A Demmel felesége.

Az utczánkat megzavarta Demmel az ő czigányképű szenvedélyes feleségével.

Valahonnan a vidékről hozta, nagy nyomorúságból mentve meg. Az apja (egy hitvány tanító) tömlöczben senyvedt, mert izgága ember volt, a csendőrökre uszította a parasztokat. Demmel vásáron járt, pokróczot árulva, ott hamarosan összebarátkozott a leánynyal és oltár elejébe vezette. Mari erre így szólt:

– Jó! Ha tetszem magának, vegyen el, de miért elegyiti bele a dolgunkba a papokat? Náluk nélkül is lehetek a felesége.

Demmel, a ki azelőtt, hogy boltos lett, csendőr volt, úgy gondolkozott, hogy az efféle beszédeket (a mit az apjától tanulhatott) majd kiveri ő belőle, ha felesége lesz. Mert különben oly kivánatos, tűzről pattant szépséges perszona volt Mari, hogy tán az elkárhozása árán is megvette volna, ha nem adták volna olcsóbban.

Az utczában Mari mindjárt nagy barátságba elegyedett a szomszédokkal; egy hét alatt mindenki szerette. Nyájas, szives volt a szegényekkel s lélekkel résztvett minden bajukban. – Demmellel jól élt Mari, kivált az első hónapokban, a míg berendezkedtek; szépen megfértek egymással, bárha nem igen találtak, mert Demmel elnehezedett, negyven esztendős ember volt.

Az asszony mián az egész utcza hozzájuk járt sóért, borsóért s Demmel szivesen hallgatta, mint barátkozott a felesége a szegény asszonyokkal.

– Nagy kereszt a szegénység, lelkem! – így szólt hozzájuk a menyecske – de hurczolják, ha nem tudják ledobni magukról.

– Jaj, ha lehetne azt, lelkem!

– Jajgatással persze nem lehet.

Az utcza szegletén levő sülyedt ház elején egy esztergályosnak volt a műhelye. Hofman (így hívták) át-átjárt Demmelhez, mert jól tudott a Mari nyelvén beszélni. Összeültek s úgy szidták a gazdag embereket az asszonynyal, hogy belemelegedtek mind a ketten. Az esztergályos nem szeretett dolgozni, mert elégedetlen volt a mostani világrenddel s azért nem volt kedve fárasztani magát; hanem értett a fuvolázáshoz s alkonyatkor mindig elhozta Demmelhez a hangszerét. Ha pedig ellustultak volna a társadalom szidásában, elővette a fuvoláját és fujta a Marseillaiset, igen szigorú tekintettel meredve a levegőbe. Az utczabeli iparosok ilyenkor letették szerszámaikat és átnéztek Demmelhez, hogy hallgassák, s az asszonyok is, ölükben a gyermekekkel, a bolt elejébe gyűltek egy csomóba.

A miket ilyenkor beszéltek, míg az összes tolvajokat és vérszopókat néven nevezték, a kik rontják a nyomorult embert, azt Demmel nem hallgatta szívesen.

– Jó volna, ha elmennél esztergályos a magad boltja elé, mert nem szeretnék bajba kerülni az ostobaságaid miatt.

Mari a régi szenvedélyességével vágott közbe:

– De igazat beszél, de a tiszta igazságot.

– Ordítsa belé az igazát akárhol, (míg hurkot nem vetnek a nyakába), de nem az én boltom előtt, punktum!

– Hát én? Ki vagyok én? – kiáltotta Mari s a mint Hofman elvonult s utána az iparosok, Mari is felkészülődött, hogy velük menjen. Arra Demmel megszorította a Mari kezecsuklóját s rákiáltott: «Itt maradsz!» Mari fölemelkedett:

– Nekem akar parancsolni? Nekem? Hát mi jogon? kinek fizette le az áramat? A papjának? Vegye vissza, mert én nem adom oda magamat.

– De itt maradsz!

– Az? Egye meg a házasságát, ha tömlöcz ez. Én nem ismerem el. Én maga mellé állottam; nem parancsolok magának, ne parancsoljon nekem se. Ki adott el magának? A törvény? Én nem ismerem. A pap? Nem ismerem. Az Istene tán?

