XI.

(A szorgalmas professzor még Gencsen sem hanyagolja el leczke-óráit.)

Tán két héttel is korábban történt, de vissza kell rá térnünk.

Volt öröm, vígság és zajos győzelmi kiáltozás, a midőn a Dorozsmay család megérkezett a gencsi kastélyba s a ház hivatalos úrnője és képviselője Zsuzsi néni a rövid elfogadási szertartás után a vendégeket a kirendelt, frissen felsurolt és jól kiszellőztetett szobákba kiséré, elhelyezé és a szükségesekkel ellátá.

A nők átalános szokás szerint öltözködéssel kezdék a mulatságot. Ez már vagy természetükben fekszik, vagy így tanulták az anyáktól. Tény, hogy a nőkre nézve, elkezdve az iskolai vizsgától az első házi mulatságig, onnan a nyilvános tánczvigalomig, később a menyasszony esküvőnapjáig, végre közbejövő gyász-szertartásokig a dolognak legalább felét azon kérdés képezi, miként öltözzenek? hogy fésüljék magokat? s minő ékszert rakjanak fel? Ne beszéljünk többet e tárgyról, melyen sem könyvirás, sem kenetteljes egyházi prédikáczió többé nem változtathat. Igy volt mindig, így vették át az anyáktól, így adják át az utánok következő nemzedékre.

A férfiak ellenben az út fáradalmait azzal pihenik ki, hogy rágyujtanak. Idősb Gencsy Pál báró saját dúsan berendezett pipatoriuma elé vezette fiát és Zoltán bácsit. Állott ott hármas félkörben vagy hetven -267- darab hosszúszárú cseréppipa, mind kitisztítva, s mind jó szelelős állapotban. Közel ide, kis kerek asztalon feküdt a dohányos bödön, mely bozontos medve-alakot képezett, s melynek csak a fejét kellett leemelni s kiillatozott belőle a finom hosszú laskára vágott bethlenszentmiklósi dohány, melynél az öreg bárónak bizonysága szerint, nem terem zamatosabb fűszer sem Ázsiában, sem Amerikában.

– Csakhogy nem dicsekszünk vele idegenek előtt, mert a kapzsi külföld mind kihordaná, – jegyzé meg az öreg báró.

A mi természetesen pótolhatlan veszteség volna a gazdag Erdélyre, mely nem szorult a külföldiek pénzére.

Tehát rágyujtottak, megdicsérték a füstöt s nem akarták észrevenni, mint sistereg benne a zsír, s mint lobbadoz fel a szálakban a salétrom.

Aztán falusi szokás szerint körül néztek a házban, az udvaron és a kertben.

A ház, helybeli nevén kastély, földszinti esetlen épület volt, csupa nagy szobákkal, mikben kényelmesen lakni sem lehetett. Minden lépten valami építészeti érthetetlenség, ellenmondás és indokolatlanság. A világos nyári szobában, mely a kert felé a verandára vezetett, képtelen nagy zöld kályha foglalá el a díszhelyet. Senki sem tudta megmondani, mért kellett némely szoba talaját magasabbra vagy alacsonyabbra hagyni, úgy, hogy küszöb helyett vagy két-három lépcsön lehetett csak oda bejutni. Az ebédlőterem főfalának hosszában egy részen két magas ablak világított, a másik rész sötétben maradt. A szobasorokat szűk folyosók, majd sötét kamarák és a ház lomtárai szakíták ketté.

Azonban így építettek Apaffy Mihály idejében, tehát így lakott Gencsen az időközben bárói rangra emelt ősrégi család.

Óriási udvar terüll a háznak belső homlokzata előtt. A kertajtó mellett vörös födéllel védett s vödörre járó -268- kút éktelenkedett, gonosz illatú vízzel, de négy lépésnyire tőle kődarabkák közé szorított patak folydogált, mely a kertben fakadó három gyönyörű szép forrásból vette eredetét s folyt keresztül az udvaron egyenesen az országutat kísérő sáros árokba.

Az udvar közepén borzasztóan büzhödt mocsár zöldellett a víz szinét elborító békalencsétől. Nevezetes, hogy e sárfészek tőszomszédságában jókora domb emelkedett, mely a hagyomány szerint valami régi istállónak vályogból vert düledékéből keletkezett és kétszáz esztendő óta egyik birtokos sem jutott azon szellemdús ötletre, hogy a felesleges dombnak anyagát a káros tócsának betöltésére lehetne használni.

