VII.

(Igen szerencsés nap, melyben egymás után két különös véletlen követi egymást.)

Erősen és szenvedélyesen foly Nagyváradon a vita, hogy melyik vonaton induljon a társaság Kolozsvárra? A személyvonat lassan halad, minden érdektelen állomáson legalább egy perczet időzhet, az indulás, megérkezés tömérdek időt felemészt s végre épen beköszönt az éj, a midőn a Kihályhágó alatt a Sebes-Körös völgyének szépségei előtűnnek. A gyorsvonat ellenben eszeveszetten robog, oda sem néz az apróbb állomásokra, mindössze három és fél óra kell a távolság legyőzésére s most junius végén, a leghosszabb napok időszakában, fényes napvilágban fekszik előttünk a táj, csak az a baj, hogy hajnal hasadtakor már az indóházban kell lenni s várni a Budapestről érkező vonatot.

Kanonok bácsi minden erejéből tiltakozott a koránkelés ellen, de uti társai Irgalmatlanul leszavazták.

A társaság szokás szerint egészen külön coupé-t bérelt s a magyar állam-vaspálya vaggonjai között, hat személyre számítva, oly kényelmes osztályok állnak a költekezni képes utazók számára, hogy azokban, még sétálni is lehet. Kanonok bácsi egy pamlagon megtámaszkodva édesdeden hortyogott, s ha Kolozsvárott fel nem keltik, Bukarestig fel sem ébred.

Bogárdy Zoltán egész Csucsáig megelégedett szerény helyzetével, mint utazási intendans, de mihelyt Erdély földjét érzette a kocsi kereke alatt, egyszerre -224- azt mondta: most már itthon vagyok! követelte, hogy ő a házi úr, a kinek szerencséje lesz drága vendégeit saját örökségében tisztelhetni. Mindent megmutatott, megmagyarázott s a faluk nevét megnevezé. Nem maradt el egy oláh kunyhó, melynek homlokzatán az architektura sajátságait ki ne emelné.

Igy érkeztek meg a királyhágontúli kerület fővárosába. Már az indóházban sokan gyűltek elfogadásukra, részint olyanok, kik a nádor-utczai házba bejáratosak voltak, részint ismeretlenek, kik az érkező vendégeket színről-színre látni óhajtották.

Mert már a megelőző napon minden helybeli lap «egyenes értesülés alapján» ily közleményt hozott: «Holnap reggel városunkat azon kitünő szerencse éri, hogy a nagy műveltségű, dúsgazdag és jótékonyságáról ismert Dorozsmayné ő nagysága ígéző szép leányával ősi falaink közé érkezik. Biztos értesülés szerint a budapesti magas körök ezen elsőrendű csillagai több napot szándékoznak Kolozsvár nevezetességének megszemlélésére fordítani és innen indulnak tovább Borszékre, a hol a fürdői idényt lelkes honleányok módjára Erdély bérczeinek üde levegője alatt egész augusztus végeig élvezni elhatározták.»

Igy vonultak be jun. 21.-kén Erdély fővárosába, győzelmi pompával haladván végig a városban, s beszálltak a Hungaria vendéglő szobasoraiba, a hol drága üvegházi növények illatoztak, a pokróczokat és szőnyegeket pedig előre jól kiporolták.

Ízletes reggeli, rövid pihenés s egy kis átöltözés után kiléptek a vendéglőből. Itt a kapu előtt kellemes meglepetés érte őket. Egy gróf, a ki a nádor-utczai házban bejáratos volt, ide rendelte gyönyörű fogatát, azon kérelemmel, hogy hódolatának ezen csekély bizonyítékát elfogadni és használni méltóztatnának.

Bogárdy Zoltán nagyszerű cicerone akart lenni, otthon. Legelső volt az erdélyi muzeum megtekintése, a hol Esztike kisasszony ártatlan hívő lélekkel megbámulta nemcsak a híres emberek kardját, puskáját, buzogányát, -225- de még az ásványgyűjtemény szeszélyes alakzatú példányait is. Az osztályok custosai, vagy a kik mint ilyenek ajánlkoztak, maguk vezeték végig a ritka vendégeket a teremeken.