– Belédfojtom a káromkodásodat.

Mari kikelt magából s a Demmel szemének szökött a körmeivel. A hajdani csendőr mellbelökte a megveszett némbert. Mari a pudlihoz tántorodott. Egy szót se szólt, de ökölbe szorította a kezét s sírt.

Demmel becsapta a boltajtót s bezárta kulcscsal.

A szomszédok másnap így szóltak hozzá:

– Az esztergályos nem beszél rosszul. A szegény ember baját csak ő tudja igazán. Mi éhen döglünk; a zsidó féderes kocsin jár, négy tál ételt eszik. Hát igazság ez? Azt meghallgathatta volna szomszéd is.

– Nem tudjátok, mit beszéltek. Mikor majd nekibőszít titeket a puskagolyó elé, ne féljetek! ő az utolsó lesz.

– Örökké úgy se élünk, szomszéd!

A mi csendes, dolgos utczánkban ekkor sok beszélnivalójuk akadt. A csizmadia szomszéd, a ki egész nap s még este is üveggolyó mellett verte a talpat addig, minduntalan átment a kőmíves szomszédhoz egy pár bizalmas szóra, s a fazekas szomszéd azon sáros kézzel odabujt a beszélgetőkhöz s mindjárt egy pár asszony került melléjük. És az afféle beszélnivalókból, a mit idegeneknek (mint Demmelnek) hallania nem kell, ki nem fogytak. Mari, csak azért is, mindig köztük volt s Hofman alig űlt a műhelyében, hogy segítsenek a szegényeken.

Sok kedvetlenség s elégedetlenség támadt ekkor az utczákban, mióta észrevették a szegénységüket. Régebben a munka után esténkint a házaik elé a padokra ültek ki. Dudoltak a fiatalok; a gyermekek helytelenkedtek a porban; s a tegnapi nap történetét s a holnapi reményét beszélték meg az öregek. Már keserűséggel beszéltek a szüntelen verejtékezésről, míg a tolvajok ellopják munkájuk gyümölcsét. Nem érdemes dolgozni, törekedni ok nélkül. És oly időket élünk, hogy bátran, szabadon nem is nyöghet a nyomorú ember, mert most innen-onnan gaz spion ügyelhet a beszédükre. Ezért összegyűltek egyik-másiknál s estére világot se gyujtottak és egy titkos intéssel elhívták Marit a boltból s Hofmant a fuvolájával.

– Hová czékálsz? – kérdezte mogorván Demmel a feleségétől.

Mari megrántotta a vállait daczosan s elment. Ellenségül tekintették egymást (Demmel bizonyosan az urakkal tart!) s ha délben, este az asztal mellett magukra maradtak, elfordultak egymástól s egy szót se beszéltek. A szomszédok is elkerülték a boltot s hogy keserítsék Demmelt, titokban, kerülő utakon kerítették össze Marit Hofmannal valamelyikükhöz. Ezek aztán tudják is a szegény ember baját!

Hofmannak mindig volt jó tanácsa: mint kell visszacsalni a vagyonába belefuló gazdagtól az elherdált kincset; a ravaszság az egyetlen orvosság; nem dolgozni nekik, meglopni ott, a hol lehet… megkárosítani minden lépésnél, a míg egyforma szegények leszünk mind. Mari csak kaczagta az efféle beszédet. Neki semmi se kell! Semmi, a mi csak van. Se törvény, se templom, se kaszárnya, se haza, se vagyon. Szakgass, tépj most el mindent. Ezt ő mind az apjától tanulta, a ki mindenféle könyveket olvasott. Lerontani mindent, hogy a romokból új támadjon. Mert lánczon tartja lelkedet a pap; ne merj szeretni se; lánczon tart a haza, mely odakötöz egy darab földhöz, akár kapsz rajta kenyeret, akár nem, ha éhen pusztulsz is el rajta; ne merj szólani, ne merj jajgatni, ne merj reményleni, míg óngolyóbis csak van a katona puskájában. Leigázva, lenyomva dögölj meg – ez a parancsolat s ti leteszitek a nyakatokat a tipró sarok alá.

