XII.

(Egy üres hang, mely az emberi nyelvben értelemmel sem bir.)

Forró júliusi nap, melyben por, aszály és eltikkadtság uralkodik, de a sárgult kalász ettől érik s lehajtja fejét.

Rév állomáson az Erdélyből jövő gyorsvonaton, éjnek idején, szürke szakállas, bozontos bajuszú s a középéletkort meghaladó utas száll le, bemegy az indóház várótermébe, lefekszik egy padra, jóízűt alszik világos virradtig, s azután békés türelemmel unatkozik, sőt koplal egész délig.

Ekkor azonban, ugyanazon irány felől a személyvonat is berobog az állomásra, s egy bajusztalan öreg úr lép le, könnyű nyári porköpenybe burkolva, csekély utipodgyászszal.

Mindjárt kitünt, hogy e két idegen találkozót adott itt egymásnak, mert barátságos üdvözlet után kezet fogtak, s legkevésbbé sem mutattak meglepetést. Mindketten visszamentek a váróterembe, asztal mellé ültek és háborítlanul ugyan, de száraz torokkal kezdtek titkos beszélgetésbe.

Így találkoztak össze levélbeli meghívás folytán Bogárdy Zoltán és kanonok bácsi. Már leirtuk e két nevet, a midőn jó keresztyéni lelkiismeretünk szemünkre veti, hogy első helyen mindenesetre az egyház érdemes tagját kell vala megemlítenünk.

– Drága papom, nagy szükségünk van rád; bocsáss meg, ha ide hivtalak.

– Drága papom.

-285-

– Mi baj? Mondhatom nem szivesen jöttem e pogány forróságban, s közbevetőleg legyen mondva, a gyulafehérvári káptalan sem rosszul ebédel, a rózsamáli bor pedig megérdemli régi jó hirét. Mit akarsz? Mi dolgom itt az oláhság között, kiket még szent Pál is odahagyott?

– Semmi. Azaz: oly csekélység, hogy első grammatista korodban is elvégezhetted volna.

– Dorozsmaynét illeti?

– Természetesen, hogy őt. Honnan lett volna bátorságom, más akármely ügy miatt, téged oly messziről ide czitálni?

– Mindenre kész vagyok, a miben e nemeslelkű özvegy nő szolgálatára lehetek. Kivévén…

– Hogyan? kivévén…

– Igen, kivévén, ha megint valami hazugság elmondására akarsz felhasználni. Ezt kereken megtagadom, mert a multkori most is nyomja lelkiismeretemet. Sőt még álmomat is háborgatja, étvágyamat elrontja. Mindenek előtt kérdem, mért kellett nekünk épen ezen Istentől elfeledett zúgban találkoznunk, a hol vagy éhen hal az ember, vagy olyan ételt kap, a mit az én elgyengült gyomrom nem emészthet.

– E miatt ne búsulj. Legfelebb másfél óra mulva olyan terített asztal mellé ülsz, hogy káptalanod nagy prépostja is megirigyelheti sorsodat.

– Itt e rongyfészekben?

– Nem épen itt, de félórányi távolra innen. Már szereztem számodra kocsit; itt vár rád a pályaudvar külső oldalán. Ha beszéltünk, ha végeztünk, felülsz, elhajtasz és épen ebéd idejére érkezel a gróf kastélyába.

– A gróf kastélyába?

– Bendeffy Arthur gróf kastélyába. Mihelyt kiérsz az országútra, meglátod a falunak hegyes fatornyát, s onnan balra, az erdő szélén a gróf vadászkastélyát.

– S mi dolgom lesz ott?

– Ne félj, Arthur gróf úgy fogad, mint legszívesebben látott vendégét. Te lészsz üdvözítője, szabadítója, -286- és minden szívbeli gyötrelmeinek orvosa és enyhítője.

– Kérlek, igérj kissé kevesebbet, mert soha sincs lelked inkább telve gonoszsággal, mint midőn ájtatos képet mutatsz hozzá.

– Ezúttal tiszta őszinteség beszél belőlem. Halld tehát: Dorozsmayné rád bízza, hogy látogasd meg a grófot, beszélj vele, add tudomására, hogy ha nincs különös kifogása, az esküvő augusztus 21.-én végbe mehet.

