X.

(Bepillantunk a távirdai hivatal titkaiba.)

Arthur gróf otthon van, a mama vadászkastélyában. Az üde lég, az izletes ebéd, melyet a nagyváradi kanonok útmutatásai szerint művészkedő szakácsné főzött, új életszikrát lehelt ő méltósága becses valójába, s ha gondolkodott is néha a pisztolyról, a golyóról, mindez elméleti, vagy orvosrendőri szempontból történt.

Úgy találta, hogy a már fölfedezett számtalan öngyilkolási módokból egyik sem való született nagy úrnak, ősi családból származó hatalmas grófnak.

A méreg? ez utálat és otrombaság. Az ember tíz, tizenhat óra alatt testileg, lelkileg többet szenved, mint a mennyit a sors egész hátralevő életének idejére rá kimérhetett.

Széngőz? a párisi grisettek találták fel kizárólagos használatukra. Vízbe fulás? A szakácsné teszi, kihez hűtelen lett katonája.

Ellenben golyó az agyba, ha jól van czélozva, férfias és rögtöni halál. De itt marad borzadályul a holttest, mint a rendőri orvosnak szabad zsákmánya. Jőnek a halottvizsgálók, jő a bonczoló irtóztató késével és fénylő fürészével. Jőnek az öngyilkosság indokainak fürkészői s minden hirlap tele van az esemény legrészletesebb leírásával. Megírják, hogy a főrangú öngyilkos vagyonát elpazarlotta, előnyös házassági terve füstbe ment, hogy uradalma pénztárából kivett oly -258- összeget, mely adóssága kamatának fedezésére volt kirendelve. Az orvosi látlelet sem kimél agyat, tüdőt, májat, benne lesz, mi volt a testben kék, vörös, fekete, vagy szederjes, rendes vagy rendetlen állapotban. Szóval: az ember meghal, de itt hagyja testét, hirét, becsületét, s mindenki kedve szerint marczangolhat benne.

Majd azt gondolta, bezárkózik legbensőbb szobájába, összehordja a butorokat rakásra, leönti ágyát szeszszel s midőn érzi a lángok mardosását, agyonlövi magát; tehát míg négy-öt ajtót betörnek, addig a csontja is hamuvá válik. De ezzel is csak holttestét mentette meg az emberek szeme elől; a hir, a közbeszéd, a lapok kürtölései fönmaradnak.

Utoljára abban állapodott meg, hogy ha utolsó ezer forintosát felváltja, elutazik Amerikába, ott is a legtávolabb nyugati vidékre. Utközben nevet változtat, régi öltönyeit elveti, minden nyomot elenyésztet, s akkor a vadon közepén, ha az éhség kínjai körülfogják, nyul fegyveréhez. De ezzel is csak elhalasztja az itthon keletkezendő zajt, s még ráfogja valaki, hogy mint hivatali szolga élősködik valamely uzsorás bank irodájában.

Tehát teljes lehetlen e világból kiszabadulni nyom nélkül? Annyi joga sincs az embernek, hogy lemondhasson egyéni létezéséről, ha ez terhére van?

És miért akar meghalni? mert nem tud élni mint gazdag, irigyelt és kiváltságos Bendeffy gróf! Egy czipész, vagy szabó késsel metszi fel torkát, mert nem képes 100 forintos váltóját kifizetni; az útszéli betyár agyonveri a rongyszedő zsidót, és megelégszik, ha 20 forintot talál nála. A katona sokszor nem a hazáért, hanem egy nem szeretett s az országra nézve káros dynastiáért neki megy a tüzet okádó ágyútelepnek, nem tudom, hány rézkrajczár napibérért!

És Arthur gróf mégis öngyilkosságra gondolhatott. Nem élhet kényelmesen és gond nélkül édes anyja körében? Menjen oda s mindene van; maradjon itt, és -259- semmi szükséget nem szenved. Tehát egyedül azt nem tudná eltürni, hogy régi hatalmától elesett, hogy husz cseléd helyett kettő vagy három lesi parancsolatát? vagy hogy nem kapott olyan feleséget, a ki öt millió forintot hozott volna a házhoz?

Igaz, hogy Spuller Jeannette-nek 18,000 forintja meg volt kezdve. Mi lesz, ha elfogy? Semmi. Legfölebb félévi kamat-hátralék az uradalmi pénztárban. Felmondják a kölcsönt? Árverésre kerül a birtok? Azt veszti el vele, a mi úgy is régen nem az övé volt.

Ezalatt pedig étvágya dicsőségesen nevekedett, pompásul hizott, egy pár pohár tiszta, természetes bor többet ért a drága külföldi gyártmányoknál. Olykor tréfából még meg is csipkedte arczát egy helyrevaló oláh menyecskének.

