VI.

(Erdély fejedelme oly levelet küld Gencsre, hogy a báró kastélyának lakói rögtön fellázadnak.)

Megjött a junius. Vége az országgyűlés ülésszakának, szétmentek a képviselők; biztosan érzik magukat a miniszterek.

Dorozsmayné, leánya és a két bácsi elhagyták a fővárost. Zoltán mint utazási intendáns működik, kanonok bácsit gardedámnak nevezgetik. A társaság megnézte Koritnyiczát, Tátrafüredet, Bártfát, a hol még mindig fűtött szobákkal fogadták őket. Lejöttek a kies Eperjesre, a régi hírére érdemes Kassára, csizmadiákban bővelkedő Miskolczra, tanyákon nyaraló Debreczenbe s megpihentek a sok tornyú Nagyváradon.

Pál báró Gencs üde levegőjét szítta s hevert Pesten szerzett hervadhatlan koszorúin. A szomszédok napijáró földről özönlöttek látogatóba, megbámulni a fiatal embert, a ki teljes kilencz hónapig lakott a fővárosban és még sem változott meg úgy, hogy az apja se ismerje meg.

Zsuzsi néni anyai örömmel, megelégedéssel és diadallal legelteté szemét az érkezőn, a ki tapasztalatainak kimeríthetlen kincstárából pazarul osztogatta a tudományt és a bölcseséget.

– És ezen embert én neveltem – beszélé fűnek-fának. – Az én oktatásaim gyümölcse érett meg benne. Már nem korhely diák többé, minden ruháját haza hozta, fehérneműiből egy fél harisnya sem hiányzik, -214- minden gomb a maga helyén, a városi rossz levegő nem rontá meg friss piros színét. És a mi fődolog, egy krajczár adósságot sem csinált. Soha, mióta Csikszék áll, ily tökéletesség nem termett Gencsen!

Élvezet volt képviselő urat hallani, a midőn honatyai munkálatairól számot adott. Mily dicsőség Gencsnek, hogy ember van ott, a ki mint jó ismerőseiről beszél a híres államférfiakról. Zsuzsi néni olvadozott, ha Pál fia úgy említé a miniszterelnököt, mint a járásban a szolgabírót. Leírhatlan volt a gyönyör, ha Pál báró félvállról említé: mondtam a pénzügyminiszternek, hogy nem ismeri Erdély népét, s midőn az ellenkezőt erősítette, felelém: Gyula, ezt nem bölcsen cselekedted, a helybeli viszonyok más intézkedést igényelnek, a józan politika más rendszabályt követel! Olyan szépen volt ez mondva, mintha csak Sennyei bárótól tanulta volna. Kéjérzet árasztotta el a gencsi udvarház lakóit, hogy egy helybeli ember szebben szól, mint a «Marosvásárhelyi Közlöny»-nek legutóbbi vezérczikke.

Természetes, hogy ennyi érdemet méltókép kellett megjutalmazni. És honnan szerezhetnének édesebb díjt, mint megházasítani Erdély arisztokracziájának ezen elsőrendű csillagát?

Szerencsétlenségre a tervezett kiházasításra épen a legszükségesebb föltétel hiányzott. Tudniillik oly hajadon, a ki ennyi érdemnek méltó jutalma legyen. Zsuzsi néni végkép meg volt akadva, mert a mióta keresztleánya, Zsuzsika, «elment a regement után», közelben, távolban nem ismert leányt, a ki ily kitüntetést igényelhet. Volt ugyan egy jól nevelt árva, a kinek 500 hold szántóföldje, 1500 hold erdeje volt, de kellemetlenül pisze volt az orra. Egy másik leány a szépség tökélyének volt kikiáltva, de annyi birtoka sem volt, a mennyi a talpa alatt elfér. Mind megannyi lehetetlenség, mely szóba sem jöhet.

Zsuzsi néni tanácsot kért a helybeli tiszteletestől is, a ki a multkor a miniszter látogatása alkalmával azon szép köszöntő verset írta, melyet az iskolás gyermekek -215- maig is könybelábadt szemmel szavalnak a félévi vizsgán. Nagy tekintély lett ezáltal a jeles egyházi férfiúból, de a jelen alkalommal ő is csak azt felelheté:

– Valósággal, méltóságos báróné, ha körültekintek Csikszékben, nagy fölösleg van itt a férjhez adható uri leányok hiányában.

Tagadhatlan, hogy ez valódi államférfiúi magas stylusban volt elmondva, de a kérdés lényegét még sem fejtette meg.

Két hete mult, hogy szünet nélkül ünneplik Gencsen az ifjú bárónak szerencsés hazaérkezését, a midőn egy szép reggel levelet hoz a posta Nagyváradról.