Innen tovább haladva megszemlélték a nagy templomot, a szép tornyot, a remek építészettel rakott külső falakat. A templom belsejébe nem mentek, Bogárdy úr nagyon szégyenlette, hogy a közelmult barbárjai a falakat bemeszelték. Azt is sajnálta, hogy alkalom hiányában a nagy harangot meg nem huzathatta, pedig ennek mélabús hangja messzetávol elbájolja a völgy lakóit.

Ebéd után fél hatra még forrón sütött a nap, de Zoltán bácsi mindenkép azon volt, hogy napfény mellett látogassák meg a kolozsvári híres sétányt. Kanonok bácsi azt mondta, egész éjjel nem aludt, tehát nappal kell kipótolnia a mulasztást és otthon maradt.

A rendelkezésükre bocsátott fogat nehány percz alatt a sétány bejárójához röpíté őket s innen kezdve gyalog lépdeltek végig a terebélyes fáktól árnyazott egyenes úton.

Nagy élvezettel haladtak a lombok hűs sátora alatt. Elismerték, hogy ha költség és művészet tekintetében e hely nem versenyezhet is a pesti városligettel, az itteni buja tenyészet messze túlhaladja a pesti homokos talaj rövid életű növényzetét.

Ezen órában még gyéren láttak sétálókat, mert az urak legnagyobb része falura költözött, a polgároknak pedig még jókor volt mulatságra gondolni.

Egyszerre azonban az út egyik megtörésénél egész család közeledtét pillanták meg.

Legelől két kisasszony lépdelt. Utánuk másod sorban három egymástól különböző alak. Az első potrohos öreg, roppant hófehér szakállal s marokra fogható kajla bajuszszal. Karján szigorú tekintetű nőt vezetett, kinek kissé fonák külseje, bátortalan lépése, bizonytalan ízlésű öltözéke messziről elárulta a tisztességben megőszült aggszűzet.

De ki az, a ki őket kiséri?

Legelől két kisasszony lépdelt.

-226-

Dorozsmayné szemének sem akart eleinte hinni. Esztike kisasszony hamarabb nyer bizonyosságot, mert a szemközt jövők között ott magaslik ki ifjabb Gencsy Pál báró, az ő régen nélkülözött professzora.

Nekünk pedig csak futólagos pillantást kell vetnünk a két csoportozatra s azonnal eligazodhatunk, kik ezen véletlen találkozásban az összeesküvők, a kaján árulók, kik pedig ártatlanok, rászedettek és megcsalattak?

Mert épen a legravaszabb cselszövők igyekeztek mentől nagyobb meglepetést színlelni. A kik mindent előre kiczirkalmoztak, a napot, az órát és a helyet, azok csapkodták össze leghevesebben kezüket a szörnyű bámulásban. Ugy hogy végre Dorozsmayné csendesíté őket azon megjegyzéssel, hogy minő nagy csoda lehet abban, Erdélyben erdélyiekkel találkozni!

Pál báró is úgy nézett, mintha nem tudná, ébren van-e, vagy álmodik? A conspiratiónak két külső, vagy legalább csak félig beavatott tagja, idősb Gencsy Pál folyvást köhintgetett, míg Zsuzsi néni áspiskígyó szemet vetett a közelgő pesti leánynak alakjára.

Esztike hallgatott, lehet, hogy gyanított is egy kis hamisságot, de arcza csak azt mutatta, a mi bensejében uralkodott, hogy jókedve van és megelégedett.

Néhány másodpercz mulva a két csoport egészen közelbe érkezett. Ekkor ifjabb Pál báró előre lépett, kalapot emelt, mély tisztelettel üdvözlé a hölgyeket, s miután határtalan örömét fejezte ki e szerencsés véletlen fölött, engedelmet kért, hogy családja tagjait bemutathassa.

Ezen mellőzhetlen szertartásra pedig azon formát választotta, mely legrövidebb s mégis minden szükségest magában foglalt.

