XIII.

(Melyben Spuller Jeannette saját személyében lép fel és rangjához méltó állásába visszavonul.)

Arthur gróf szép álmaitól, fényes reményeitől fosztatott meg s mégis nyugodt, sőt jókedvű maradt. A sok pénz, mely elszédíté, elröpült ugyan, de helyébe megszabadult azon megaláztatástól, hogy rangján alul házasodjék. Igaz, hogy e kellemetlenséget a leányka szépsége lényegesen enyhítette, de végre is, kimondá már egyszer ő méltósága e szot: Esztikém a mi társaságunkban soha sem lesz az, a minek az én nőmnek lennie kell.

Csodálatos! épen a nagy veszteség pillanatában bizonyos megelégedés szállott mellébe: mert az eddigi küzdelem a remény és kétségbeesés között egyszerre egy csapással elenyészett. Nem neki mondtak fel, ő mondott le igényeiről, félrevetvén oly feltételt, mely büszkeségét sértette.

De azért Arthur gróf jól tudta, hogy e feltétel vagy hamis, vagy csak hajánál fogva volt elérántva. A győzelmes fél aranyhidat mutatott a visszavonuló ellenségnek. Mert az elhatározó ütközet nem ma, hanem a gencsi látogatás napján ment végbe.

– Föl sem tettem volna róluk, hogy ily gyöngédek is tudjanak lenni. A szó teljes értelmében megbukott, elűzött vőlegény vagyok s most oly czímet nyújtanak a szakításra, mely a világ előtt csak becsületemre válhatik. -297-

Ámde most mit tegyen?

Költötte, habár nem pazarolta is, azon pénzt, mely másnak tulajdona. Miként nevezik e gazdálkodást a nagy világban? Egyszerűen, hogy az ember adósságcsinálásból él. Oly állapot, mely nem ellenkezik a «bevett szokások» törvényével. Csak az volna gyalázat, ha soha módjában sem volna a fizetés. Ezen eset azonban itt elő nem fordult, legfölebb késedelemről lehetett szó, a legközelebbi félév bekövetkezéséig. Vagyis egyszerű «hátrálékban maradás», a mi már más grófon, sőt herczegen is megesett.

Tehát élt gondtalanul, ebédelt kedve szerint, lovagolt félnapig, olvasott estig s nem sokára a vadászat gyönyöre is kecsegtetheté. Mi lesz belőle télen? Ott van hű és szerető anyja, a kinél mindig otthon van, s mindent kénye szerint tehet, az egy pazarláson kívül.

És a rejtélyes hitelező, a kitől Porczogh báró hozott pénzt a lejárt váltók fizetésére? Nem nyugtalanította ő méltóságát e körülmény, mert Porczogh báró, a hányszor e dologról beszélt vele, csak vállát vonogatá s azt mondta: ez legyen legkisebb gondod, ha más baj nem aggaszt, e miatt ugyan jóízüt alhatol.

Egy napon a gróf könyvei között duskált s nem tudta elhatározni, angol vagy franczia regény olvasásához kezdjen, vagy újra és újra lapozza végig Casanova hirhedt kalandjainak számtalan köteteit, a midőn legénye behozta és asztalára tette a vasuti állomással összekötött postáról érkezett hirlapokat és leveleket.

Ezúttal csak egy levél érkezett.

– Ismeretlen kéz, s nem az én társaságomból került boríték – dörmögé – én pedig három hét óta várok új hírt Porczogh barátomtól. Lássuk, kinek van megint baja velem? Bizonyosan valamelyik falusi kaszinó bált rendez tiszteletemre.

Ím a levél.

«Révállomás, jul. 25.

Gróf úr! Miután az itteni hatóság kigyógyíthatlanul fejébe verte, hogy méltóságod ellen sötét bűntervek -298- kovácsoltatnak, van szerencsém az itteni szolgabirónak titkos és bizalmas meghagyása folytán az ide mellékelt távirati sürgöny másolatát, tisztán óvatossági szempontból méltóságoddal ezennel közleni. Legmélyebb tisztelettel maradván

Dorozsmay Róbert».