Pál báró megismeri az írást, megreszket egész teste a kéjérzettől és olvassa, mint következik:

«Nos Zoltánus Bogárdy, Dei gratia Princeps Transilvaniæ, siculorum comes, partium regni Hungariæ dominus.

Kedvelt hívünk.

A minőnémüképen fejedelmi tanácsunkban elhatároztuk, azonképen magas uralkodói tisztünkhöz képest illőnek találván, hogy adott szavunknak néha híven is megfeleljünk, adjuk tudtára kegyelmednek, hogy mi, die 21 junii egész udvarunkkal együtt szabad kir. Kolozsvár városunkban megjelenni és ott fejedelmi székünket elfoglalni szándékozunk.

Minthogy pedig kegyelmed országunknak ezen vidékén jártas, az utakat jól ismeri, ezennel rendeljük és parancsoljuk, hogy félretevén minden késedelmet, egész familiástól együtt, semmiképen otthon nem hagyván kedvelt hivünk Gencsy Zsuzsánna nénémasszonyunkat, nevezett hű városunkban megjelenni, ott tartózkodni és további kegyelmes parancsolatunkra várakozni, legszentebb alattvalói kötelességének tartsa. Másként nem cselekedvén.

Quibus in reliquo stb. Datum ut supra.

Zoltanus m. p.»

-216-

Míg Pál báró ezen fejedelmi leiratot olvasta, a jelenlevők, mintha érzették volna, hogy nagy dolgok vannak keletkezőben, szent kegyelettel vizsgálták a fiatal embernek arczvonásait. Legalább azt hitték, ő excellentiája a belügyminiszter írt e szörnyűséges nagy boríték alatt s tanácsot kér valamely fontos országos ügyben, a midőn a ház fiatal örököse nagyot nevetett és az asztalra veté a levelet; a mi azt jelenté, bátran olvashatja e titkot, a kinek kedve lesz hozzá.

Az első, a kinek bátorsága lőn, Zsuzsi néni volt, de megpillantván az első sorokat s látva, hogy a levél latinul van írva, átadá öreg rokonának, idősb Gencsy Pál bárónak.

Az öreg báró valóságos tőről szakadt falusi nemes volt, de távol sem együgyü fráter, a ki a tréfát nem értené, hanem az e levélben használt czím mégis égbe mereszté hajszálait.

– Mi az ördög lehet ez? Csak nem összeesküvés az országban? Külön akar Erdély szakadni s újra nemzeti fejedelmet akartok választani? Szeretem a jó tréfát, de megkövesse magát Bogárdy uram ő kegyelme, hogy a míg Bethlen, Kemény él az országban, addig más fajnak hátrább az agarakkal.

Zsuzsi néni mint kisértet elhalaványodott e szörnyű szavak hallatára. Egyik férfiról a másikra tekintett, s nézte, melyik készül legelébb magyarázatot adni.

– Kedves jó apám – szólt az ifjú. – Ez a Bogárdy Zoltán a legbölcsebb és legkomolyabb ember, ha tesz valamit, de már ha beszél, elragadja fantasiája, ha pedig ír, nincs határa bolondságainak.

– De minő helytelen játék az ily czímet felvenni. Voltak idők, a midőn az ilyen farsangi komédiáért lenyakazták az embert a kolozsvári piaczon.

– Ne féltsük mi az én drága barátomat, mert sérthetlen képviselő, s a ház engedelme nélkül kriminalitásba nem szabad fogni. Ha pedig akadna itt államügyész, a kinek még be nem nőtt a fejelágya s ezen okmány alapján nota alá akarná fogni Bogárdyt, -217- leszakadna a Sándor-utczai épületnek teteje a hahotától.

– Jól van, hagyjuk el a dolog bolond oldalát, de minő elbizakodott ficzkó az, a ki engem egész családommal együtt egyszerűen Kolozsvárra beczitáltat?

– Kedves apám. Ez a levél csak azért van írva, hogy tudassa velem, melyik napon érkeznek Kolozsvárra azok, kiket én oda szívszakadva várok. A többi, hogy kérjelek titeket és én mondjam el, mennyire életem boldogsága függ ezen úttól, az egészen rám van bizva.

Most már Zsuzsi néni lépett elé, mint korlátlan hatalom a háznál, s hallván valamit az «élet boldogságáról» beszélgetni, fenyegető hangon kérdé:

– Pál! micsoda gonosz asszonyi praktika forog itt kérdésben?

– Drága néném, az asszonyok ártatlanok, egyedül én és Bogárdy barátom kovácsoljuk az összeesküvést. Szándékunk van hölgyeinknek kellemes meglepetést szerezni.

