Nehéz éjszaka.

Nyughatatlanná tett az út, a mint leereszkedtünk az erdős hegyháton, a kanyargós úton. Deszkát szállító szekeresek kapaszkodtak felfelé, rendetlenűl kiabálva, ki nem térve a lejövőnek. Homályosodott már az idő, a mint találkoztunk velük és besötétedett, míg leértünk s kerülgettük szakadatlan sorukat. Vártam, mikor ütődünk beléjük, hogy befordítsanak a mélységbe.

Az eső csak szemelgetett, de hullott szüntelenül, konokul, mint a búlátott szem. A megszínesedett lombok lucskosan meghajoltak. Az eső halk suhogásával, (mintha lágy madárszárnyak légiója rebbent volna), versenyre kelt az Olt zúgásával, mely a hegy talpán omlott le a mederben.

A sötét kis falucskán csúf sárban döczögtünk át; még a gyertyaláng is mintha unta volna a pislankodást a kis putrikban… A szekeres a vasúti váróházhoz közel vitt (hogy éjfél után a továbbutazásra közel találjam a vasutat) egy nagy, magánosan álló korcsmába, a hol nagy szinek voltak s olcsón mérték a szénát s italt.

Egy nagy, savanyúszagú ivón vezettek át a dohos vendégszobába, melynek az ajtaja a mezőre nyílt. Fáztam s igen nyomorúltan éreztem magamat, mintha egy penészes gödörbe taszított volna le valaki. Egy kövér kerek asszony, (hasonlított egy mosogatásra váró nagy cserépfazékra), szótlanul tett világot a koczkás, ragadós tapintatú asztaltakaróra s az egyik zsíros, kövér karjával az asztalvégre támaszkodott, mintha kérdezte volna: «He! kell-e valami?»

Egészen idegennek tetszett nekem a saját hangom, a mint egyet-mást kértem a vacsorához. Egyedülvalóságomban körülnézve, néhány képet láttam meg előbbször: a vadásztemetést, (a medvék a halottvivők, rókák, farkasok a siratók s egy szarvas a temetésvezető), egy mocskos, fanyalgó szüzet, ki a tavaszt ábrázolta s egy szakállas vént, a tél képviselőjét. Azt képzeltem, hogy a szobámon túl valaki elfojtottan zokog s arra felálltam, hogy végigjárjam a szobát. Lépegetve, a kemencze görbén álló füstvezető pléhcsövét megigazítottam, mire az egész alkotmány nagy zajjal összeomlott s a száján keserű füstöt okádott ki. Kitártam az ajtót. Nehéz, fekete sötétség súlyosodott az esővel tele levegőre künn. A kerek asszony, mialatt a pléhcsővel bajlódott volna, benyitott az én szobám után következő lyukba s durván bekiáltott: «csend»… Aztán morogva fölemelte a szoknyáját, hogy megfoghassa a meleg csövet s mérgesen zörgött vele. Azalatt egy gyolcsnadrágú, csizmás, zöldszegélyű, szürkeruhás polgártárs lépett be a szobába az útról s a nyügölődő asszonyhoz szólott: «Leesett?» – kérdezte a csőre mutatva «Leverték!» – felelte komor szemrehányással végigméregetve engemet. A polgártárs az asztal mellé telepedett, szivarkára gyújtott, lekönyökölt s mikor magunkra maradtunk, apróra végigvizsgált bizalmasan.

– Csúf utazó-időnk van, – mondta, – ha fedeletlen szekérben jár az ember… Honnan tetszik jönni? – kérdezte.

Aztán az utazó-ládám tetejéről eltaszítva a plédet, így szólt:

– Szép portéka… Idegen országbeli munka… A disznóbőrt így nem tudják kikészíteni nálunk… A kapcsolat kétségtelenül angol mív… Hiában! Nyomorúak az ipari viszonyok hazánkban… Hova tetszik utazni?