Szemközt a kúttal állott sárgára festett gerendákból emelve a báró vadászkutyáinak óla, melynek ajtaja fölött ritka szép szarvasagancs pompázott. Az idő s még inkább a rákent vitriol, mely a rágódó szú pusztítása ellen használt, koromfeketére festette e gyönyörű példányt. Családi hagyomány szerint a szarvast Bethlen Gábor lőtte. A helybeli tiszteletes (ismerjük már mint koszorús költőt) Tuhutum vezérig viszi fel a származást. Míg az alispán, a ki tavasz kezdetén, Klárit, a ház legidősb kisasszonyát feleségül vette, s a ki egy ízben Abrudbányán a praehistorikusokkal együtt ebédelt, tudományosan bebizonyította, hogy ezen óriási szarv csak Hadrianus, Cæsar vagy Decebal király idejében fejlődhetett ki ily remekké.

Annál több dicséret érhette a kastély kiterjedt kertjét, mely bőven adakozá Istennek minden áldását. A kerti vetemények nehány holdat foglaltak el; az épen érni kezdő szamócza pirosra festette a messzire nyúló ágyakat. A gyümölcsös megóva a hernyóktól, termést igért, mely elég leendett egy kis városka számára ízletes csemegének. A szőlőnek itt csak levelét és venyigéjét ismerik, a melegágyból kiültetett sárgadinnye pedig most kisérlé meg a virágzást. El is fagy szeptember közepén zöld gyümölcse. A források bőven hoztak vizet az öntözésre, de többet használt erre -269- a gyakori eső, melyet a székely havasok sötét fellegei hordtak erre.

Házi szokás szerint délután két órakor volt az ebéd, de tekintettel a pesti vendégek iránt, a tálalás egy órával későbbre lett halasztva.

Az öltöző szobából legelőször Dorozsmayné ő nagysága került ki. A ház cselédei bámulva látták, mily egyszerű ruhát viselt ezen gazdag s még mindig kellemes arczú nő. Ékszere sem volt különb, mint bármely más ténsasszonynak a vidéken. Valóban azt várták tőle, hogy fülbevalójában olyan gyémántot visel mint a galambtojás.

Zsuzsi néni karján vezette elé a vendégnőt s átadta a kertben sétáló urak védelmébe, mert neki magának tömérdek a dolga mindenfelé. Az ő kötelessége megőrizni a ház jó hirét, ezért mindent látni, megbírálni, sőt ha lehetett megizlelni is akart, mielőtt felteszik az asztalra.

És Esztike kisasszony?

Oda vitték a lányok, a hova leginkább vágyott, a konyhába! Még szép tiszta fehér kötényt is kötöttek elébe, úgy hogy a szakácsné, a midőn megpillantotta a sok segítő kezet, előre tiltakozott s fölmentetni kéré magát minden felelősség alól.

Senki sem hallgatott rá. Jolán kisasszony diós bélest és mandolás rétest készített, mig Ilka kisasszony meg akarta mutatni a pestieknek, mi az a kürtös fánk, melyet az ország nyugati vidékein már ma hiréből is alig ismernek. Esztike kisasszony nem győzött eleget csodálkozni e művészeten. Mint sodrott a tésztából rőfhosszú kigyókat a kis lány, mint gombolyította fel a fahengerre, mint hinté be apróra tört s megczukrozott mogyoróval, s aztán mint forgatja a tésztát nyilt tűz mellett, mint hajdan a pecsenyét egy székely leány; végre mikor megsült, lehuzták a fáról, hosszukás porczellán tálra tették, olyan volt mint aranyból vert ágyu, melyen keresztül lehetett kukucsálni. Esztike oda volt a boldogságtól; valóban azt hitte, ily bájos süteményt csak gőzgéppel lehetne eléállítani.

Oda vitték, a hová leginkább vágyott, a konyhába.

-270-

Egyik lányt a másik után csókolgatá. Eddig ő csak oly hölgyeket látott, kik selyemruhába bujtatva a legfényesebb termekben is csak úgy járnak, mintha koromtól vagy pókhálótól kellene félniök. A gencsi kisasszonyok azonban mindenhez bátran és szabad kézzel nyultak, s ha ragadt valami kezökre, egy kis friss víz, meg a törölköző ujra mindent rendbe hozott.

Sohajtva, majdnem irigykedve nézte ezen vidám gazdasszonykodást és utánozva Nagy Sándor híres mondatát, gondolá: ha Esztike nem volnék, szakácsné szeretnék lenni.

Ezalatt az urak és Dorozsmayné a kert minden zúgát összejárták, s megbámulták még a fiatal sárgarépát, még a hónapos retket is.

Egy ízben Bogárdy Zoltán s képviselőtársa Pál báró, séta közben kissé hátrább maradván, a ház örököse így szólott:

– Meg nem foghatom, hol marad Esztike?