– Kedves atyám és drága Zsuzsi néném itt van szerencsénk ő nagyságát özvegy Dorozsmay Tihamérné asszonyt és leányát Esztike kisasszonyt körünkben tisztelhetni. Ő nagysága oly kegyes volt irántam, hogy vendégszerető házát előttem is megnyitá és azon órákat, -227- miket ott töltöttem, életem legszebb perczeinek nevezhetem. Testvéreim, Ilka és Jolán.

Bogárdy Zoltánt nem kellett külön bemutatni, mert ismerték őt Erdélyben mindenfelé, mint a rossz pénzt.

Zsuzsi néni gyanúval és bizalmatlansággal telve érkezett az álnokul kiszámított komédiára. Pirult a gondolatra, hogy ide csábították, és egész életében ma tehet magának oly szemrehányást, hogy nincs őszinteség lelkének mélyében. De mentől inkább vizsgálta a pesti kisasszony arczát, nemes magatartását, kis leányi vidámságát, finom kelméből készült, de a legegyszerűbb ízléssel szabott sétaöltözetét, annál gyorsabban derült fel homloka s a száraz, rideg, gyanakodó aggleányból ismét szelíd, rokonszenves, mindig jót akaró második anya lett.

De azért még lopva sem tekintett volna Pál fiára, bár ez élénken vizsgálta nénjét, mily hatást tesz rá a pesti kisasszonynak első meglátása? Kereste, hogy szemök összetalálkozzék, biztos levén a siker iránt, mert Esztikének csendes, szelíd és mennyei jósággal teljes vonásai minden figyelőt megbűvöltek.

Hogy a társaság együtt maradhasson, az erdélyiek visszafordultak s ezalatt Zoltán bácsi, támogatva titkos czimborája által úgy manœvrirozott, hogy idősb Gencsy Pál báró az özvegy, Zsuzsi néni pedig a három leány társaságába került.

Esztike leányi bevett szokás szerint a harmadik szó után holtig tartó barátságot kötött a Gencsy kisasszonyokkal s más tárgy hiányában elbeszélé napi élményeit, hogy mennyi mindenféle szépet és gyönyörűségest látott Kolozsvárott, úgy, hogy végre az erdélyiek maguk csodálkoztak legjobban, mily roppant műkincsek vannak itt egybehalmozva az ő tudtukon kívül!

Ezalatt Zsuzsi néni gondolá: Szépnek, szép, tán szebb, minőt valaha látott. Kis ujja többet ér, mint a másik, az a «katonáné» egészen. Azonban eddig csak a külsőt látta, a mi hamis álarcz is lehet. Majd lesz alkalma megexaminálni a szívét, lelkét, veséjét, mert -228- Pál öcscsének csak olyan nőt szabad elvenni, a ki nemének gyöngye, a ki a legmagasabb tökéletesség, s a kinek mosolyában betanult mesterkéltséget felfedezni teljes lehetetlenség.

Visszajövet újra másként alakult a társaság. Az asszonyi nemnek összes képviselőit előre bocsátották, hogy jól megismerkedhessenek. Az özvegy az erdélyi két leánykával beszélt. Esztikét Zsuzsi néni ragadta saskörmei közé s folytonosan kémlelé szavát, mosolyát, szemefényét és lelkének elrejtett titkait. De hiába maradt minden fáradsága, mert nem talált e leányban semmi kivetőt, semmi hamisat vagy kétértelmű modort. Egészen ellenkezője volt annak, a mit várt. Épen nem kétkedett, hogy kitanult kaczérságra fog találni, mely a vakonszületett férfiserget hálójába csábítja, megöli, megrontja, kipusztítja s aztán kárörömmel kaczag áldozatának kínjai fölött. Ilyet várt ő a selyemruhás pesti kisasszonyban is; bámulva kellett elismernie, hogy végtelenül csalódott s mindenben a homlokegyenest ellenkező eszményképet találta benne.