– Ah, ez már más. Így aztán nem sajnálom a fáradságot. Megyek, rohanok. Hol a kocsim? Jó lovakat kaptál? mert röpülni volna kedvem.

– Lassan járj, tovább érsz.

– Zoltán! Egészen boldoggá tetted bús atyai szívemet. Tehát végre is Arthur gróf viszi haza Esztike hugunkat? Végtelenül örvendek. Bendeffy gróf! ex tam bona catholica familia! Megvallom, a mikor tegnap délben kaptam leveledet, nem hittem, hogy ily jó napom lesz. Mintha ujjá születném, elenyészett vén csontomból minden fáradság.

– Vedd köszönetemet e buzgóságodért, Dorozsmayné hugom nevében. Különben pedig tartoztál vele, kedves barátom. Te, mint tiszteletbeli kanonok semmi jövedelemmel sem birsz. Püspököd azon czím alatt bocsátott el a megyéből, hogy velem együtt gondnoka légy az árvának, és kezelője az özvegy vagyonának. Meg van igérve, hogy Esztike esküvője után is megtartod fizetésedet egész életedre. Pompás sine cura ez, barátom, többet ér némely valóságos kanonokságnál is, s a mellett oly teljes szabadságot élvezesz, mint a fekete rigó az erdő közepén. Menj tehát a grófhoz és hozz ott rendbe minden részletet, minden aprólékos felvételt, a mi hátra maradt.

– Nem értem. Úgy tudom, hogy a házassági szerződés régen készen van.

– Igen, de ezen okmány csak a pénzügyi kérdésekre vonatkozik.

– Mi lehet még függőben? -287-

– Semmi; még annál is kevesebb. Emlékezel azon utolsó éjre, melyet Tihamér barátunk halálos ágya mellett töltöttünk?

– Mindenre igen jól emlékezem.

– Félek, hogy nem; mert akkor előre tudnád, a mit mondani akarok. Sokat beszélt a szegény beteg, de te minduntalan elaludtál karszékeden.

– Ezt már kereken tagadom.

– Mindig tagadja az, a ki mások jelenlétében elszundikál. Ha felébresztik, azt hiszi, csak nehány másodperczig bólintgatott; pedig órahosszat szuszogott legédesdedebben.

– Mi történt hát akkor?

– Semmi fontos, különben felráztunk volna álmodból, hogy szükség esetén tanu lehess. Haldokló barátunk akkor végső óhajtásait mondta el, s az özvegy mindent szigorúan megtartani fog.

– Soha sem hallottam valamit ily végső óhajtásokról. A végrendelet régen készen volt, s mi ketten mindent hűségesen teljesítettünk.

– Ha egyebet nem tudsz, akkor csakugyan kiderül, hogy úgy aludtál, mint a hörcsök.

– Nem aludtam! de meglehet, hogy valamit még is elfeledtem.

– Elfeledted, mert a dolognak fontosságot nem tulajdonítottál. Én sem tulajdonítottam. Mert nemde mindegy az: ha valaki az én vizslámat ebnek, vagy kutyának nevezi?

– Már micsoda pokróczos hasonlítás ez?

– Csak olyan, mint a többi; kissé sántikál, a mi minden hasonlításnak természetében fekszik. Most épen valami semmiségről van szó, melyre példám vonatkozott. Lásd, barátom, az egész nem több mint üres emberi hang, melynek a nyelvben semmi értelme sincs. Például: tudjuk, ki a püspök, ki a káplán? Kérdem, volna abban különbség, ha véletlenül a püspököt neveznők káplánnak, és megfordítva, ha másként ugyanazt értenők mindkét név alatt, a mit ma? -288-

– A példát jól megértettem. Máskor azonban beszélj inkább a viczispánról meg az esküdtről, a szent hivataloknak pedig hagyj békét.

– Fő dolog, ha megértettél.

– Zoltán! én neked nem hiszek. Mindig ravasz róka voltál. Ha bal kezed bársony keztyűvel símogat valakit, jobbodban a köpeny alatt fejszét rejtegetsz, hogy azzal vágj embertársad fejéhez.