– No, arra sokáig várhatsz, mert hugaid elvitték a konyhába.

– A konyhába! ez képtelenség.

– Pedig úgy van. Alkalmasint meg akarják tanítani, mint kell főzni a szoktató kását.

– Megint bolondot beszélsz?

– Mintha nem tudnád, mi a szoktató kása? Hát kása. Jól leöntik forró zsírral, hogy csúszszék a vendégnek, aztán azt higyje, minden nap ilyet kap s azért sokáig itt marad.

– Zoltán! én itthon vagyok, mehetek, a hová tetszik. Benézek a konyhába.

– Próbáld meg, de Zsuzsi néni kikerget.

– Pipára akarok gyujtani.

– Azt mondják rá: fel van már találva a gyufa, tessék másutt kereskedni.

– De ha beszédem van az egyik szakácsnéval?

– Akkor meg plane a főző kanállal vernek ki.

– De én hát ebédig még ne is beszélhessek vele? -271-

– Ejnye de követelő vagy. Inkább köszönd meg, hogy ide hozhattam őket.

– Zoltán! ez már más papírra tartozik és én örök hálára vagyok irántad kötelezve. Azért, ha valaha miniszterelnök lesz belőled, mindig veled szavazok s nálam hívebb mamelukra nem találhatsz.

– Nem mondtam kezdet óta: ne félj, míg engem látsz.

– Mondtad és megtartottad szavadat; azért hiszek neked föltétlenül.

– Ezt követelem is, mert ne véld, hogy már túlestél volna minden megpróbáltatáson. A többi között Dorozsmayné hugom ma reggel is azt mondta, hogy míg Arthur gróf forma szerint le nem mond, addig Esztikének nem szabad másfelé pillantgatni.

– Ne ijesztgess! Arthur gróf önszántából soha nem mond le.

– Ki tudja? Sokat értem már, a mi kezdetben lehetetlennek látszott. Még akadhat fegyvertáramban egy tartalék-löveg, mely ő méltóságát kiveti a nyeregből.

– Kihivjam párbajra?

– Nincs szükség rá. Maholnap izenek valamit neki: az egész nem lesz több, mint puszta szó, üres hang, mely az emberi nyelvben még értelemmel sem bir.

– Boszorkányság? hókuszpókusz?

– Körülbelül.

Ezzel megfordult és sebesen lépdelve felkeresé a társaságot, mely épen most a kert almafáinak túlgazdag termésében gyönyörködött. Idősb Pál báró már mutogatá a készületet, miként kell a galyakat támogatni, nehogy a teher letörje.

Pál báró gondolatokba merülve követé társát, de a mint folyvást visszanézeget és várja, hogy a kertajtó felől világos szinű nyári ruhák közeledjenek, egyszerre a legközelebbi ribiszke-bokor mögött elköhinti magát valaki.

– Kend az Varjas Andoriás uram? Hol van a pesti kisasszony? -272-

– A konyhába s ki sem mozdul onnan míg be nem tálalják a levest.

– És más ruhát nem vesz fel; mert tán nem fog konyhaszaggal az ebédlőbe jönni.

– Konyhaszaggal? de hiszen, méltóságos uram, nincs annál finomabb illat az egész világon. Hanem annyit mégis láttam, hogy ebből a kisasszonyból nem neveltek jó gazdasszonyt.

– És miért nem?

– Nem ért az asszonyok mesterségéhez annyit sem, mint én a versiráshoz. Úgy megbámulta a kolbásztöltőt, mint én a vasutat meg a gőzkocsit. Alig tudták neki megmagyarázni, mint kell avval bánni.

– De aztán mégis megértette.

– Meg valahogy; de még sem kivánnék abból a kolbászból enni, a mit disznóöléskor ez a kisasszony csinálna. Hej pedig mindent elkövettem az uton, hogy jó hirét csináljam a leány előtt az én méltóságos uramnak.

– Nagyon lekötelez Varjas Andoriás uram, de máskor ne avatkozzék az én dolgomba.

– Nem avatkoztam, báró ur; de mivel én az asszonyságok kocsiján a bakon ültem: a hol csak szép tanyát, gazdag földet és kövér legelőt láttam, mindenre azt mondtam, ez is a gencsi uraságé.

– Hogy mert hazudni?

– Igy szokták ezt, uram, különben az ily gazdag kisasszonyt soha el nem szédítjük.

– És aztán hitték?