Ilyen kedélyében rendesen megnyergelteté lovát s bekalandozá a vidéket, s tapasztalnia kellett, hogy végre is 20 négyszög mérföldnyi területben nem talál nagyobb urat magánál.

Egy ízben mégint Rév állomás indóházáig vetődött s újra megpillantotta az egykori kis Róza kisasszonyt, a mint nádból font karszéken ült, s varrogatott az állomásfőnök lakása előtt.

Tán a szokottnál jobb kedve volt, mert midőn messziről meglátá a nőt, köszöntötte. A barátságos viszonzásra leszállott a gróf lováról, s néhány szóra megállott.

– Még mindig itt lakik nagyságod?

– Még mindig, gróf úr, s betelik hat hét, míg férjem kész lesz feladatával.

– S hol a szép kis gyermek? (Ő ugyan soha sem látta, szép vagy nem, de így szokás az anyákkal beszélni.)

– Elküldtem a ház másik oldalára a kertbe, mert vonat közeledése van jelezve s a füst, fütyülés, dübörgés nyugtalanítja angyalkámat.

– Ez az anyai szeretet és gondosság az egyedüli idyll, a mi még megmaradt prózai korunkban. -260-

– Megmaradt, mert kötelesség és egyszersmind mennyei gyönyör. Tetszik helyet foglalni?

Arthur gróf leült a festett padra, s alig helyezkedék el, érkezik egy vegyesvonat Várad felől és egyik waggonból leugrik Dorozsmay Róbert az ő osztálytanácsosi rangjában és kiküldött főmérnöki hatalmával.

– Rózám, mai napon hamarabb kész vagyok munkámmal és egész napra szabad vagyok. Ah…

Most látta először, hogy idegen van jelen, de megismervén a grófot, mélyen meghajolt:

– Méltóságos úr, fogadja határtalan tiszteletemet.

Tudjuk, hogy e két férfi között ellenkedés, sőt szándékos sértés fordult elé, melyet azonban Arthur gróf méltósága alattinak tartott észrevenni és megérteni. Most, több mint három évvel később, a mérnöknek tiszteletteljes, de férfias üdvözletére némileg lefegyverezve érzé magát s ha már elkövette a hibát, hogy beszélt a nővel, sőt le is ült, udvariasan viszonzá a férj köszöntését, de nem nyujtott kezet feléje.

– Gróf úr, – szólt ekkor némi tartózkodással a mérnök, – bizonyos rejtélyes ügy miatt még ma délután szándékoztam méltóságod uri házánál tiszteletemet tenni.

– Ah? örültem volna; mindenesetre le vagyok kötelezve. Minő rejtélyes ügyről szólott?

– Mintegy két héttel ezelőtt Csucsa állomáson foglalkoztam, a midőn a gyorsvonat megérkezésével láttam a gróf urat szemközt egy nővel, a kire ott helyben távirati sürgöny várakozott.

– Emlékezem.

– Ezen nő most Werner Karolina név alatt a legközelebbi állomáson, Élesden lakik, miután itt Réven hiába keresett lakható szállást.

– Hogyan, ez a bécsi nő nem talált másutt helyet a világon, mint épen e kis fészekben?

– Itt lakik e csekély mezővárosban, urasági inas szolgálja, s külön főzést tart. Nincs nap, melyben levelet ne küldjön a postára s néha kettőt is kap. E mellett -261- a távirati sodronyt is igénybe veszi, mert két hét óta legalább húsz telegrammot kapott és küldött. Egész Élesd töri a fejét, mit keres itt ezen előkelő nő?

– A kis városi közönség mindig igen kiváncsi.

– A távirdai hivatalnok, a kivel itt megismerkedtem, azt sugta fülembe, hogy ez a rejtélyes nő egyenesen méltóságod ellen cselszövénykedik, sőt sötét bűntény kovácsolásával vádolja az idegen nőt.

– Ellenem cselszövénykedik? ez képtelenség. Nem lehet ennek értelme.

– A távirász oly nyugtalan volt s annyira félt a felelősségtől, hogy titokban közölte a szolgabiróval a leginkább compromittáló sürgönyök tartalmát.

– A szolgabiróval?

– Vele. Mert a szolgabiró itt, míg felebbvalója nincs jelen, a rendőrfőnök, a belügyminiszter, talán maga a király.

– Patvarba; nagy úr lehet.

– A szolgabiró tehát hivatalos kötelességének tartotta a küldött és vett telegrammokat a távirdai hivatalból másolatban kivenni, s miután kétségtelen, hogy itt méltóságod ellen valami rejtélyes üzelem van keletkezésben, arra szólított fel engem a szolgabiró, hogy ezen lepecsételt iratot méltóságodnak átnyujtsam.