A férfiak lehajtották a fejüket s morogtak sötéten. Hofman felmagasztalódva, átölelte a kigyúlt asszonyt s ölébe kapta és megcsókolta. Mind fel voltak lelkesedve; az asszonyok sírtak.

Marinak az arczára piros rózsák gyúltak ki, hevesen visszaölelte Hofmant, a ki megérti őtet. A fehérnépek mosolyogva néztek rájuk az öregek, a kik nem értették még meg eléggé az új időket, elfordították a fejüket tisztességérzésből.

Ilyen estéken az asszonyok hazakisérték Demmelhez Marit, meggyőzni őt, hogy asszonytársaival volt.

– Szégyenlem a hazugságot, mondta az úton Mari – mert én nem titkolom el, hogy utálom őt. Szeretném megmondani neki. De ha már vele éltem eddig, tűrnöm kell egy darabig még. Eljön az ideje, hogy otthagyjam…

Egy napon az esztergályos rongyos, alázatos, sovány felesége este, míg Mari rótta az utczát, besurrant Demmelhez.

– Szerencsétlenek lettünk – mondta rebegve – s elveszünk, ha nem segít rajtunk. Ne haragudjék reám, mert én csak alázatosan tudok kérni. Mert mi meghalunk a szégyentől s a nyomoruságtól. Már nem bírjuk tovább.

S megfogta a Demmel kezét s megcsókolta, hogy lássa az alázatosságát.

– Eddig még reánk gondolt az uram, kenyeret keresett nekünk. De már alig látjuk, s a szerszámait a por lepi meg, mióta ez a szép asszony itt van, a kit maga hozott. A gyermekeit szerette eddig az uram, de már nem ismer senkit a világon, csak az asszonyságot, a szomszéd úr feleségét. Oh, segitsen rajtunk, az Isten nevében.

Demmel félelmesen meredt rá, megragadta a hitvány asszony vállát:

– Bolondokat hazudik.

– Már nem fáj semmi, csak az uram. Ha megöl, mit ér vele? Mi úgy is elveszünk, mert az uram nem tud rólunk. Nappal azt az asszonyt lesi s a mint bealkonyodik, utána megy. Valahol összekerülnek; mikor hazajön, felrúg engemet, ha hozzá szólok. Én nem félek már semmitől. Én tudom, hogy az asszonyság szebb, mint én, de nekem gyermekem van. Már mit csináljunk? Oh ne engedje meg a feleségének, hogy elvegye az uramat! Akkor mi elveszünk, ha nem segít rajtunk…

Demmel befödte a fejét a tenyerével, aztán lustán megtaszította a hitvány asszonyt s rámordult:

– Menjen el… menjen el… el.

A mint kitolta, a boltajtót bezárta mindjárt, hogy ne hallják, a mint fölordított. A parasztvér fölzúdult benne. Az ökle görcsösen összehúzódott, hogy az egész karja reszketett bele. Megfojtja egy hang nélkül a rossz fajtát. A halántéka lüktetett. Meg se hallgatja, mert a féktelen nyelvét félte. Ah! mennyi sokat viaskodott Demmel, míg felvergődött s öreg fejjel ért a révbe… Házikót szerzett. Maga tatarozta ki s mert egész életében a tolvajokkal dulakodott, jól megerősítette a házát vasrácsokkal, ajtait, ablakait. Mily boldog volt, hogy egy talpnyi földet szerzett, a mi az övé! Nyugalmas, boldog öregség néz reá. Fel is ékítette házát egy szépséges feleséggel, a kiben gyönyörűsége lesz; a ki, ha nem szerelemből, de hálából lesz jó iránta, mert nyomorúságból váltotta meg. Egyik térdén hintálja majd a feleségét, a másikon a gyermekét, s így öregségére boldog érzéssel dől be majd egyszer a semmiségbe. Ime, rosszul lépett. Az asszony az átka lett… Megfojtja! Otromba teste rángatódzott. Nem tudott járni s leroskadt egy padra.

Akkor ez ötlött az agyába: hátha nem is igaz mindez? A bolond, féltékeny, hitvány fehérnép álmodozik tán. Alkudozik magával Demmel, minthogy az életéről volt szó. Hátha nem igaz?