– Mindig nevettek; tehát tetszett nekik. A Szultán bácsi pedig még tódította. Mikor Parajdon túl a nagy kapaszkodó tetejére értünk s megláttuk napkelet felől a Tar csucsát, felkiáltott az öreg úr: addig a kopasz hegyig tart a gencsi urodalom! a szikla tetején pedig fekszik a báró urnak vára márványkőből, a honnan ha kinéz valaki az ablakból, meglátja egész Havasalföldet s azon túl a Fekete-tengert mindent hajójával, a mi rajta jár. -273-

Pál báró nevetett és szokott mondókáját ismétlé:

– Bolond kend Varjas Andoriás uram, de mégis jobb lesz, ha máskor a hazudozás helyett a maga dolgához lát.

Nézzünk másfelé.

Kiderült, hogy a konyhaszag illatának megbirálásában Varjas Andoriás uram és a kastély hölgyei között, mint a magasb irmodorú vezérczikkben mondják, «lényeges eltérések valának észlelhetők». Mert félórával az ebédre hivó csengetyű megszólalása előtt Zsuzsi néni a műkedvelő szakácsné hadat, ujabb öltözködés végett, saját szobáiba küldte.

Természetesen, hogy a főparancsnoknő volt leghamarabb készen s aztán átjött Esztike szobájába, leült a pamlagra, onnan gyönyörködve nézte, mily fürgén működik a Pestről hozott komorna, a ki mint varázsütésre egészen ujra alakította át úrnője külsejét.

Zsuzsi néni szótlanul éldelgett a lányka bájain s nem tagadhatta többé, hogy ez szíve szerinti gyermek, a kiben régi eszményképét találja fel. Azon lányt, a kit ő érdemesnek tartott azon kitüntetésre, hogy Pál fiát egész életére boldogíthassa.

Tudjuk azonban, hogy az asszonyi faj, ide értve Zsuzsi nénit, soha sem szeret meg valakit másként, mint egy harmadiknak rovására. Mentől mélyebben ad helyet szívében egy új arcznak, annál inkább gyűlöli, vagy legalább közönyös lesz az iránt, a ki helyet adni kényszerült utódának. A mily mértékben vonzódék Zsuzsi néni Esztikéhez s egymásután fedezte fel benne a tökéletességeket, épen így kereste s fel is találta nemcsak a testi fogyatkozásokat, de még a lelki rútságot is korábbi kedvenczében, Marialaky Zsuzsikában, a ki azonban e perczben boldog volt és képtelennek tartotta, hogy a gencsi kastélyban rosszul vélekedjenek felőle.

Hiába az asszonyi kebelben csak egy kegyelt fér el. A férfi örvendhet, ha e kitüntetés őt illeti, de senki sem tehet róla, ha néha érdemetlenül és ártatlanul egy -274- nőnek kell megfizetni a más nő által elfoglalt szállásnak bérét.

Még 15 percz volt hátra ebédig s ekkor Zsuzsi néni karon fogta a szép leányt s bevitte oda, hova kevés halandónak volt megengedve a belépés, saját szobájának szentélyébe.

Ez pedig a rideg aggszűzi jellemnek mintaszerű tanyája volt. Sehol semmi kényelem, mindenütt aggodalmat keltő rend, és a végletekig vitt tisztaság.

Női szoba pamlag nélkül! ki hallott, ki látott ilyen csodát napjainkban! Két tölgyfakarszék állott az asztal előtt, melyen közönséges ivópohárban frissen szedett virágcsokor tarkállott, mellette fekete bőrbe kötött ezüst csattos biblia, mint egyedüli olvasmány, időtöltés és vallásos magábaszállás.

Itt ültette maga mellé vendégét azon titkos czélból, hogy miután az igézőn szép arczot ismeré, bepillanthasson a lélek mélyébe is. Mindjárt látni fogjuk, mily egyszerűen és természetesen ment végbe ezen nagy előkészületek után megkisérlett lélektani műtét.

Zsuzsi néni ezen elhatározó pillanatban, melyre régen várt és elméjében egészen késznek tartotta magát, késett s kereste a bevezetést, miként fogjon feladata megoldásához. Esztike azonban csak természeti hajlamának engedett, a midőn szó nélkül egyszerre a néni keblére borúlt és ezer csókkal halmozá el őt, kezdve öltözékén, később a nyakán, homlokán, végre az ajkakon.

– Oh kedves Zsuzsi néni, mint vágytam e pillanatra, hogy karjai közé vessem magamat, mert mamámon kívül nincs nő, kit úgy tiszteljek és szeressek, mint önt.

– Ön szeret engem, kedves gyermekem?

– Végtelenűl. Nem ma először, hogy látom, de azóta, hogy leveleiből ismerem. És épen ilyennek találom, mint képzeltem, mint a kit mindig szerettem és szeretni fogok. Angyali lélek lakik abban, a ki így tudott írni. Pál báró minden sorát felolvasta, édesdeden -275- elmerengett anyai beszéde fölött, nekem pedig könyek hulltak szememből.