– És én határozottan visszautasítom. A szolgabiró tehet, a mit akar, csak arra kérem, hagyjon ki engem a játékból.

– Akkor bocsánatot kérek, szolgáljon mentségemül, hogy én a gyakorlati világ embere vagyok, ezen téren pedig az önvédelem szabálya tanácsolja, hogy ha lehet, ellenségeink fondorlatairól tudomást szerezzünk.

– Nekem nincs ellenségem; azon nővel pedig véletlenül találkoztam, épen itt, Rév állomáson, a mint azon coupé-ba léptem, melyben ő már helyet foglalt. Többet nem tudok róla; nem ismerem és semmi ügyem vele.

– Ezen nőt nem Werner Karolinának hivják. Ez -262- álnév. Egy telegramm nyiltan mondja: menjen az alpöröshez személyesen, mint Sp. J.

– Mint Sp. J.?

– Igen; ezen kezdő betük állnak a sürgönyben.

Arthur gróf megdöbbent és gondolkozni kezdett. Sp. J.? E két vagy három betű ellenállhatlan erővel emlékezteté őt Spuller Jeannette-re.

Tulajdonkép pedig csak most, ezen figyelmeztetésre kezdé először a nővel átélt kalandjait mérlegelni, és a feltünt körülményeket kapcsolatba hozni. Az első találkozás kétségtelenül véletlen volt, de a nő azért utazhatott Erdélybe, mert mint látszik, tudnia kellett, hogy ő is oda szándékozik. Menetjegye Kolozsvárig szólott, s mégis tovább utazott ugyanazon vonaton Maros-Vásárhelyig; de rejtőzött s nem mutatta magát még az indóházban sem. Tán épen a III. osztályú vendéglőben ebédelt, csakhogy el ne árulja magát. De még Borszék felé is üldözte őt, s így találkozott vele a kocsikerék eltörése után. A midőn pedig a gróf elhatározta, hogy visszafordul, neki is elment kedve a tovább hatolástól. Mot itt a szomszéd városkában lakik, sőt Réven is keresett szállást. Mind ez nem lehet véletlenség. Ez titkot rejt, melyet hasznos volna fölfedezni, mert az «Sp. J.» betük csak gyanuját erősítheték meg.

– Dorozsmay úr, – szólt, – jobban meggondoltam e dolgot. Nagy köszönettel fogadom önnek irántam tanusított figyelmét és barátságos részvétét. Átveszem a másolatokat, megvizsgálom, mert végre is érdekelve lehetek.

– Im itt a lepecsételt levél. Kivánom, hogy mentől hamarabb felderüljön a rejtély. Inkább nevesse ki méltóságod később a mi hiába való falusi fontoskodásunkat.

Ezzel Arthur gróf bucsut vőn; néhány lépéssel a ház bejárata felé indult, mert a mérnök neje a komoly irányú beszélgetés kezdetével magukra hagyta az urakat.

Azután kezet fogott elébb a nővel, azután a férjjel -263- s lovára pattanván elébb léptetve, később ügetve, végre vágtatva a kastélyába érkezett.

Mit fog olvasni? minő rejtélyt felderíteni? Semmit. Ez volt örökös felelete saját kérdéseire, ha lelkében tusakodott. A legrosszabbat, hogy birtoka, a kölcsön felmondása után, árverés alá kerül, régen tudta; abban semmi ujság. De mért késnek? mért e titokszerűség?

Felbontotta a lepecsételt iratot, s talált abban fél ív papirt, mely a kelet rendje szerint az érkezett, vagy küldött sürgönyök másolatát foglalta magában.

– Lássuk.

«Werner Károly ügyvédnek, Bécs, Bankgasse 9.

Élesd, jun. 25.

Megjártam Erdélyt. Jó hir. A D. család mint vendég G-re ment látogatni a báró kastélyába. Alpörös boszankodik, de férfiasan tűri. Két ízben, mint W. K. sokáig beszéltem vele. Udvarias volt. Bánffy-Hunyadról kelt sürgönyöm szövegét ő maga írta diktálásom után. Semmit sem gyanít. Sorban kérdezte tőlem bécsi ismerősit. Csak Sp. J-ről nem kapott felvilágosítást. Azt hiszi róla, dúsgazdag özvegy, a ki grófné szeretne lenni. Úgy látszik neveti és megveti.

Werner Karolina.»