Az urak, ősi szokás szerint, magas politikába keveredtek. Bogárdy Zoltán dühösen kikelt Tisza Kálmán hazaárulása ellen. Ifjabb Gencsy Pál mindent európai szempontból ítélt meg és a bajok forrását Bismark herczeg absolutistikus hajlamaiban kereste. Idősb Gencsy Pál Gambettát és a vele egy húron pendülő adókivető bizottmányt szidalmazta, mely Csikszeredán ütötte fel tanyáját s ott szövi átkos működésének nemzetgyilkoló hálózatát.

A társaság most ismét a sétány főbejárásához érkezett s ekkor Bogárdy Zoltán figyelmeztetésére, hogy közeleg a 7 óra, a színház ideje, mindnyájan kocsira ültek. Dorozsmayné (magához kérve Zsuzsi nénit és egy Gencsy kisasszonyt) az udvarias gróftól rendelkezésükre bocsátott fogaton, a többiek bérkocsin, melyen jöttek, hajtattak vissza a városba.

Megérkezvén a farkas-utczába, kiderült, hogy a sorsnak mai kedvező szeszélyei még távolról sem voltak -229- kimerítve, mert felmenvén az első emeleti folyosóra, meglepetve látták, hogy a két külön rendelt páholy a közvetlen szomszédságban feküdt! Zsuzsi néni megcsóválta fejét, látta, hogy itt titkos kezek működtek, észrevette, hogy az összeesküvés szálait mások vezetik, mert ennyi csodálatos véletlen kissé vastagon sok volt egy napra.

Tény maradt azonban, hogy két egymás melletti páholy állott rendelkezésükre, tehát úgy oszthatták meg a társaságot, miként tetszett.

Dorozsmayné az egyik, Zsuzsi néni a másik páholyban foglalta el e díszhelyet s ezzel az elnökséget és parancsnokságot.

Az özvegy páholyába jutott szemközt vele az egyik Gencsy kisasszony hátrább idősb Gencsy Pál és Zoltán bácsi. Zsuzsi néni hadsergét Esztike kisasszony, a másik Gencsy leány s ifjabb Pál báró képezte. A darab már folyt a midőn a két páholy vendégei elhelyezkedtek s a néző téren élénk susogás keletkezett s mellé meg vita is, mert a nagy közönség nem tudta, melyik az öt millió örököse? az, a ki az idegen nő, vagy a ki Gencsy Zsuzsi kisasszonynyal ül szemközt?

Az eléadott vígjáték jeles mű lehetett s egy pár színész tán ki is akart tenni magáért a pesti vendégek előtt, de a mi két páholyunkban főleg csak a Gencsy kisasszonyok figyeltek az előadásra. Az özvegynő, mint rendesen, megtartá úrias egykedvűségét, a többieket azonban közvetlenebb érdek kötötte le.

Esztike kisasszony szemközt a nézőkkel épen Zsuzsi néninek adá át remek készítményű látcsövét, a midőn észreveszi, hogy Pál báró, a ki mellette a páholy bensejében ült, hallgatott s nem akarva szomszédnéjának élvezetét háborgatni, egészen elmélázkodva tekint le a földszinre.

Esztike rá néz, elmosolyodik, tán sohaj is lebben le ajkáról s hozzá fordulva bizalmas hangon mondja:

– Báró, megmondjam, mi jutott eszembe?

– Esztike kisasszony, önnek valami eszébe jutott? -230-

– Professzor! önre néztem, láttam, hogy oly bűnbánó, békülékeny és engedelmet kérő képet csinált, épen mint egykor, régen, hajdanában, a dajkamesék szerint, egy durczás leány, a ki lenézett a földszintre, látta ott igazi barátját és így szólt hozzá, nem élőszóval, hanem szíve mélyében: itt vagyok; ne haragudjék rám; minden ok a félreértésre megszűnt; csak én vagyok a hibás. Bocsásson meg, mert nem akarok többé más lenni, mint voltam és a milyennek mindig ismert.

– Esztike kisasszony – felelé a báró és a nélkül, hogy tudná mit cselekszik, a leánykának lehajló kezét megfogja és érzi, hogy e kéz nem igyekszik kiszabadulni – tudja-e, hogy e szavaiban szívemnek legmélyebb titkát érinté s tán felhatalmaz engem a legmerészebb reményekre?