Azt hiszem, ismét szekeresek érkeztek a szinek alá az udvarra, mert a rúdra erősített petróleumlámpa lángja végignyúlni lászott a vaksötéten. A kerék zörgése alig hallszott a mély sárban. A szoba rosszul záró ajtaját betettem. A rothadó anyag keserű füstje még ott úszott a nehéz levegőn… Az ivóban a szekeresek lármásan telepedtek le.

– E kendő (a vendégem zavartalanul tapogatta a holmimat) jó drága lehetett. Mikor a vasutunkat építették, viseltek az angol mérnökök ily koczkás portékát. Skót színek, ha nem csalódom… Csodálom (a fejét mind a két öklébe támasztotta, mintha nagyon nehéz volna), hogy uraságod nem a nagyvendéglőbe szállt meg. Ide csak a szekeresek járnak. Nyomorú fészek… de a bora tiszta, szászvidéki. Nem tetszik? – kérdezte és egy megtöltött poharat tolt felém.

A bizalmaskodása untatott, de mivel magányosan lenni még unalmasabb, az asztal felé közeledtem.

– Nagy esemény történt a községünkben. Mi elfelejtve élünk itt, uram, de ez az esemény az ujságba kerül; majd meg tetszik látni. S előrehajolva, vizsgálgatva a mellényemet, váratlanul kérdezte: «Azon óraláncz velenczei munka? Arany… biztosan. Nagyon jelesen dolgoznak aranyból azon emberek, taliánok, ha nem tévedek…»

Begomboltam a kabátomat. Váratlan érdeklődése felvert kedélyállapotomban egyenesen gyanúsnak tetszett. Itt egy mező szélén nem szeretem, ha az óralánczom iránt ismeretlen emberek érdeklődnek. A kiváncsi barátságos idegen kedvetlenül vette észre a mozdulatomat és elhallgatott. Fölkelt s ajtót nyitott ismét. Az eső nekiereszkedett; hallszott, mint csobog a pocsolyákban. A füst a vizes levegőre nehezen húzódott ki. Az éjszaka oly nehéz, fekete volt, mint egy gyilkos lelkiismerete. Visszatért s még az útban folytatta:

– Nevezetes eset… A földbirtokosunk: Sötér, főbelőtte magát tegnap délután…

– Úgy-e?

– Maustodt, uram! Egy lövés s pász, punktum. Nevezetes familia… Nagyságos úr! Ilyen eset a világon mindenütt feltűnést keltene.

Akkor hozta be a fogadósné a vacsorámat… A mondatait a háborgatás mián szakgatta meg s gyorsan végezte be, az ujját figyelmeztetve emelve fel, míg a fogadósné a szobám után következő sötét lyukba belenézett.

– Átment valaki itt a szobán? – kérdezte tőlem.

– Senki, asszonynéni, – felelte helyettem az idegen.

A fogadósné megfogta az asztalon pislánkoló gyertyát s bevitte magával a sötét lyukba, azonban hamar kihozta, lecsapta a gyertyatartót s terített. Hátrább állott, a virágos poharakkal, fotografiákkal megrakott kasztenhez dőlt s várt, a míg ettem. Az én barátom erősen szivarozott, míg a szekeresek az ivóban hangosan röhögtek s koczintottak.

– Hogy alszom én itt az éjjel? – kérdeztem a fogadósnétól, hogy szóra bírjam. Nem felelt, hanem felrántotta a vállát. Később odavetette: «A kinek jó a lelkiismerete, a kövön is elalszik.»

A barátom unalmában a holmimat fogogatta:

– Válogatott portékák, – mondta, – nálunk ritkán fordulnak meg ilyesfélék… Mi becsületes emberek vagyunk, uram! de szegények… Az istenadta paraszt ki se mozdul a falu határából, akár a csorda… A skatulyában kalap van, uram? Nem veszi rossz néven, ha felpróbálom? Köcsögkalap?