A mint a felesége hazatért, egy jószívű kisérője ránézett Demmelre s azt kérdezte: «Beteg tán, szomszéd?»

Demmel nemet intett s kinézett az udvarra, hogy ne kelljen beszélnie.

Másnap így szólt:

– Elmegyek a bonyhádi vásárra portékával, s csak két nap mulva térek vissza.

A csendőr ébredt meg benne. Meg akart győződni, ha bűnös-e az asszony? Meg fogja lesni őt.

Hogy elhatározta magát, nyugodtabbnak látszott, pedig fel-felgyúlt a szeme, ha az asszony fehér nyakát látta meg. Ah, ha megszorítaná dologra szokott erős ujjaival, míg kiszederjesedik a piros, duzzadt ajaka szorítása alatt. Nem! Előbb látnia kell. Tőrbe csalja s jaj neki s jaj mindenkinek, ha bűnösnek találja!

Már délután felpakolta a szekeret s mielőtt fellépett a felhérczre, mogorván így búcsúzott el Maritól:

– Vigyázz a házra… és a… és a becsületedre.

Mari elfordult.

*

Csak éjjel akart visszatérni, de alkonyatkor már otthon volt… A szekerét a város végén hagyta s kerülő úton a berekbe ment, a hová a mi utczánk kertjei kirúgnak. Demmel a megkoppadt égerbokrok mellett húzódott végig a kertjéig s átszökött a korláton.

Legelőbb a fuvola hangját hallotta meg. Tehát az asszonynál volt a gaz. Reszketett és lehúzódott egy liczeumbokor mellé; beléharapott az ág száraz leveleibe s sírt.

Az udvaron farakás lángolt. Körülötte egy csomó szomszéd ült a kis padokon. Az asszonyok a láng körűl forgolódtak s az egyik vasrostát forgatott a tűz felett. Kukoriczát pattogtattak. Az esztergályos fujta a Marseillaiset. Úgy látszott, már kissé belefáradtak a beszélgetésbe, Mari mellette ült.

Az éj sietve szállt le s az emberek kisértetszerűleg suhantak el a tűz libegő világa mellett. Hang alig ért Demmelig egyéb, mint a fuvola, az is, mint a tűszúrás, fúródott a fülébe.

Nem sokkal azután kihúzódtak a szomszédok az udvarból és a fuvola is elhallgatott. Egyszerre mély csönd borult az egész udvarra s az utczára. A Demmel szobájában gyönge világ gyúlt ki.

Elébb felhúzódott Demmel a színek mellett. Szeretett volna benézni az ablakon. A fal mellé húzódott és lefeküdt az ablak alá. Nyitva volt, csak a csipkefüggöny libegett az esti szellőben.

– Nem, nem igaz! Nem szeretlek, – így szólt az asszony az esztergályoshoz, – nem tudom, mi a szerelem. Éhes vagy te a testemre és én tűrhetlek, ez az; a többi hazugság. De azért neked adom magamat.

A hang félig enyelgő, félig ingerlő volt. A férfihang így szólt: «Nagyon szeretlek!» félig lihegve. A Hofman hangja volt.

– Hazugság, nem szeretsz… Vágysz reám, de nem érzel semmit irántam egyebet. Fiatal vagy és én is az vagyok és áhítsz arra, a mit még nem birtál… Tán megútálsz és én meg foglak útálni egyszer. Most kivánjuk egymást.

Demmel vonaglott a földön. Mély keserves nyögés hagyta el a száját. Az ablakot bezárta egy kéz és Demmel azon helyben maradt, mintha elkábult volna egy erős ütéstől.

A mint fetrengett, a keze a revolveréhez ért. Négykézláb húzódott odább. Akkor a világ kialudt a szobában. Mit tegyen? Fölverje az ocsmány vétkezőket. Egyik tán megmenekedik a körmeiből. Pedig neki mind a kettő kell. Tán ordítani fognak és visszatérnek a szomszédból és megkötözik Demmelt és lánczra verik; még édelegnek a gazok és kaczagnak majd a kínján.