A mellékelt telegramm pedig így hangzott:

«Bécs, jul. 25., reggel 4 óra.

A régtől fogva húzódó pör, ma reggel 3 óra 10 perczkor végkép eldőlt. Ön fel van hatalmazva, hogy ezután mindenben, az ezen esetre vett szóbeli utasítása szerint, cselekedjék.

Werner Károly.»

– Megint ez az Isten verte, értelem nélküli pör, melyben hírem- és tudtomon kívül mint alpörös szerepelek. A mennydörgős ménkű hallotta valaha, hogy hatalmas Bécs városában a törvényszék éjjel tartson ülést és hajnalban három órakor hozzon itéletet!

Fél óra sem telt bele s a gróf legénye ismét a szobába lépett azon jelentéssel, hogy egy idegen nő érkezett a kastélyba, s bizonyos fontos ügyben kihallgatást kér.

– Idegen nő?

– Már látta méltóságod, a midőn tetszett Erdélyben utazni.

Arthur gróf elhalaványodott, habár előre sejtette, ki lehet ezen rejtélyes látogató. De azért épen most, e válsággal fenyegető pillanatban, tán életében először szólt legényéhez igen frivol hangon:

– Szép?

A legény, a kinek soha legcsekélyebb bizalmaskodás sem volt megengedve, felelet helyett alázattal és kötelességszerűleg hajlott meg, a mi annyit jelenthetett, hogy nem az ő dolga ily kényes természetű kérdésben saját véleményét fejezni ki.

A gróf haladék nélkül megnyitá a szomszéd szobába vezető ajtót, s ott állott előtte az erdélyi utitársnő, az álnevet viselő Werner Karolina, s most már, mint a -299- vele közlött sürgönyökből értesült, az igazi s rettegett Spuller Jeannette.

– Madame – szólt Arthur gróf német nyelven – mennyire örülök, hogy kellemes utitársnőmet saját hajlékomban üdvözölhetem. Kérem, méltóztassék helyet foglalni.

– Köszönöm gróf úr, – felelt a nő tiszta magyar szóval és hibátlan ékezettel, – engedje meg, hogy állva maradjak s nehány szóval elvégezzem a rám bizott küldetést.

– Ah, önnek küldetése van hozzám? De hiszen ön tökéletesen beszél magyarul.

– Jászberényben születtem, gróf úr; csak a sors játéka vetett később a német tartományokba.

– Kérem, tessék leülni. A vasuton együtt utaztunk. Ez ugyan nem elég jog az ismeretség folytatására, de én önnek az egész úton lovagja voltam. Később, Erdélyben, már saját kocsijára is ültem. Egy szót sem szólok többé, míg itt e pamlagon helyet nem foglal.

– Ha parancsolja, gróf úr, akkor engedelmeskednem kell. De ha megmondtam, ki vagyok, ott fogok állni, a hol méltóságoddal szemben helyem lesz.

Ezzel leült, nem ugyan a pamlagra, hanem egy karszékre.

– Asszonyom, – szólt ekkor Arthur gróf és érzé, hogy szeme kiég a szégyentől, mert e nő pénzéből két darab ezeres már elköltve volt, a harmadikat pedig felváltás végett elküldte. – Jól ismerem azon ügyet, mely önt hozzám vezérli s mondhatom, igen fájlalom, hogy ily későn lett alkalmam kötelezettségemnek eleget tenni. Ha ön Werner Karolina helyett mindjárt saját nevén lép elém, ezóta régen rendbe hozzuk dolgunkat.

– Megbizóim parancsából viseltem e nevet.