A fogadósné kivitte a teritéket és arra a barátom, mint a hogy egy elzárt palaczkból kirántott dugó után habzik a jóféle lé – nyomban folytatta a siralmas esetet a nagyságos úrról, ki halva fekszik valahol.

– Nem is gyaníthattuk, hogy mire készült. A tegnapelőtt itt, e helyen, uram, itt ülünk ketten s én azt mondom neki: «szépen keltek ki az ősziek». Egy szót se felelt, mert igaz is. «Csak – mondtam – a ki megkésett a vetéssel, nézheti a szántást», mert már akkor kezdett ez az istenverte eső. «A lucsokba csak nem akasztja az ekét»… No, úgy-e, uram? Így szóltam. És másnap főbelőtte magát… Oka volt, uram… nem mondom, de mindjárt pisztolyhoz nyulni, hát ilyet tegyen keresztyén magyar? Egy mogyorófapálczát fogjon a kezébe a magyar s azzal csináljon rendet a feleségénél… de nem pisztolylyal, uram! Mert az igaz, hogy nagy háborúság volt, mikor a Sötér felesége megkorbácsolta a fogadósné leányát. Nem mondom! ez kurucz dolog volt, de hát ujság-e az a világon, hogy egy férfi elfeledkezik magáról… Megkorbácsolta az ura kedvesét, a fogadósné leányát s ezzel végezzék be az ügyet, uram! Na, úgy-e?

– … Ő már ezzel se végezte be… Az urát biztosan nem bántotta, mert azt még se merhette… hanem felpakolt s ott hagyta az urát… Pedig, uram! a birtok tulajdonképen az asszonyé; ő váltotta ki, mikor az urához ment és jól éltek rajta. Mégis, uram, otthagyta az urát… a birtokban, uram! otthagyta s elvitte a fiát is… bárha egyebet esküdött az oltár előtt az urának.

– … Pedig már nem mai csirkék ők se. Sötér őszül… és a mult hónapban azt mondom neki: pajti! őszülünk. S ekkor jön az ördög s megcsapja a lapátjával Sötért. Akkor tért haza a fogadósné leánya. Szép perszona, uram… Igen szép perszona. Én nem tudom, mi történt köztük, én nem láttam uram! én nem hallottam. De szép dolog, uram, hogy őszülő embernek ily buzogó vére vagyon… Azt inkább magasztalni kellene, mint korholni… A Sötér felesége azonban vesz egy korbácsot, megveri a fogadósné leányát és megvan a baj. Egy német asszony, uram! ilyen esetben sirna… egy franczia hölgy perelne és visszacsalná az urát – a Sötér felesége korbácsot vesz… (én korholom érte, uram!…) és aztán elmegy…

– … Hát ha már elégtételt vett, miért ment el mégis, otthagyván az urát?… Logika ez? A logika pedig első dolog a világon… Otthagyta és – Sötér… ott fekszik a legszebb szobájukban… a golyó keresztülment az agyán… Hát ezzel el van igazítva a kérdés? Ő, tessék elhinni mindent elkövetett Sötér; utánament a feleségének… kérte… megalázkodott… Nem… S akkor daczból s keserűségében még egyszer, tegnapelőtt, idejött, uram… együtt voltunk az asztal mellett itt… és most ott fekszik…

Valaki bekiáltott az ajtóból: «Kilenczet elütött az óra»… A fogadósné hangja volt. Azt hiszem, hallgatózott künn…

A barátom abbahagyta a gesztikulálásait, kihörpenté a borát s felállott…

– Az embernek felesége is van, uram s ha szekereket küld utánam az asszony, nem jó várakoztatni a lovakat künn ilyen időben… mert kár eshetik az állatokban… De én azért, uram, eljárok a fogadóba csúf időben is, ha utazó idegen úriember száll meg a községünkben. Én, uram, nem akarok elmaradni a világtól… én szeretek szép portékákat látni… én szeretek tanulni. A reggeli vonattal tetszik elutazni, vagy az 1 óra 25 perczessel? De veszett büdösséget csinál a szobában, uram, egy rossz kemencze… Vajjon mit éget benne a fogadósné?…