Felelet helyett lassan és észrevetlenül voná ki kezét az ifjú kezéből és a színpad felé fordítá fejét.

Ebből állott e boldog nap legédesebb eredménye. Pál báró mennyei bájak tengerébe érzé lelkét merülni. Mert most történt először, hogy Esztike nyilt szóval vallá meg, mit érzett, mit gondolt és mit akart mondani azon feledhetetlen estén, a midőn meggyőződött, hogy ama leány közönyös az ő professzora iránt, csak titkos ellensége hozta őt hírbe, s akkor rátekintett, visszahívta, és vissza is jött a meghívásra!

Erre pedig közvetlenül megtörtént az esküvőnek elhalasztása a lehető leghosszabb időre.

A harmadik felvonás végén mindnyájan felkeltek helyükből és hazamenni szándékoztak.

És miután szép volt az est, a hold közel volt a teljességhez, a várakozó kocsikat elküldték s gyalog mentek vissza a vendéglőbe a Gencsy-család kiséretében.

Ezalatt Zsuzsi néninek lelke mélyét csak egy alak foglalá el: elismerte, hogy nincs e világon oly lány, mint Esztike s Pál fia a föld legboldogabb teremtése.

– Asszonyom, – szólt az özvegyhez, – úgy hallom, hogy innen Borszékre szándékoznak?

– Borszékre, Előpatakra, s a székely havasok aljára. -231-

– Nagy út, – veté közbe idősb Pál báró, – Marosvásárhelytől Borszékig előre rendelt lovakkal is megtart egész álló napig.

– Ez Zoltán bátyám gondja.

– Bocsánat, – szólt közbe ismét Zsuzsi néni, – az út egy végtiben hosszú és fáradságos; de ha szíves kérésemet meghallgatni méltóztatnának, volna mód, egy kis könnyebbülést szerezni. Bátorkodom önt, asszonyom, leányát és úti társait egy vagy több napi pihenőre szegény házunkba meghívni.

– Báróné…

– Oh ez arany gondolat, – szólt idősb Gencsy Pál, – a mi birtokunk épen a fele útba esik s teljes meggyőződésből mondhatom, hogy a ki a kényelmet szereti, a hosszú útat örömest kétfelé szakítja. Engedje meg nagyságod, hogy szerény falusi házamat legalább néhány napra pihenőkép felajánlhassam.

Az özvegy meglepetésében nem tudta, mit feleljen. Leányára, Zoltán bácsira nézett, kiknek arczát épen most a legközelebbi gázlámpának fénye megvilágosítá. Mindketten örvendeni látszottak a meghívás hallására. Zoltán bácsi erősen hajtogatva fejét, helyeslést intett; Esztike egyik leánykának nyakáról a másikra borult és úgy csókolgatá őket, mintha testvérek volnának.

Az özvegy tehát megcsókolá Zsuzsi néni arczát és a szép napnak gyönyörű estéje azon igérettel végződött, hogy a Dorozsmay-család másnap ugyan még Kolozsváron marad, de harmadnapon a vasuton Marosvásárhelyre megy, ott meghál s a következő napon Gencsre érkezik.

Búcsuzáskor Zoltán bácsi odasúgá pártfogoltjának:

– Nem mondtam: ne félj, míg engem látsz?

Annál inkább elrémült e hosszú út hallására kanonok bácsi s valami ismert papos diák esküt szalasztott ki, hogy ő bizony öreg csontját nem zúzatja darabra a kősziklákba vágott utakon, inkább elmegy Gyulafehérvárra, segíti ott a káptalanbeli urakat, délig a breviarium recitálásában, ebédkor pedig a jó rózsamáli -232- borocska kóstolgatásában, miután eddig ezen nevezetes csemegebornak úgyis csak hírét hallotta.

Így végződött e nap, mely két szerencsés véletlent hozott létre s azon igérettel végződött, hogy Dorozsmayné, leányával együtt, ellátogat Gencsre!

Vajjon hol volt, mit gondolt, mit mívelt e pillanatban Arthur gróf és elválhatlan barátja, Porczogh báró? -233-