– Bolondság. Ismersz, s hallod, hogy komolyan beszélek.

– Előre látom, hogy darázs-fészekbe küldesz; mert máskor is mindig akkor rántottál elé, ha parázsból kellett a gesztenyét kikaparni.

– Szereped könnyű, egyszerű és ártatlan lesz.

– Mért nem mégysz hát magad?

– Azért, mert ily szertartásos ügyhöz tisztes ősz haj, szép fekete reverenda és vörös öv kell. Ha én mennék, annyi volna, mintha hordárt küldenének.

– Hiszen a mi a czerimoniát illeti, azt elvállalom, csak hogy meg is legyen augusztus végére az esküvő.

– Ahhoz kétség sem fér. Legyen csak kezünkben a két keresztlevél meg a püspöki dispensatio, Pest és az egyetemi templom még olyan fényes lakodalmát soha sem látott.

– Nem ér ez a fecsegés semmit; lássuk a medvét. Hallani akarom végre, mi az az üres hang, mely az emberi nyelvben értelemmel sem bir. Míg ezt nem értem, addig rettegnem kell, hogy most szövöd a legundokabb galibát.

– Jer, vezetlek kocsidhoz, s tíz másodpercz alatt míg odaérünk, mindent megmagyaráztam. Magad legjobban neveted majd, hogy ily semmiségnek oly széles feneket kerítettél.

A tíz másodperczből tisztességes félóra lett, míg kanonok bácsi csak féligmeddig nyugton érezheté magát s akkor régi hű barátjának ezer szerencsekivánatával elhalmozva útnak indulhatott. Meg volt győződve, hogy küldetését óhajtott sikerrel végezheti, mert a mit még -289- feltételkép követelnie kellett a gróftól, a jólelkű pap előtt valósággal oly csekélységnek látszott, mely szóra is alig lehetett érdemes.

De már az equipage, melyen a főtisztelendő úr helyet foglalt, sehogy sem felelt meg a várakozásnak. Ily díszes követséghez bizonyára más szebb fogat alkalmasabb leendett. Közönséges oláh fakó szekér volt ez, melyre szénából raktak ülést. Azonban a két kis mokány ló gyorsan szedegette fel patkolatlan lábát s a mondott időre a kastély kapuja elé szállítá a nagytekintélyű vendéget.

Kanonok bácsi a porköpenyt levetve vállairól, fekete szinben, egész méltósággal lépett a kastély külső csarnokába, s maga a szakácsné, a ki legelőször pillantá meg az érkezőt, vezeté őt az étterembe, a hol Arthur gróf ebédelni szokott.

Előre is jó «omen» mutatkozott. A gróf ugyan már asztalnál ült, de még a pirossárga ráklevest sem kanalazá fel, a midőn a belépőben a régi ismerős arczot megismerte.

– Ah, drága főtisztelendő úr, minő végtelenül kellemes meglepetés! Legmerészebb álmomban sem remélhetém, hogy még ma ily szerencsére virradjak. Kérem, tessék leülni s ne vesse meg az én szerény falusi ebédemet.

Az inas ezalatt második terítéket rakott az asztalra, szemközt a gróffal s mindjárt megindult a zajos társalgás, melyben mindenki elmondá, hol s merre járt azóta, hogy utoljára látták egymást.

Kanonok bácsi, természetesen, az ebéd végére hagyá követsége eléterjesztését. Addig mint két elismert műértő a felhozott ételek birálgatására szorítkoztak. Azonban a friss erdei szamócza és cseresznye után a felszolgáló legény eltávozván, a «rendkívüli nagy követ» így kezdé meg beszédét:

– Gróf úr, én egyenesen Dorozsmayné ő nagysága nevében jövök.

– Ah? nagy megtiszteltetés. -290-

Igy felelt meglehetősen szárazon a gróf, a ki az özvegynek Gencsen tett látogatása és Spuller Jeannette megjelenése óta kezdett a vőlegényi eszmékről mindinkább leszokni.

