjegyzé:

– Soha sem hittem volna, hogy ily magas hegyek között is annyi szúnyog teremhessen. Ha meggyujtaná szivarját, a füst elűzné e mérges teremtményeket.

– Önből az angyalok beszélnek asszonyom. Ez a legelegánsabb modor engedélyt adni a dohányzásra.

Aztán, mintha félbe sem szakadt volna, folytatták reggeli társalkodásukat.

– Madame, ön az egész világot ismeri; a mennyi báróné, grófné, herczegné van, mind látta, mindegyikről tudja, mily szép, mennyi pénze, mennyi adóssága, s tán mennyi kedvese is van.

– Kérem, ez utóbbi «artikelt» meg sem érintettem. -254-

– Akkor bocsánatot kérek. De most azt kérdem, ismeretes-e a bankár- és a börze-bárók osztályában?

– Egy kevéssé.

– Kérdem: ismer-e ezen körökben egy Spuller Jeannette nevü millionaire hölgyet?

– Spuller Jeannette asszonyt, – felelé az utitársnő minden meghatottság nélkül, – igen jól ismerem, de most hallom róla először, hogy milliókkal bírna.

– Akkor más lesz. Az én Spuller Jeannette-om képtelen gazdag, nem fiatal, nem szép…

– Akkor ne is folytassa személyleírását, mert az én Spuller Jeannette-om legalább szépnek tartja magát, még akkor is, ha az egész világ ellene tanúskodik. A férfiaknak tudni kellene, hogy a szépségről soha még nő le nem mondott; legalább a benső értékről semmi esetre sem.

– Nagy köszönettel fogadom a kegyes leczkét, mert tán büntetést is érdemlettem volna. Mindemellett meg vagyok győződve, hogy két különböző Spuller Jeannette-ról beszéltünk. Az enyémnek pénze van.

– Pénz hiányában az enyém sem szenved. Van 6000 forintos könyve a bécsi takarékpénztártól.

– Az enyém fél kézzel vásárol meg egy 600,000 forintos kötelezvényt, s a mellett oly szórakozott, hogy öt hónap óta azt sem tudatja adósával, hogy hova küldje a régen lejárt félévi kamatot?

– Akkor önnek igaza lehet. Két Spuller Jeannette boldogítja az emberi faj férfiosztályát. Az öné gondatlan könnyelmü, az enyém kikiáltott madame Harpagon.

– Az enyémről azt beszéli a rossz világ, hogy nagyravágyó, s egy pár rongyos milliót szívesen kidobna az ablakon, ha grófné lehetne.

– Nem ismerem, soha hirét nem hallottam. Az enyémnek férje s nagy diák fia van. Külön él ugyan a házaspár, mert mindenik más foglalkozást űz, de azért családi érdekek tekintetében szorosan összetartanak.

Arthur gróf keserűen csalódva érzé magát s gondolatában -255- panaszkodott a sors ellen, hogy ily mindentudó nő épen azon személyről, a ki őt leginkább érdeklette, felvilágosítást nem adhatott.

Már közel voltak Parajd nevü állomáshoz, a midőn találkoztak a visszatérő fuvarossal, a ki gyalog jött az uton, egyik kezével lovát tartotta féken, a másikkal kocsikereket görgetett előre.

– Nos hát nincs kocsi Parajdon?

– Megköszönöm azt is, hogy ezt a vasalatlan kereket kaphattam, mert a mi jó ló és kocsi volt Parajdon, ma délben elvitték.

– Elvitték! hova?

– Hát kérem alássan, valami rettenetes gazdag asszonyság, azt mondták, Dorozsmay herczegnő, utazik erre. Gencsről, a báró kastélyából három kocsit küldtek elébe, de a Csomboja meg a Csudálatos hegyről irtóztató felhőszakadás jött s úgy elrontotta az utakat, hogy ökrökkel kellett a báró kocsiját vontatni. Most aztán összeszedtek Parajdon minden lovat, minden kocsit, s nyolcz lovat fogva minden kocsi elé, így mehettek a fényes uraságok Gencsre.

– Hogyan, Gencsre? úgy látom a térképen, hogy Gencs nem fekszik az országuton.

– Nem; de letértek, most ott vannak s tán vissza sem jőnek, míg hetedhét országra szóló lakodalmat nem csaptak, a herczegkisasszony és a fiatal báró között.

Hogy mi rejlik az emberi szív mélyében? azt az Úr, a vesék vizsgálója tudja, az emberek csak azt látták, hogy mindkét utazónak egyszerre elment a kedve Borszéktől, s nem bánták, igya a hires savanyú vizet, a ki akarja.

Szerencsére itt volt a legpompásabb ürügy, a felhőszakadás, mely Parajdon túl Gyergyó-Szent-Miklósig úgy elmosta az országutat, hogy csak a darabos kőszikla maradt fenekén.

Legelébb Arthur gróf eredt földtani vitatkozásba, és sejtetni engedé, hogy lemond utja folytatásáról; oly -256- közbejött esemény, melyre az egész fuvarbér kifizetése mellett a székely kocsis elismerése méltó hajlamot bizonyított.

Werner Karolina asszonyság sem nézett többé előre. Inkább hátra s azt erősítette, hogy a minő dolga neki Gyergyó-Szent-Miklóson vagy Borszéken lett volna, azt elvégezheti akkor is, ha az országutat ismét kijavítják. Úgy is csak azért szándékozott oda, mert épen most nem volt más dolga, de a mi halad, az el nem marad.

Tehát közös megegyezéssel visszafordultak. Arthur gróf csak addig használta szives utitársnéjának kocsiját, míg saját fogadott alkalmatosságáig ért. Ez alatt is keveset beszélt, elmult kedve a kérdezősködéstől, szivarja sem izlett, a szúnyogok csipését pedig észre sem vette.

Mert a gencsi látogatás meggyőző ékesszólás, a legvilágosabb revelatio volt előtte. Elhatározta, hogy visszamegy mamája csendes kastélyába s majd ott határozza meg, mit tegyen jövendőben? Azaz: mikorra tűzi ki a napot, melyben főbelövi magát. -257-