– Pál! rosszat gyanítok. Te megcsalod öreg nénédet s vakmerő voltál engedelmem nélkül egy tarka selyemruhás pesti czifraságnak házasságot igérni!

– Azt még nem tettem, de óhajtanám, hogy nénikém kegyes engedelmével mentől elébb megtehessem.

– Jóságos egek, rám ne szakadjatok! Ez a boldogtalan fiú megint találkozott avval a veszett személylyel, a kit egyszer már Kolozsvár piaczán karon fogvást vezetett végig.

– Angyalom nénikém, az a bizonyos nő mai napon jól meglehet 40 éves szépség; az enyém pedig 18 sincs egészen.

– Pesti?

– Ott lakik anyjánál, de nem ott született.

– Jó házból?

– Régi törzsökös nemes. -218-

– Szegény?

– Az a baj, hogy nagyon is gazdag.

– A nevét akarom hallani.

– Dorozsmay Esztike.

– Oda vagyok! mindjárt tudtam, hogy kedves fiamat a kitanult pesti kaczérság vagy a sok pénz elszédíti. Ritkóczyné azt írta nekem róla: vár rá vagy 260,000 forint örökség.

– Az ezrek számát nem tudom, kedves nénikém. De ha Ritkóczy báróné azt írta volna, hogy ugyanennyit tehet évi jövedelme, bizonyosan sokkal közelebb jár az igazsághoz.

– Oh, oh – szólalt itt közbe idősb Gencsy Pál és jámbor becsületes szeme széles karikára nyilott. – Hogy mondtad? 260,000 forint jövedelem?

Pál báró csak fejével intett igent, míg Zsuzsi néni megvető mosolylyal fogadá a képtelen mesét.

– Kedveseim, – mondá az apa, – a világ az eladó lányok hozományát mindig megkétszerezi, de ha a jelen esetben csak tizedrésze is igaz lesz a hírnek, megérdemli a lány, hogy elnézzünk érte Kolozsvárra.

– Végünk van, – siránkozék Zsuzsi néni, – minden férfi megbolondult a háznál. Szerencsétlenek! Ha ilyen gazdag volna a leány, rég elkapkodja valamelyik gróf vagy herczeg!

– Oh, oh, – veté közbe a kastély ura, – és mért ne volna elég neki egy báró is? mert országunk törvénye szerint a herczeg, gróf és báró mind egyforma mágnás. – Ezt mondva, büszkén emelé fel fejét, s folytatá – Gencs birtokosai már Zápolya idejében szolgálták a hazát és szabadságot, míg a három magyar herczegnek diplomája tegnapelőttről, Mária Terézia koráról szól.

– Vakok vagytok mindketten, – felelt boszúsan Zsuzsi néni. – Hiszen ha oly gazdagok volnának, nem sajnálnák az uti költséget, hanem magok jönnének Gencsre.

– Ez egyelőre lehetlen, nénikém. Hogy jöhetne -219- hozzánk Dorozsmayné, a midőn itt csak engem, fiatal nőtlen legényt ismer? Esztike kisasszony még nem menyasszonyom, hogy ősi szokás szerint ide hozhatnák háztüzet nézni.

– Nagyon természetes. Pál fiamnak igaza van – szólt ismét az apa, kinek szemét a tömérdek pénz mindinkább megvesztegeté. – Nem jöhetnek ide, míg meg nem kértük a lányt.

– Vagy Zsuzsi néni ismeretséget nem kötött vele, – tevé hozzá kiigazítólag az ifju.

– Tehát nekünk illik oda utazni.

– Úgy van, – felelt a fiu, örömmel ugorva apja nyakába. – Elmegyünk és szentül igérem, hogy mindaddig, mig Zsuzsi néném is azt nem mondja: Pál, te szerencsés kópé vagy, vedd a lányt, mert ez a legszebb és legjobb az országban, Isten is csak neked teremtette… semmire sem kötelezem magamat.

– Mered ezt megigérni?

– Akár megesküdjem rá.

– De hát ha azt mondanám, nekem e fényes, czikornyás teremtés nem kell?

– Ettől nem félek, mert teljes lehetetlenség. Erről csak akkor beszéljünk, ha látta Zsuzsi néném imádottamat.

– Megkérjük a kezét még Kolozsvárott?

– Jobb lesz itt Gencsen, hadd lássa az özvegy, minő ősi ház becsületére bizza gyermekét.

– Itt van ni, – kaczagott Zsuzsi néni. – Értse, a ki tudja, a férfiakat. Épen most mondtad, nem jöhetnek ide, s még is itt akarod kezét kérni.

– Nem jöhetnek ide, az igaz. De ha Zsuzsi néni Kolozsvárott ismeretséget köt velök, bátran meghivhatják nehány napra. Esztikém már ismeri a ház lakóit. Atyámnak és testvéreimnek fényképeit már látta, Zsuzsi nénit pedig úgy megszerette, mint második anyját.