– Ezer bocsánat; legtávolabbról sincs jogom kérdéseket tenni. És ha mégis tudom, hogy e pillanatban Spuller Jeannette asszonyhoz van szerencsém, nem én fürkésztem ki a titkot, hanem úgynevezett jóakaróim, -300- a kik irántam mutatott részvétből, mondhatnám falusi sületlen fontoskodásból, magánügyeimbe avatkoztak.

– Tudom, gróf úr, az itteni hatóság nem tudom, mily sötét cselszövényt gyanított s kötelességének tartotta az én vett és küldött távirataimat önnel közleni.

– Ön ezt tudja?

– Oly kis városkában, mint Élesd, semmi sem marad sokáig titok.

– Szavamra mondom, asszonyom, hogy tudtom- és akaratomon kívül történt; mert nincs gyűlöletesebb előttem, mint rejtélyeket puhatolni. De ön Porczogh báró barátom előtt saját nevén mutatá be magát.

– Nem tehettem mást, mert féltem, hogy a báró, a ki engem többször láthatott, rám ismer. Különben pedig volt szerencsém már a gróf úrral is néha szót váltani, de mindig észrevettem, hogy nem figyelmez rám.

– Ah! ilyen udvariatlan is tudnék lenni? Borzasztóan szórakozott lehettem azon pillanatban! Újra bocsánatot kérek, elismerem hibámat. Most azonban semmi ok többé a tiltakozásra. Én már Pestem kerestem önt, asszonyom, azon házban, mely mint kamatfizetési hely ki volt jelölve.

– Csak egy napig időztem ott.

– Asszonyom, beszéljünk üzleti ügyeinkről komolyan és szárazan. Ön Kaula és társa czégtől megvásárolt egy kötelezvényt, mely a bankárházat cselekvőleg, engem pedig szenvedőleg illet.

– Igen, gróf úr. Megvásároltam, a kötvény birtokomba jutott, s ott is maradt egy nap s egy éjen át, míg Frankfurtból Bécsbe visszaérkeztem. Akkor azonban a kötvényt újra eladtam, helyesebben mondva, átengedélyeztem azon egyénnek, a ki az első vásárlásra fordított pénzt is kezembe adta.

– Ah, ön újra eladta.

– Az én vásárlásom puszta formaság volt; a kötvény jelenleg az igazi tulajdonos szekrényében fekszik.

– Értem; valami pénzügyi nagyhatalom, a ki holmi 600,000 forintos aprólékos üzletre nevét sem akarja -301- odaadni. Remélem azonban, hogy új hitelezőm nem marad előttem sokáig ismeretlen.

– Gróf úr, a valóságos vásárló csak addig volt kénytelen ön előtt eltitkolni nevét, míg bizonyos eset be nem következik.

– Kezdem érteni. Most jövünk a titok kulcsára. Valami csodálatos pörről van szó, mely az ügyvédek mesterkélt halogatási kisérlete miatt, csak ma éjfél után három órakor dőlt el.

– A nagy pör, mely a távirati sürgönyökben folyvást szerepel, csak olyan, mint az evangeliumban a példabeszéd; mindig mást kell alatta érteni.

– Mindig világosabban látok. Mert megvallom, nagyot nevettem azon állításon, hogy a bécsi törvényszék éjfél után három órakor tartja üléseit. Oly időben, a midőn az angol alsóház tagjai is aludni mentek. Tehát ezen úgynevezett pör eldöntésétől függött, hogy ismeretlen hitelezőm jelentse magát, s megparancsolja, hova küldjük a lejárt kamatok fizetésére szolgáló összeget?

– Gróf úr, ezen fizetési ügyekre nézve nekem semmi megbizatásom sincs. Ezt a nő, a ki a kötvényt megvásárolta, maga fogja méltóságoddal elintézni.

– Ah! tehát hitelezőné? ez már érdekes bonyodalom a mai prózai világban.