– Leányom! mit mondasz? leveleim egy falusi vén néninek mende-mondái voltak.

– Igen, de az elolthatlan szeretet gyöngyei csillámlottak ki a betűkből. Úgy-e szeretni fog engem is, ha jobban megismer? mert én nem vagyok rossz vagy hiú leány, a kit a város fénye, a nagy világ pompája elcsábított. Én csak ott akarok élni, a hol engem mindenki szeret és én mindenkit szerethetek.

– Leányom! – felelt Zsuzsi néni és könyei patak módjára folytak. – Te szeretsz minket? Te boldog és megelégedett szívvel jöttél ezen egyszerű falusi tanyára? Hiszen ha szeretsz minket s mi mindnyájan szeretünk téged, akkor minden elmondva van és boldogságunkhoz semmi sem hiányozhatik.

Ezzel megakadt a társalgás fonala. Ha ki volt mondva a mindent magában foglaló szó, a mi utána következett, feleslegessé vált. Bármely későbbi magyarázat vagy bővítés csak ronthatott, csak lealkudhatott valamit az eredeti kijelentésből. Zsuzsi néni tehát karjai közé zárá a teljes odaengedéssel keblére hullott leánykát és hiába erőlködött szavakat keresni, mert folyvást csak édes leányának, legkedvesebb Esztikéjének nevezte a könyeiben úszó gyermeket.

E pillanatban szólt az ebédre hívó csengettyű éles hangja s a néni karjára fűzve a leánykát, megindúlt az ebédlő felé, a nélkül, hogy egyikejöknek is eszébe jutna az arczukon csillámló könyek áruló nyomait letörölni.

Nem lehet szándékunkban egy erdélyi nemes embernek hosszú ebédjét részletesen leírni, főkép ha idősb Pál bárót és Bogárdy Zoltánt kivéve, a többi csak szemmel evett. A legnagyobb gonddal készült étkeket jobbára illetetlenül hordták vissza s a két házi kisasszonynak meg kellett elégedni azon vigasztalással, hogy ozsonna alkalmával, mely egyszersmind vacsora leendett, majd bővebben látnak Isten áldásához.

Este hat órát is elverte, míg a férfiak a fekete kávéval, -276- az egymásután töltött pipákkal és a politikával készen lettek.

A három leány ezalatt a kertben sétálgatott, a mi futkosásnak is beillett, különösen miután Pál báró is közbe vegyült, vége-hossza se látszott a szaladgálásoknak. Zsuzsi néni és Dorozsmayné a veranda kétes hűséből nézték a játékot, a mennyiben a gyermekek szemök előtt maradtak, mert a játék hevében sokszor messze elkalandoztak a gyümölcsfák sátora alá, különösen pedig igen szivesen pihentek meg a nagy diófák alatt, a hol nehány fehérre festett pad és élénk zöld pázsit enyhelyül szolgált.

Még később a két házi kisasszonyt a készülő vacsora fölötti felvigyázat gondjai szólíták el és ekkor Pál báró Esztike kisasszonynyal az idősbek társaságát keresé fel; azonban nem oly könnyen találák fel azokat, kik szintén a hűvös árnyék alá menekültek, s igy Pál és Esztike gyakrabban válthattak nehány szót tanúk jelen nem létében.

Egy ily kedvező «véletlen» pillanatában Pál báró karjával kinálá a szép leányt és így sétálgattak a gyümölcskert pázsitján. Ez volt első eset (a tánczbavivés vagy más hivatalos s azért minden jelentőség nélküli szertartásokon kívül), hogy e két rokonszenves teremtés karonfogvást lejtett.

– Kisasszony, – szólt Pál báró, – tudja-e, melyik szavából származott azon boldogságom, hogy engem bizalmára érdemesített?

– Mindenre jól emlékezem. Önt bemutatták nálunk. Ön lovagias modorban társalogni kezdett velem, én pedig csacska kis leányok szokása szerint félbeszakítottam s azt kérdtem: ön erdélyi? Erre aztán nagy érdekeltséggel hallgattam, míg elbeszélte családi viszonyait, s mindig Zsuzsi néni volt a főszemély, a kire visszatért.

– És ime, még nem múlt el esztendeje, s a mit legmerészebb álmomban sem remélhettem, csodálatosan -277- beteljesült. Esztike kisasszony és édes anyja itt vannak, mint legkedvesebb vendégek Gencsen!

– Az idő rövid volt, de sok történt alatta. A világot nem ismerő gyermek vezetőt, tanácsadót, professzort nyert, a ki nélkül most én volnék az emberi nem legboldogtalanabb teremtménye.