– Engem, megszeretett? hogy jutok én e különös megtiszteltetéshez? -220-

– Együtt örvendettünk és együtt olvastuk fel Zsuzsi néni leveleit. Oh ha látta, ha hallotta volna, mily rokonszenvvel és érdekeltséggel fogadta a gencsi ujságokat.

– No ez megint szép dolog. Megmutatni az én leveleimet egy idegennek! Végre is attól félek, hogy ez az elkényesített városi fehérnép majd fitymálva nézi le szegénységünket.

– Egészen ellenkezőleg. Boldogok lesznek egyszerű házi körünkben, mert azt az örökös soiré-t csakugyan megunhatták.

– Úgy van, – erősíté idősb Gencsy Pál, – fiamnak igaza van. Én is enyedi diák koromban, egy csizmadia fiával, mindig kicseréltem az én fehér kenyeremet feketéért.

– Még mindig nem vagyok tisztába, – kétkedék Zsuzsi néni, – Pál úgy beszél, mintha minden bizonyos volna. Legalább csak mondtad neki, hogy szereted?

– Én? soha egy szóval sem.

– No lám. És mégis oda akar minket bolondítani, Kolozsvárra.

– Kedves nénikém, nem kell azt szóval kimondani, a mit ketten együtt éreznek. Az első látástól kezdve csodálatos bizalma volt hozzám. Én tanítottam őt sok szépre, jóra és igazra s ezért engem, tréfából, mindig kedves professzorának nevezett. Addig míg tőlem nem hallotta, azt sem tudta, mi az igazi szerelem? de hála Istennek én megtanítottam rá.

– Mondhatom, gyönyörű tudomány! melyre a 25 éves fiatal ember a serdülő leánykát tanítja. Hallod-e? az én időmben az ilyen szépséges mákvirág tanítót söprővel kergették el a háztól.

– Lehet. Hanem engem még is megtűrtek; vagy legalább a leány nem tett panaszt ellenem… Pedig a leánynak volt már akkor és van ma is elismert vőlegénye.

Mikor e rettenetes szót az apa és Zsuzsi néni meghallották, -221- egyszerre kétségbeestek, s a mit eddig netán reméltek is, szélnek eresztették.

– Hah! – sikoltott Zsuzsi néni. – Már látom, mi lesz a dologból! Leányrablás! Épen mint jó minapában, a mikor a Mikesek erőszakosan elhurczolták Tarnóczy Sárát!

– Hogy értsem ezt? – kérdé homlokát elredőzve az apa, a ki az álmodott sok pénzt egyszerre markából ujra elröpülni látta.

– Apám. Épen is csak azért kell nekünk Dorozsmaynét és leányát ide meghivnunk, hogy megszabadítsam őt ama másiktól. Pesten sok szóbeszéd kerülhetne ki a dologból, de ha Gencs «bevégzett tényt» mutathat fel, akkor Bendeffy Arthur gróf mentől kevesebbet beszél a dologról, annál bölcsebben teszi.

– Hogyan? Egy Bendeffy gróf is el akarja venni? Fiam, élve, halva, vedd el e leányt; most már bizonyos, hogy dicső régi családból származik. Mert a Bendeffy grófok nem szoktak pusztán csak pénzért házasodni!

– Történetileg be van bizonyítva, hogy egy Dorozsmayt 1650-ben a temesvári basa karóba húzata.

– Ah, karóba húzatta? ez már jeles tény, ily magasztos történetet nem minden nemes család mutathat fel. Utoljára kiderül, hogy róla maradt fönn a közmondás: forog mint a varga a nyársban. Nem, nem jól beszélek, a varga ritkán nemes ember.

– Ki tudja? a kiről szó van, az biró volt Nagy-Kőrösön, vagy Kecskeméten, s mint városi előljáró lehet, hogy korábban varga mesterséget űzött.

– Valóban meglehet, hanem a karó, a hazáért, okvetlenűl megnemesítette.

Most már oly lelkesedésbe jött a család, hogy ezentúl csak arról tanácskoztak, hogy és miként induljanak Kolozsvárra?

Pál megmondá:

– Holnap reggel 5 órakor, két kocsival megindulunk. -222- Délre megérkezünk Marosvásárhelyre. Onnan vasuton este 10 órára Kolozsvárra vergődünk.

– Megyek, – fejezé be a tanácskozást idősb Gencsy Pál, – s mindjárt megparancsolom a kocsisnak, hogy hajnalban készen álljon. Az asszonyok hintón, mi férfiak vadász-csézában, igás lovakkal. -223-