Arthur grófnak Porczogh báró nevezetes levele jutott eszébe. S valóban, a mint ezen értekezlet kezdődött és kifejlődésnek indult, csak megerősítheté, hogy ily terv lehet készülőben. Tény volt, hogy egy ismeretlen nő a tönkre jutott nagy földbirtokosnak első helyen bejegyzett adóslevelét megvásárolta. Ez pedig csak két czélból történhetett: vagy olcsó áron az összes birtok megszerzésére számít, vagy mint Porczogh báró vélte, a pénzhatalom rangra vágyik s grófné akar lenni. Csak az volt új a dologban, hogy nem Spuller Jeannette-ről van szó. E nő nem szép, nem fiatal. A másik szebb, fiatalabb is lehet, de épen ily valószinűséggel még vénebb, még rútabb is!

Ez épen elég volt arra, hogy Arthur gróf visszanyerje -302- nyugalmát és cselekvési szabadságát. Ezzel pedig együtt járt, hogy természeti hajlama, a büszkeség, a dölyfösség, melyet csak a nagy úrias könnyelműség enyhíthetett kevéssé, rögtön érvényre emelkedjék s aztán gúnyos mosolylyal megjegyzé:

– Asszonyom, leírhatlan kéj az, ha egy tönkrejutott gróf még azzal dicsekedhetik, hogy legutolsó hitelezőjéül egy nő jelenik meg. Ha nem volnék az agglegények osztályában mint reményteljes kezdő, még hiú képzelgő is válhatnék belőlem. Azt hiszem, hogy az én hitelezőném csinos kis menyecske lehet?

– Gróf úr, – felelé alázattal a látogató, – mint nő, nem lehetek illetékes biró; de a közvélemény itélete szerint ezen nő dísze nemének. Fiatal, szép, bájos s kedélyében a földre szállott angyal.

– Ez már sokat igérő személyes leírás. S miután a híres pör ma hajnal előtt eldőlt, szabad lesz-e ezen égből leszállott angyalnak hogylétéről tudakozódnom?

– Gróf úr, a nagy pör nem egyéb, mint a mi minden halandóra ki van mérve. Küldőm akarta, hogy e kérdést ily alakban említsem és így értsem, ha vett sürgönyeimben találom. Az ügyvéd az orvos, a ki a természetnek e kérlelhetlen adóvégrehajtóját egy ideig visszatartja. De azért az erősebb mindig győz, s ma hajnalban bekövetkezett a kimaradhatlan tény, mely ellen nincs felebbezés.

– Valami haláleset?

– Úgy van, gróf úr.

– Az égre kérem, szóljon világosabban – kiáltott a gróf, a kinek lelke hirtelen egészen más irány felé ragadtaték.

– Gróf úr, Burghammer herczeg e nap első óráiban megszünt élni.

– Mit hallok! a herczeg meghalt?

– Az orvosok hat hét óta csak óráról-órára igérték a herczeg életének meghosszabbítását. Most mindennek vége van. Van szerencsém jelenteni, hogy engem a herczegnő küldött ide, azon megbizatással, hogy a -303- herczeg halála hírének vettével, átadjam méltóságodnak ezen levelet, mely mindent megmagyaráz.

– Mely mindent megmagyaráz, – ismétlé a gróf gépileg és egész testében reszketve. – És Louise? a herczegnő, özvegy?

– Gróf úr, ez a herczeg halálának természetes következménye.

– És ki ön, a ki hetek óta közelemben él, és oly érdekeltséget mutatott irányomban?

– Én, gróf úr? Én épen senki sem vagyok e világon. Spuller Jeannette, kegyes herczegnőm legalázatosabb komornája.

– A herczegnő komornája?

– Senki más. Most pedig engedje gróf úr, hogy elhagyjam e széket, mely engem nem illet, és állva hallgassam további parancsát.