– – – Csak akkor becsültem meg a barátomat, mikor elment. A szoba barátságtalan félhomályát, piszkosságát… elhagyatottságát, rossz szagát… csak akkor értékeltem, mikor magamra maradtam benne… a tapaszolt falat, a rosszlábú ingó asztalt…

A magányosság egy idő mulva úgy lenyomott, mint valami teher a vállamon. Az ivóban is kifogytak a szóból a szekeresek, egy-egy szót pottyantva ki, hogy annál nagyobbakat hallgassanak. Az esővíz csurgott le az eszterhajról, s a hangokból kivált egy éles cseppenés, mely bizonyosan valami pléhdarabra koppant, s mely apró sikoltozásra hasonlott és más vastag, kongó cseppenések, a miket megzavart néha egy súlyos talp csoszogása, mely időközönként az ivóból hallszott… Az utánam következő lyukból, mintha elfojtott sírást hallottam volna. Tán csak a szél beszélgetett. Azt hiszem, csak az érzékeimmel hallottam.

… Egy halott a faluban. Mi közöm hozzá? Ravatalon, részeg virrasztók felett… rettenetesen hallgatva. Egy fejjel kevesebb, melyből gondolatot, érzést, szenvedést kiűzött egy golyó… ismeretlen faluban… ismeretlen házban. Mennyi haszontalan fej ágaskodik felfelé… mi közöm azon egyhez, mely a «legszebb szobájában» örök álomba merült.

Felkeltem űlőhelyemből, végigjártam a ketreczemet. Valamiért a lépésem zaja bántott és lábujjhegyen tértem vissza a keshedt divány szegletébe. A mint óvatosan leereszkedtem az ülésre, megfogtam az asztalt, s az úgy megreccsent, mintha fájdalmában sírt volna fel.

Izgatott voltam. Nesztelenül az ágyig lopóztam, de mindjárt elkaptam a kezemet, a mint a hideg, nedves párnahajhoz értem. Mintha halotthoz értem volna. Nem… nem tudnám érinteni az orczámmal. Miért?… Tudom is miért? de féltem… s egy nagy lépéssel – a hideg falhoz támaszkodva – az ajtóig ugortam, hogy bezárjam. Nem lehetett. Rossz volt a zárja.

Mintha a nehéz levegő simogatta volna a bőrömet, hogy elkábítson. Addig súroltam a homlokomat, a míg fájt… Valami nehéz tárgyat ügyeltem, a mivel eltorlaszszam az ajtót. De zajjal járna, ha az ágyat az ajtó elé hurczolnám. Elviselhetetlennek képzeltem valami nagyobb lármát. Egy vas tűzpiszkáló hevert a kemencze mellett. Ravasz örömmel eszeltem ki, hogy azt nesztelenül odatámasztom s az majd zajjal le fog esni s engemet figyelmeztet, ha majd jön az a bizonyos valaki… Nagy gonddal, nehéz egyensúlyozással, állóhelyemben levetettem a czipőmet, hogy zaj nélkül térhessek vissza a divány szegeletéig.

Az ivóban hangosan horkolt fel egy szekeres. Mily félelmes és ocsmány volt. Arra egyszerre az utánam következő lyukból mintha szepegést hallottam volna s mintha ablakot nyitott volna ki valaki s zárt volna be. Kivettem az órámat. Csak egy óra telt el, hogy egyedül maradtam. Gyorsan visszadugtam az órát a zsebembe. Egyszer: a fényes tárgy mutogatásának oktalansága ötlött az eszembe; másszor: nem mertem felhúzni, mert a perczegése zaját elviselhetetlennek képzeltem.