Arthur grófhoz kötött viszonyát értette, de Pál báró gyöngédebb volt, mintsem ezen úton vigye tovább a beszéd folyamát. De azért jól megjegyezte, mily édes felbátorítás rejlett az észrevételben, s aztán rögtön, kettőjök régi szokása szerint, derültebb tárgyat ragadott elé. Különböző út volt ez ugyan s más pontból indúlt ki, de a végczél, mely felé törekedtek, változatlanul maradt.

És kérdé, igen tréfás hangon:

– Egyszer már elindultunk az egyenlítő vonala felé, Fiumében tartván a legelső állomást. A gondos, elővigyázatos és mindig szolgálatra kész professzor úgy vélekedett, hogy azon irány nincs helyesen választva. Tehát dél helyett keletnek fordultunk s meg is érkeztünk szerencsésen Gencsre! Menjünk tovább. Azokon a sötéten kéklő kopár sziklákon túl fekszik új Románia, azután Oroszországnak egy kis ide tévedt szalagján áthatolva, jövünk a Fekete-tengerre. Azt is áthajózzuk és vasuton át érünk a Kaspi-tenger partjára. Innen már csak a képzelet szárnyain röpülhetünk át Középázsia barbár pusztáin, míg China vagy Japán virányait megpillanthatjuk. Tegyük fel, hogy most épen Nangasaki híres kikötőjében ülünk; előttünk a Csendes-oczeán végtelen sivataga s már füstöl a gőzhajó, mely Borneo szigetére készül, a hol megtaláljuk az egyenlítőt, s ott nem messze valahol az igéret földét.

– Professzor, ez nagyon fáradságos út volt egyszerre. És én a nagy meleget, mely Borneo szigetén uralkodik, csakugyan érzem. Régebben azonban azzal hitegetett engem az én mesterem, hogy minden közbeneső főállomásnak megvan a maga saját titka, és én úgy mint eddig, tudományos rendszer szerint kivánnék -278- haladni, s mindennel, a mi tudni való, részletesen megismerkedni.

Míg ezt mondta, összes leányi erejét összeszedte, hogy komoly képet csináljon hozzá. De mihelyt akarata ellen is mosoly lopódzék el ajkáról, mindketten víg nevetésre fakadtak.

– Kisasszony, – felelé a tanár, – igaza van. Ez volt eredetileg a professzornak is «tanterve,» mint a cultusministeriumban nevezik. Időközben azonban napvilágra jött, hogy a tanítvány elsőrendű ragyogó talentummal bir és képes egy év alatt három iskolai osztályt is sikeresen bevégezni, még pedig «kitünő» érdemsorozattal. A professzor tehát nem pazarolhatja tovább a drága időt az alsóbb iskolákba való elemi oktatásokra, melyeken növendéke már régen túl van, hanem megy vele egyenesen a «fensőbb mathesis» titkaira, azon biztos öntudattal, hogy rendkívüli tehetséggel megáldott tanítványa ezen legelvontabb tudományban is egyetlenegy leczke után otthon lesz.

– Meglátjuk, mert csalódhatik felfogási képességemben. Tehát állapodjunk meg itt Nangasaki néplepte kikötőjében. Ime a kastély teteje fölött látok valamit füstölögni, ez tán az előttünk horgonyozó gőzhajó kéménye, s van is az elindulásig egy óránk, melyben kész vagyok ismét leczkét venni.

– Úgy van, kisasszony, épen egy óránk van az elindulásig, a midőn pontban kilencz órakor elhivat bennünket Zsuzsi néni vacsorára. Miután pedig nem vagyunk peripatetikus filosofusok, a kik sétálva hallgatták a nagy mestert, ott látok a legnagyobb diófa alatt egy szépen fehérre festett támláspadot, melyen nagyobb kényelem hiányában helyet foglalhatunk.

Ezzel a legárnyasabb lombok hűse alá vitte a kis leányt, a ki sokkal inkább mutatni akarta, mennyire érti a tréfát, mintsem ellenkezett vagy huzakodott volna.

Midőn aztán leültek, Pál gróf utánozva a leghíresebb egyetemi tanárt, úgy játszott kezével, mintha szemüvegét törlené, azután szivartárczáját vette elő, -279- nagyot pattantott rá, mintha burnótos szelenczéjéből akarna szippantani, még köhécselt is, míg végre szenvelgett, hamis pedagóg hangon kezdé:

– Esztike kisasszony, a szerelem végtelen utjában oly pontra jutottunk, hogy a kellő megértés végett kénytelen vagyok tantételeimet (mi tudósok doctrinának nevezzük) tapasztalati kisérlettel is támogatni, különben bizonyítékaim hiányosaknak mutatkozhatnak.