– Méltóztatik tudni, gróf úr, hogy Esztike kisasszony épen Szent István királyunk napján lesz 18 éves s Dorozsmayné ő nagysága azon izenettel küld engem ide, hogy ha gróf úrnak is úgy tetszenék, s a határnap iránt ellenvetése sem volna, az esküvőt mindjárt másnap, augusztus 21.-én megtarthatjuk.

Arthur gróf majd elejtette a kezében tartott pohárkát e csodálatos módon, váratlanul érkezett nyilatkozat hallatára. Mindamellett bizalmatlanul, sőt mérgesen és gyanakvólag nézett a pap szemébe: eszébe jutván, hogy egy ízben épen ezen semmi befolyással sem biró egyéniség által akarták vele elhitetni a mesét, hogy Bogárdy Zoltán és az özvegy nő között is egybekelési terv forog kérdésben.

– Úgy van, gróf úr, – folytatá a kanonok bácsi igaz hivő lélekkel és tökéletes benső meggyőződésből. – Augusztus 21.-ke lehet azon szerencsés nap, mely mindnyájunknak legszentebb óhajtását teljesedésbe hozhatja. Részünkről többé kétkedés, nehézség, akadály vagy halogatás nem foroghat szóban. Minden tökéletesen rendben van, vőlegény és menyasszony csak a boldog óra bekövetkezésére vágynak. Dorozsmayné és családja útban vannak Pest felé; tegnap mondtak végbúcsut a hires savanyúviznek. Esztike hugom szebb, frissebb és egészségesebb, mint valaha. Az esküvő után pedig, ha gróf urnak más jobb terve nincs; ha a forró nyár európai nagy útra alkalmatlan időszak, a jövendőbeli anyós nagyon megtisztelve érezné magát, ha az új házaspár, addig, mig tetszeni fog, a harasztosi kastélyban vesz szállást.

Arthur gróf mintha mély, fagyos dermedtségből ráznák fel, oly bámulva nézett a papra. Mintha minden, a mi a tél óta történt, gonosz álom volna, s most ébredne fel a legboldogabb valóságra.

Úgy szerette volna lelkét a feléje mosolygó örömöknek -291- átengedni, mert mint Esztike férje egy rá nézve elvesztettnek vélt világ dicsőségei újra felnyiltak. Azonban sokkal váratlanabban érkezett e változás, mint sem lelkében a hit, e leggyöngédebb növény, rögtön megfogamozhatott volna és elűzheti onnan azon sötét képeket, melyek ott nehány hónap óta állandó tanyát vertek.

– Gróf úr, – folytatá papos oktatásait oly hangon, melyből a pápai csalhatatlanság bizonyos árnyalatának öntudata nem hiányozhatott. – Minden nagy dolog e világon nehézséggel jár. Ne csodáljuk tehát, ha a leányok utolsó perczig ragaszkodnak rövid ideig tartó szabadságukhoz. A természet által beléjök öntött önállósági vágyból történhetett az esküvőnek elhalasztása. A nőnem függetlenségének eszméje a természettel ellenkezik s maguk az asszonyok nevetik azon különczködőket, kik a női emancipatióról éretlen és unalmas szónoklatokat tartanak. A leány anyjának korlátlan hatalma alatt áll, ha férjhez megy, urat változtat. A bölcs férfi mindezt tudva, tűri a menyasszony szeszélyeit, mint úgyis nem sokáig tartó viczkándozást. Olvassuk az evangeliumot, vagy az apostolok fejedelmeinek iratait, s láthatjuk, hogy a nő mindig engedelmességre volt utasítva. Szent Pál mondja: a nő férjének akar tetszeni, a férj Istennek. Azért adott a természet a férfinak erős, a nőnek gyenge testalkatot, hogy ha két különböző akarat áll szemközt, válság esetében a férj még erőszakkal is érvényesíthesse fensőbbségét. A nők ellenkezése csak boszantás és aprólékos fondorlatokból áll, mely addig tart, mig a férfi érczes mély hangjával a «quos ego»-t ki nem mondta.