A lábával beleütődött a szénrakásba, a melyet az udvaron hagytak. A szén megelevenedett, a mint megrúgta s a fejében is kegyetlen gondolat világosodott meg. Mikor megcsendesednek majd… rájuk gyujtja a házat. Mire is már neki a kínnal szerzett házikó? mire már az élet is? Hadd perzselje fel őket; és míg ordítva, kétségbeesve, véresre vergődnek a vasrácsok mellett, Demmel a tűz világa mellett nézni fogja őket és éledni és ujjongani fog rettenetes gyönyörűségében.

Erre a gondolatra, régi mesterségében szerzett ügyességével s ravaszságával, kihúzódott a bolt ajtaja elé. A kését bedugta a zár kulcslyukába, hogy ki ne nyithassa valaki. Aztán a kukoriczapattogtatta vasrosta drótszálait felszakgatta. A vér felserkedt a kezéből, de tépte, hogy a dróttal jól, sokszorosan meghurkolja a kilincset.

Akkor a szenet felszedte az udvarról és tüzet élesztett a kis ház mind a négy szegletén. Igen lassan éledett meg; fujta, mint egy őrült, minden oldalán. Ah! Demmel lihegett szörnyű örömében, mintha elfáradt volna. S mikor mind a négy oldalon felcsapott a láng, a zsindelybe kapaszkodva, az oromig felfutva, Demmel az ablakhoz ment, bezúzta az üveget az öklével s orditott:

– Nem fáztok-e?

*

Az utcza egyszerre megébredt… Az emberek alig szunnyadtak még el. A világosságra megnépesedett az utcza mindjárt. A harangok csak későn kondultak meg, a fedél már lángolt, mikor a tűzoltók nagy zajjal robogtak elő.

Nagy sípolás, kiabálás támadt össze-vissza. Az asszonyok sikoltozva száguldoztak az utczán, kiáltva «tűz, tűz!» Mindenki a portékáját mentette, a gyermekek jajgattak és az ólakban bőgtek az állatok rémületökben.

A tűzoltók beverték a kaput. Valaki ezt kiáltotta: «A lakószoba ajtaja be van hurkolva dróttal. Valaki sikolt benn.»

Valaki a kútból akart meríteni a tűzi fecskendőbe. A veder megakadt. Ijedten mondta:

– A kútban van valami.

Erre a zenebona egy perczig megállott. Az a gyönge szó áthatott az egész tömegen.

– Valaki a kútban van.

Ezt mindenki meghallotta és egyszerre huszan hajoltak be a kút karfáján.

Az ajtó szakgatása is abbamaradt egy perczig. A tűz dühösen lángolt a fedelen. A szomszédok hordták ki a bútoraikat: a maguk bajával törődtek.

A mély vizből rettentő erőlködéssel czipelték ki Demmelt.

Még rángatódzott a teste, a mint a földre fektették. Csak akkor vethette be magát a kútba, mikor zaj támadt a háza körül.

Akkor beverték a szoba ajtaját a tűzoltók.

Néhány bátor ember rontott be. A pitvar tele volt keserű füsttel s omlott le a mennyezet.

Marit egy szegletből rántották ki. Az esztergályos vadul rontott ki az ajtón s végigvágódott a küszöbön túl.

A tömeg utat nyitott Marinak. Az asszonyok iszonyattal húzódtak el a támolygó asszony mellől.

A Demmel teste a kút mellett, a mozdulatlan hideg test, szétvetett karjaival, mintha lefogta volna a hangok erejét s a bűnös asszony iránt való irgalmat. Rémülten csak Demmelt vették körül és csendesen beszéltek egy-egy szót, oly tompán, hogy a víz freccsenése hallatszott, a mint a falhoz verődött. A tüzes gerendák is lesimultak hangtalanul.

Mari magára maradt egy üres hely közepén.

A tűzoltó így szólt:

– Valaki segítsen e nyomorult asszonyon s vegye magához az éjszakára…

Senki se mozdult. Az asszonyok elszéledtek körülötte.

Jajgatva vették körül Demmelt s sírtak.

Mari, mint egy kivert kutya, megindult magában az éjszakába.