– Halljuk. (Hozzá mondhatta volna: lássuk.)

Ezen édes beleegyezés után folytatá:

– Diximus, egy korábbi alkalommal, hogy ha hosszas kétely után széket foglal a kebelben az elméleti vágy, az «ő karjaiba röpülni», ez már reményt igérő kórjel a szerelem felébredésére, s azután a tudomány hátralevő adományait képesítve lettünk befogadni. Most tehát figyeljen. A ki szeret, annak első szabálya, hogy szeretettjének kezét megfogja. Például: így. Most a második kérdés, valjon a szeretet tárgya nyugodtan, békével és ellenkedés nélkül engedi végbemenni ezen mellőzhetlen műtétet? Mert ha bizalmatlanul, vagy épen borzadályt érezve visszarántja, akkor rögtön mindennek vége szakad.

– Láthatja, hogy bizom önben és nyugodt vagyok.

– Százezer köszönet érte. Ezentúl azonban úgy képzelje, hogy nem a fanyar professzor, nem a szenvedhetlen rideg tudós, hanem azon végtelenül boldog halandó beszél belőlem, a kinek nincs megtiltva, hogy önt szeresse. Tehát megfogom e kezet, gyönyörködöm hófehérségében és soha eddig nem érzett varázslat fog el e puhaság illetésével. Ekkor még mindig rettegve a legelső visszautasítás mozdulatától, csendesen és óvakodva felemelem e kezet szomjazó ajkamig, s ekkor először egy, aztán rögtön rá a csókoknak megszámlálhatlan ezerét hintem. Kérdés: kegygyel és örömmel fogadja a leányka e hódolatot, ezen elragadtatást? Mit érez ezalatt ő maga is? Kedvteléssel és megelégedéssel látja, hogy csak egyik kezével is ily leírhatlan boldogságot képes ajándékozni? -280-

– Báró, ön ma nagyon élénk előadást tart.

– Ez azon első kisérlet, melynek sikere tudományos búvárlatainkban minket tovább vezethet. A férfi úgy tartja meg a szép kezet, mintha sajátja volna, mintha többé soha elbocsátani sem szándékoznék. Egyszerre csak a birtokba ragadott kéz, mintha saját súlyára volna hagyva, alább hull, de mégis mindig gyöngéden vezettetve, a férfi ajkáról oda esik, a hol az imádónak szíve dobog. Valjon megolvassa a leányka, hányat ver a felzaklatott szív másodpercz alatt? Talán az övé sem lüktet észrevehető lassúbbsággal ugyanennyi idő alatt? Lesüti hát szemét s fel nem nézne a fél világért, nehogy a szemébe lopózott örömköny elárulja bensejét. A férfinak azonban, mint tudjuk, két keze van. Eddig imádottjának balját tartotta rabságban, most hirtelen bal kezébe játsza át szerzett birtokát, a mi által jobbja felszabadul, vagy mint az iskola nyelvén beszélnek, «teljesen szabad rendelkezése alá esik». Igen természetes, hogy a kéz, mely a boldogság első gyönyöreit élvezé, többé háladatlan tétlenségben nem maradhat, tehát meghajlik, szeliden simuló félívet képez, átkarolja a reszkető leánykát s ha tudná is, hogy a következő pillanatban meg kell halnia, szerelme tárgyát saját kebléhez szorítja. Tüzes ajkai most akadály nélkül csókolhatják a hajba fűzött rózsabimbót, majd a selyempuha fürtöket, aztán a felhőtlen homlokot, végre egymás után a boldogság tengerében fürdő két szemet.

Úgy látszik, hogy Pál báró mindazt, a mit mondott, azon sorrendben meg is cselekedte a nélkül, hogy elháríthatlan akadályra találna.

De ezzel egyszersmind vége volt a tanári ékesszólásnak s beszédének fonala ketté szakadt. Innen túl csak rebegé: kedves szép kisasszony, drága édes Esztikém, a mi nagyon szívrehatólag hangzott, de már sok hozzá hasonló szerelmes férfitól is kitelt.

Szerencséjére értelmes, rokonszenves és olvadozó tanítványra talált, a ki a hiányos és töredékes vallomásnak értelmét felfogni és szívében átérezni képes -281- volt. S míg Pál báró a hajat, homlokot és a két szemet csókolá, az ő virágzó szép arcza lángba borulva nyugodott a férfi keblén és csak azt érzette, hogy az egész világon ez azon egyedüli hely, a hol pihenni és otthon lenni óhajt.