– Semmi esetre sem. Ön komorna? nem változtat a dolgon. Ön engem büszke, dölyfös úrnak tart? Az vagyok, de büszkeségem nem abban áll, hogy erőtlenek s azok ellenében, kik jóakaratot tanusítanak irántam, magas rangomba kapaszkodjam. Ön Bécsben hagyta a komornaságot; hozzám csak a jászberényi derék és művelt lelkű nő jött küldetésbe; ön az én utitársnőm, a kinek kellemesen eltöltött órákat köszönhetek. Én önnek némely csekély lovagias szolgálatot is tettem, ez pedig annyi, mint férfiak között a pohárkoczintás. Kérem, maradjon helyén, ha pedig eljön ideje, saját kocsimon küldöm Élesdre, hogy éji nyugalmat találjon és friss erővel indulhasson hosszú útjára.

– Csak addig távozom e szobából, míg gróf úr e levelet átolvassa.

– Nem engedhetem. Magam megyek a könyvtárba; átolvasom a herczegnő levelét s ha kell, a választ is megirom.

Ezzel megnyitá a legközelebbi ajtót s bement azon szobába, melyet a három könyvszekrény s iróasztal miatt a háznál könyvtárnak neveztek. -304-

Ím a levél:

«Bécs (kelet nélkül).

Kedves barátom!

Rettenetes napokat élek. Egyrészről a herczegnek vészszel fenyegető betegsége aggaszt, másfelől kinzó kétség gyötör, hogy férjem tudja, mint szerettem egykor önt, s tán most sem tudok a multról megfeledkezni.

Ehhez járul az aggodalom önnek válságos sorsa fölött. Ismerem helyzetét, ön elbeszélte nekem, mások is írtak róla. Az esküvő elhalasztása után nem kétkedtem, hogy a millionaire családban fondorkodnak ön ellen s ha a szép Esztike hajlandó volna is szavát megtartani, környezete mindent elkövet e házassági terv elejtésére.

Komornám levélben értesített, hogy szerencsés véletlen folytán önnel együtt utazott Erdélybe. Tőle hallottam a botrányos hírt, hogy az ellenség a másnak igért menyasszonyt Gencsre, a vetélytárs szülőinek kastélyába vitte látogatóba. Ez oly tény, oly elhatározó tüntetés, mely minden kétséget elenyésztett.

Vigasztaljam önt? Miért, ha csak sok pénzt s mellé szép asszonyt veszt el ezzel? mert valamely regényes és gyógyíthatlan szerelemről, tudom, soha szó sem volt.

De önnek megelégedetten és boldogan kell élnie, Arthur, sőt bizonyos határon belül még rangját és büszkeségét is föntartania szükséges.

Bárha birnék erővel annyit tenni önért, mint kivánnám. De egy elfeledhetlen múltnak édes emléke feljogosít engem arra, hogy a legelső sorban álljak azok között, kik sietnek legőszintébb barátságukat felajánlani.

Kérem, Arthur, ne értsen félre. Mindeddig semmit sem követtem el, a mi önnek férfiúi büszkeségét sérthetné. A herczeg, kivánatomra, átadta nekem azon összeget, mely házassági szerződésünkben ki -305- volt kötve. Teljes szabadságomban állott e tőkét úgy helyezni el, mint legjobbnak itéltem. Én tehát megvásároltam az ön birtokaira bejegyzett követelések közül a legelsőt. Ez teljes biztonság rám nézve és nem vethetem szememre, mintha legtisztább baráti érzelmemet pénzkérdéssel tettem volna kétértelművé. Hiszen annak idejében a kamatokra nézve is könnyen megegyezhetünk.

Ha ön levelemet elolvassa, akkor a herczeg megszűnt élni. Mert ha meggyógyul, soha e sorok az ön szeme elé nem kerűlhetnek.