– Főtisztelendő úr! ez felséges prédikáczió volt. Nagy kár, hogy a kiket leginkább érdekelt volna a leczke, épen most senki közülök jelen nem lehetett. Szabad kérdeznem, mi lesz ebből, rám, érdemetlen férfira a tanulság?

– Mindjárt szolgálok vele. Nézetem szerint a házasulandó mindig bölcsen cselekszik, ha az esküvő előtt az engedékenynek szerepét játszsza. Szüksége lehet -292- gróf úrnak ezen elhatározásra most, midőn minden tisztába van hozva, egyetlenegy feltételen kívül.

– Ah, tehát mégis van feltétel.

– Oly semmiség, mely e nevet meg sem érdemli. Puszta szó, üres hang, mely az emberi nyelvben értelemmel sem bir. Szegény Tihamér barátom végső vonaglása között bizonyos jámbor óhajtást szalasztott ki ajkairól. Én ugyan nem hallottam, de Bogárdy Zoltán és a gyászos özvegy erősítik. Kettőjök ellen, magam, hiába küzdök, főkép ha az özvegy akarata mindenesetre döntő határozatot foglal magában.

– Beszéljen nyiltan és minden további bevezetés nélkül.

– Gróf úr, nem vizsgálom, jogos vagy helyeselhető volt-e haldokló barátomnak ily különös kivánata. Valószínűleg távolról sem juthatott volna eszébe, hogy egyetlen leánya valaha még azon szerencsében részesülhet, hogy az ország elsőrangú családaihoz tartozó kérőt talál. A kimondott óhajtás kétségtelenül csak a leányka sorsához illő vőlegényre vonatkozhatott; azonban a meggondolatlan szó kiröpült s az özvegy e tekintetben egy hajszálnyit sem akar engedni. Megmondjam, miről van szó?

– Rajta, bátran, ki vele.

– Gróf úr, az utolsó, de mellőzhetlen föltétel, a meghalt atyának azon óhajtása, mondhatnám szóbeli végrendelete, hogy a ki leányát nejül nyeri, családja nevéhez a Dorozsmay nevet is hozzá csatolja.

Arthur gróf, a dölyfös aristokrata, dühösen ugrott fel székéről, mintha az ablakon akarná a papot kilökni.

Azonban a következő perczben már visszanyerte szokott egykedvűségét és hidegvérűségét. Érzette, hogy oly kelepczébe került, melyből ki nem szabadulhat, ha csak mindent szét nem tör.

Ő! a ki gyermekkorától fogva nevének, rangjának és czímének imádásában nevekedett fel!

Ő, a magyar mágnás, a született törvényhozó, a főrendek házának üléssel és szavazattal biró tagja, a ki -293- élni sem akart volna, ha kevesebbnek kellene lennie, mint valami régi spanyol grand!

És mégis, vagy inkább épen ezért e szörnyű kisértés pillanatában a legnyugodtabb tudott maradni. Első fölhevülése, a meglepetés perczében, elszállott, megmaradt a veleszületett nagyúri közöny és elhatározottság. Vállat vont, egykedvűleg mosolygott s mintha az élet valamely legprózaibb köznapisága forogna szőnyegen, felelé:

– Sajnálom, drága főtisztelendő úr, hogy engem megtisztelő követsége óhajtott sikert nem nyerhet, s tán egészen haszontalanul fáradott ide, e vad vidékre. Mert Dorozsmayné ő nagysága követelése felülmulja erőmet, és kivánságát nem teljesíthetem. Az országra nézve ugyan közönyös, egygyel több vagy kevesebb Bendeffy gróf él-e a hazában? de nincs szándékomban, semmi áron egy Bendeffy-Dorozsmay nevű új családot alapítani!

Ezt mondta, de hozzá gondolta, hogy e követelés egyenesen csak Bogárdy Zoltán arsenáljának legvaskosabb fegyverét képezheti. Azt sem tagadhatta, hogy ezen utolsó eszköz a legpompásabban «ad hominem» volt kiválasztva. Azt akarják, gondolá magában, hogy husz mérföldnyi távolságra megérezzen rajtam a káposzta és fokhagyma szag!