A tárczámat kivettem a zsebemből, ráültem; és átnyúltam bátortalanul az asztalon, hogy a táskából kivegyem a revolvert, melynek minden töltőlyukában egy-egy golyó gunnyasztott, munkára készen. A divány szegeletébe húzódtam, a «skót szinű» keszkenyővel betakartam a térdemet. Valósággal fáztam.

Egy-egy talp csoszogása, egy-egy horkanás; valami perczegés, suhogás vált ki az egyhangú morgásból, a mit az eső okozott künn. Nagyon elhagyatottnak éreztem magamat és keserű nyál gyűlt meg a számban minden pillanatban. Ama fej, melyen kis fekete csatornát vert egy buta golyó, akkora pont alakjában jelent meg a félhomályban, mint egy mákszem… aztán nőtt… nőtt, természetfeletti nagyra szélesedett, puffadt és akkorára nőtt, mint az a gyűrű, a mi egy bedobott kő után az állóvízben képződik – s végre elenyészik a semmiségben…

Ismét kinyitottam a szememet, hogy ne lássam a növő csatornát, mely akkora lesz minden perczben, mint egy feneketlen barlang… A lélegzetemet visszatartottam, mert hallottam a zaját… valósággal hallottam. A gyertya perczegését és valami szomorú sóhajtást és a kezemet felemeltem védelemül, hogy a nedves levegőn szálló füst ne érjen hozzám.

Azt hiszem, éjfél felé járt az idő, mikor az ivó felől való ajtón benyitott valaki. Felugrottam, mintha feldobott volna valaki. Az egész testem remegett, a forróság ömlött át rajtam.

– Ki az? – kiáltottam és megragadtam a revolvert.

A fogadósné volt.

Reám se nézett. Megfogta a gyertyát s elvitte.

– Ne vigye el a gyertyát – kiáltottam. – Megfizetem az árát. Ne vigye el… Én azt akarom, hogy égjen.

Vissza se nézett, hanem belépett a tulsó lyukba és mindjárt erős zörgést hallottam, mintha a bútorokat taszigálná, valamit keresve: «Tudtam, tudtam» – kiáltotta, mintha mélységből üvöltött volna fel és kirontott a gyertyával.

– Senki se ment át a szobán? – kiáltotta reám. – Bizonyosan tudja? Akkor az ablakon át szökött ki a bitang leányom – kiáltotta. – Tudtam, tudtam, – de mintha síróba fuladt volna a hangja.

S mindjárt kirohant az ivóba s rettentően üvöltötte:

– Hej… hej! Mind meg vagytok dögölve? A leányom megszökött az ablakon. Hé… hé… meg vagytok-e halva?

– A berek felé menjen kend… A töltés felé a másik… lámpással a kezedben… Te túl… az Olt felé… az Olt felé a híd felé, a hol mély a víz… Jaj… jaj… Hát gyorsabban, ha lélek van bennetek… Isten… Isten… Jaj…

Azt hiszem, megdermedtem. Alig tudtam fölemelkedni, a félkezemben tartva a revolvert, a másban a kuffert, a nélkül, hogy sejtettem volna, mit teszek?

A szobámon egy vállas, lomha ember törtetett át s kivágta a mezőre néző ajtót, melynek előtte úgy állott a vak sötét, mint egy áthatolhatatlan fal.

Ott tétován megállott.

Messziről a vasuti lámpák pislankodtak.

Magasra emeltem a kufferemet s nekivágtam a rettenetes éjszakának, lucskos mezőnek és átbotorkáltam gödrökön és árkokon… előre a piros lámpa felé, mely mindjobban látható lett.

Ah! egy félóra mulva, ülve egy jól fütött, tiszta, puha pamlag ölében egy vasúti kupéban, a mint a gép vidáman sikkantott – mily könnyűnek, szabadnak éreztem magamat…