És mégis erőt kellett szereznem ahhoz, hogy férjem életében is az ön helyzetével foglalkozzam, mert rettenetes világban élünk, melyben a legjobb emberek sem becsülik az élet értékét úgy, mint kötelességük volna. Mindnyájan reszketve nyúlunk a hirlapokhoz, félvén, hogy halálhírét olvassuk legjobb barátunknak, a ki egy szörnyű megkisértés perczének ellen nem állhatott és saját maga ellen emelé fel kezét. Én pedig akarom, követelem, hogy ön éljen, sőt büszkén nézzen le a magasból s vesse meg az oly szerencsétlenségeket, melyek csak a köznapi lelkeket sújthatják le.

Ha e czélt elértem, ha megemlékezésem által önnek nyugalmat, s tán vígaszt szereztem, akkor azon kellemes öntudattal élek tovább, viselem sorsomat, teljesítem kötelességeimet, hogy az igazi, hű és változhatlan barátság követeléseinek erőmhöz képest megfelelni igyekeztem.

Louise.»

Nagy figyelemmel olvasá végig e levelet Arthur gróf s legelső gerjedelmében tollat ragadott, hogy a választ megírja. Lelke tele volt gondolatokkal, szíve érzelmekkel s azt hitte íveket fog tele írni, míg mindent, a mi elméjében felmerült, elmondhat.

Azonban megütközve vette észre, hogy mindjárt az első sorokban megakad tolla s bármiként erőködik, mondatai nem hogy bensejének érzelmeit kifejeznék, -306- de még a helyzet egyszerű s világos követelményeinek sem felelnek meg.

Sehogy sem tudott oly hangot találni, mely e választ jellemezhetné. Mert épen oly lehetetlen volt a herczegnő lépéseit a vagyon tekintetében elfogadni, mint visszautasítani. Közönséges hálaömlengésekre pedig még a tentát sem akarta fogyasztani.

Hosszas erőködés után csak arról győződött meg, hogy ily levélre más válasz nem lehet, mint megkérni a herczegnő kezét.

Ámde ezt a jelen pillanat a legerőszakosabb hatalommal tiltotta. Most, a midőn a férj a halottas ágyban feküdt, tán még ki sem hült. Önmaga iránt érezne undort, iszonyatot és borzadályt, ha e szót kibocsátaná ajkán.

Tehát semmi irásbeli válasz: ez volt a legidőszerűbb eljárás, ezt követelé a helyzet, a pillanat gyászos ünnepélyessége.

Visszajött az elfogadó szobába s a karszék mellett állva várakozó komornának mondá:

– Asszonyom, a herczegnő oly levelet írt, melyre válaszolnom e pillanatban lelki erőm hiányzik. Kérem, mondja meg neki, hogy hozzám mutatott barátságát soha ez életben el nem feledem s mihelyt az illem megengedi, felmegyek Bécsbe és személyesen óhajtok vele beszélni.

– Gróf úr, az én herczegnőm ezen válaszszal bizonyosan teljesen ki lesz elégítve. Csak azt kell megjegyeznem, hogy a herczegnő a temetés s némely netán mulaszthatlan teendőinek bevégzése után elhagyja Bécset és édesanyjánál, a herczegnőnél szándékozik állandó lakást venni.

– Akkor Bogfalván találkozunk.

– Ezzel elvégeztem küldetésemet, kérem méltóságodat, engedje meg, hogy távozhassam.

– Isten önnel; mikor utazik?

– Még az éjjeli gyorsvonattal, hogy holnap délután fél háromra Bécsben lehessek. -307-

– Kocsim a kapu előtt várja. Szükség esetében hova intézzem levelemet?

– A herczegnő ügyvéde, Werner Károly.

– Ah? Werner Károly? Bankgasse 9?

– Ha méltóságod ezen czím alatt ír, levele bizonyosan megtalálja a herczegnőt, akárhol lesz.

– Köszönöm. Ez az ember nevezett el engem «alpörös»-nek?

– Ügyvédi észjárás, fiskálishoz illő romantika, méltóságos uram. Van szerencsém magamat gróf úr kegyeibe ajánlani.

– Isten vezérelje, Jeannette.

– Isten vezérelje, Jeannette.

-308-