– Gróf úr…

– Bocsásson meg uram és szakítsuk félbe e meddő vitát. Életemmel játszhatom, vagyonomat eltékozolhatom, a mit meg is tettem, de azon elfajult Bendeffy, a ki kiválnék családjából és szép asszonyért, öt millióért eladná ősi nevét, még nem született e világra.

– Gróf úr, – folytatá a kanonok arczpirulással, mert érzette, hogy felhatalmazása korlátain túl szándékozik csapni. – Nem kell a falra festett ördögtől megijedni. Én és méltóságod is ismeri a törvényt és a szokásokat, hogy nemes, különösen pedig a főrangú családoknál egy új név felvételére a király beleegyezése elkerülhetlenül szükséges. Szivemből óhajtanám, hogy -294- méltóságod nem venné komolyan e feltételt, hagyná beszélni az asszonyokat, a mi nekik tetszik, végre pedig az egész terv a legfelsőbb beleegyezés hiányában feledésbe megy.

– Értem önt uram és köszönöm jóakaró tanácsát. Azonban e kisegítő eszköz nekem nem használ. Ha folyamodom a Bendeffy-Dorozsmay név viselhetésére és indokul felhozom, hogy vagyoni állapotom helyrehozatalát egyedül a fiuörökössel nem biró Dorozsmay nőágnak köszönhetem, a király beleegyezése el nem maradhat. Ő felsége örömmel fogja tudomásul venni, hogy egyik híve neje vagyona által újra emelkedik. Vagy azt tehetné fel rólam valaki, hogy egyfelől folyamodom, másfelől pedig járok a miniszterek nyakára s mindent elkövetek, hogy legfelsőbb helyen kérelmemtől elmozdítsanak?

– Gróf úr, ez borzasztó megátalkodás. Puszta szóért, üres hangért, egy névért, mely magában véve semmi jelentőséggel nem bir: lehet-e, szabad-e ennyi szerencsét, ennyi boldogságot megvetni és veszendőbe hagyni?

– Vége, örökre vége. Többé e földön ily ügy nem létezik. Elmult, túlhaladott álláspont, melyre ez életben vissza nem akarok térni. Ennél most már az is fontosabb, hogy kedves drága vendégemnek a szivarja végig égett. Én is eldobom a magamét; kérem gyujtsunk egy újra.

– Ily komoly ügygyel ily könnyelműleg bánni. Még vén szivem is megreped belé.

– Beszéljünk másról. Szolgálhatok tűzzel? itt a pompás fidibusz.

– Ily szép leány, ennyi tömérdek vagyon s most minden menthetlenül kálvinista kézbe kerül!

– Szerencsét kivánok hozzá mindkettőjöknek.

– Még püspököm is szívemre kötötte, hogy katholikus férfit szerezzünk a gazdag örökösnőnek.

Még sokáig beszélt kanonok bácsi a nélkül, hogy a gróf hallgatott volna rá s minduntalan másra fordítá a társalgás folyamát. A nagy meleg, az alkalmatlan legyek, -295- a szúnyogok zizegése, egy lángra lobbanni nem akaró gyufa, mind érdekesebb tárgy volt előtte.

Midőn aztán alkonyra fordult az idő, a gróf, mint nagy hatalmasságok szokták, saját kocsijával küldte a rendkívüli nagy követet Rév állomásra.

– Kiváncsi volnék tudni, – töprenkedék a gróf, a midőn magára maradt, – mit mond majd erre Porczogh báró? Mit? Semmit. Legfelebb: hogy mint Porczogh, a kinek bárói diplomája tegnapelőttről szól, megdorozsmayzta volna ugyan magát, de mint Bendeffy, ő sem tesz különben.

Azután asztalhoz ült, levelet irt N.-Váradra, valamelyik pénzintézethez, azon udvarias kérelemmel, hogy a mellékelt ezer forintost sziveskednének apróbb jegyekre felváltani.

Lóra ült s maga vivé levelét az állomás melletti postára, hogy még az éji vonaton elvigyék.

Tehát a harmadik ezeres járta.

– Nem is sok – gondolá – ha annyit össze-vissza utaztam. Majd jobban gazdálkodom, ott… ama bizonyos csendes és sötét helyen. -296-