– Ah, – szólt Arthur gróf, – ez egész regény, melyben én az «alpörös» játszom a komikai szerepet. Mért jó hir neki, hogy Dorozsmayék Gencsre mentek látogatóba? Ha Spuller Jeannette nem gazdag özvegy, minő jó hír neki, hogy Esztikém kezét elütik tőlem, Gencsen? Nézzük csak. Nem adott felvilágosítást Sp. J.-ről? Azt teszi ez, hogy adhatott volna? Semmi kétségem többé, hogy e nő maga volt Spuller Jeannette. Mi baja velem titokban, ha nyilt követelése lehet? Menjünk tovább.

«Bécs, jun. 26. A pör mozdulatlanúl nyugszik, az ügyvéd nem képes többé azt elhalasztani. Az eldöntés előtt egy lépést sem tenni.

Werner Károly.»

-264-

– Ezt nem értem. Ez engem nem érdekelhet, nekem nincs, nem is lehet pöröm Bécsben. És mégis alpörösnek neveznek! Tovább:

«Élesd, jun. 28. Alpörös egészséges, jókedvű, nem búsul, hízik, szeret élni. Közvetlen veszély nem fenyeget.

Werner Karolina.»

– Hát ez mi az ördög? Az is érdekes a bécsi pörben, hogy én itt jól ebédelek és hasat eresztek? Patvarba, mintha félnének, hogy főbe lövöm magamat. Lám, lám! Régi eszme, hogy a szomszédok legjobban ismerik az ember állapotát. Íme, mások már az én helyzetemben indokoltnak tartják az öngyilkosságot. Még meglepetést sem okoznék a világnak. Azt mondanák: jól tette; egyebet sem tehetett; ilyen életnek csak ilyen vége lehet. Lássuk, mi van még itt?

«Élesd, jun. 29.

Semmi ujság; alpörös még nem váltott uj ezerest, tehát nem pazarol mint a kétségbeesett.

W. K.»

– Mindig érthetlenebb. Hiszen, ha félnek, hogy elköltöm pénzüket, mentől elébb jelentkeznek, annál többet találnak nálam. A hitelező nem azon faj, mely adósának még becsületét is lerombolni szándékoznék. Ilyen ellenségem nekem nincs. Van-e még valami?

«Élesd, jun. 30.

Szokott módon lovagol délig. Van már, a ki vigyáz a benső szobákra. Unatkozik, de mivel egy csomag uj könyvet rendelt ide, nem készül máshova utazni.

W. K.»

– Micsoda? kém, az én házamban. Majd rá jövök, melyik, összesen három cselédem közül, kik szobámba is bejárhatnak. Különben pedig, ha csak annyit tudnak rólam, hogy könyveket hozattam, nem érdemlették meg a pénzt, a mivel megvesztegették. -265-

«Bécs, jul. 1.

Ha veszély fenyegetne, okvetlenűl mint Sp. J. kell őt meglátogatni és megnyugtatni, de a pör kimeneteleig a legszigorúbb óvatosság megtartandó.

W. Károly.»

– Ah tehát Spuller Jeannette ólálkodik hátam mögött, kisértet jelmezben? Olvasva a telegrammokat, azt hinné az ember, hogy egy egész zászlóalj őrzőangyal correspondeál jólétem és fönmaradásom fölött. Mit beszél a szolgabíró, sötét üzelmek kovácsolásával fejem fölött? Hiszen ezek mind tőrőlszakadt jóakaróim, legfölebb tréfát csapnak velem. Lássuk az utolsót.

«Élesd, jul. 3. A pör eldöntése előtt nincs bátorságom, mint Sp. J. megjelenni. Nagyon sokat kifacsarhatna belőlem, és épen nem indokolhatnám, mért viseltem korábban más nevet?

W. K.»

– No, ha ő nem indokolhatja, akkor én még kevésbbé. Majdnem hiszem, hogy szándékosan akarták e sürgönyöket kezembe játszani. De hogy mit akarnak velem? arról sejtelmem sem lehet. Mit? Semmit. Legalább nem olyat, mitől ily határozott korhely ficzkó, mint én vagyok, megijedhetne.

Asztalára vetette a papírlapot; nagyot nevetett, mert tagadhatlanul jól mulatott ezen asszonyi semmiségeken. De mégsem tagadhatta, hogy itt valami érthetlennek, megfoghatlannak kell keletkezőben lennie.

– Csak legalább Porczogh bárót hoznák a manók ide látogatásomra. Ez az ember nekem mindig okos tanácsot adott. Miért is nincs az életben úgy mint a regényekben, hogy a kit hínak, megkopogtatja az ajtót s betoppan hozzánk.

E pillanatban zörgött a kilincs, s megnyílt az ajtó…

– Hah! Porczogh?

Nem. A gróf legénye lépett be, és illő szertartással jelenté, hogy találva van. -266-