Mikor pedig megszólalt a ház csengetyüje, mindketten mintegy varázsálomból felveretve, rémülve ugrottak fel a padról, sehogy sem értvén, miként mulhalhatik el ily hallatlan gyorsasággal egy teljes egész óra.

A kert középső utjára érkezve, Zsuzsi néni s a két házi kisasszony a vendégek elé jöttek, hogy a társaság együtt menjen a kastély éttermébe. Esztike kisasszony alig tudta, mit cselekszik? Boldog volt, de hogy soha nem tapasztalt felindultságát leplezze, Zsuzsi néni nyakába borult, s aztán oly hévvel csókolá összevissza a két leányt, mintha testvérei volnának, kiket régen nem látott valamely szörnyű veszedelemből való menekülés után. Pál báró is hiába igyekezett egykedvűséget színlelni; pödörgethette bajuszát gépies egyformasággal, de azért minden jelenlevő eltalálta, hogy a párocska között a legmelegebb nyilatkozatok mentek végbe.

Az özvegy, mint mindig, a hányszor leányára pillantott, anyai érzéstől ellágyulva mosolygott, s ha legtöbbet sejtett is, ő igyekezett legjobban azt mutatni, mintha semmit sem venne észre. Bogárdy Zoltán sem kerülheté ki a megzavarodást, mert azon égbekiáltó vádat, melyet épen most szórt a Tisza-kabinet szemébe, egyátalában nem tudta kellőleg bebizonyítani.

A vacsora azonban vígan folyt le, sőt épen a kik bűnösöknek érzék magukat, úgy mutatták, mintha fönséges étvágyuk volna.

Úgy volt elhatározva, hogy a Dorozsmay család másnap reggel továbbutazik a borszéki fürdőbe. Épen a csemegét hordták fel, a midőn Esztike kisasszonynak eszébe jutott valami és kérdé a kastély lakóitól:

– Hány ló kell, hogy elbírja a mi kocsinkat?

– Hány? – felelé idősb Gencsy Pál báró. – Kettő szépen elég; de parádéból négyet fogunk be. -282-

– Igen, de a borzasztó felhőszakadás egész a kőszikla alapokig elhordta az országutat.

A gencsiek bámulva néztek a kis leánykára, mert valóban legalább négy hete mult, hogy egy csepp eső sem hullott az égből. A papok mindennap az ég csatornáinak megnyílásáért imádkoztak.

– Én nem hallottam semmi felhőszakadásról, – mondá Zsuzsi néni ártatlanul.

– Édes néni, – felelt Esztike, – mielőtt ide értünk, valamelyik állomáson egy ember kocsit keresett, mert az övének eltört a kereke. Zoltán bácsi mondta neki: minő pusztulás van az országuton, s tizenkét ökörrel kell a szekereket vontatni.

Bogárdy elpirult, de aztán az öreg báróhoz fordulva mondá:

– Bocsánat, ez egy kis tréfa volt a régi jó világból, a midőn Jósa Gyuri, meg Keglevich Miklós gróf uralkodtak Hevesmegyében. Hallottam, hogy valami pesti zsidó gavallér utazik Borszék felé, s én valóban nem hittem, hogy a fuvaros komolyan veheti mesémet.

– És mért ne mehetne a gazdag zsidó Borszékre? – kérdé idősb Pál báró, a ki a szomszéd fürdőhelynek divatba jövését nagyon óhajtotta.

– Báró úr, – felelt a szélső baloldali képviselő, – miattam mehet oda akár az egész Jeruzsálem, hanem erre az egyre nagyon megharagudtam, mert útközben mindenütt grófnak adta ki magát.

– Az már teljesen más, – felelt a kastély ura egészen kibékülve.

Dorozsmayné azonban nagyon gyanus pillantásokat vetett Zoltán bácsira, a kiről tudta, hogy eljár ugyan a szája bizalmas körökben, de azért valami izléstelen tréfára soha sem vetemedhetik. Inkább valószinűnek mutatkozott, hogy azon utazó valósággal bizonyos ismert gróf volt s nem csak annak adta ki magát.

Másnap a korán felhozott reggeli után sok sírás és nyakbaborulás kiséretében útra keltek a pesti vendégek.

Az utolsó pillanatban, a midőn ifjabb Pál báró kezet -283- csókolt az özvegynek és leányának, Dorozsmayné igen kegyesen mosolygott és mondá:

– Báró úr, én augusztus és szeptember havát Harasztoson szándékozom tölteni. Ha kedve lesz hozzá és meglátogat bennünket, igen szívesen fogadom.

Ezen szertartásos és igen világos meghívással pedig ismét egy új lépés lett megnyerve a legédesebb remény felé vezető ösvényen! -284-