Egy kis fiú története.

Jóskát boltosinasnak állította be az apja a városba. A kis fiú nagyon búsult ezen, mert ő jól tanult a falusi iskolában s azon ábrándozott, hogy egyszer vagy czukrász, vagy pap lesz. De az apjától (ez durva, mérges ember volt) nagyon félt s nem ellenkezett, mikor a szekér elé járt, melyen beindították. Az édesanyja sírván, titokban így szólt hozzá a szekér mellett: «Én imádkozom érted; te se felejtsd el, hogy kívüled senkim sincsen a világon. Jól viseld magadat és keress, hogy öregségemre nálad meghúzódhassam…» A lovacska ekkor nagyot ugrott, mert a Jóska durva apja reásózott. «Az ördög vigye el, a mennyi nyavalygó vén asszony van a világon» kiáltott s azzal így vitték ki Jóskát a szülői házból, a hol boldog vala.

Jóska hitvány fiú lévén, a városi boltos kis beteg leánykája szolgálatára rendelték ki. E leánykát Marinak hivták s azt beszélték, hogy egyszer játékközben megütötte a térdét s azóta, (már esztendők óta) aszott, aszott a betegágyban, mert nem tudott többet a lábára állani. A betegségben megvénült jó kis leány kegyébe vette az új inast s Jóska boldogan vonzódott a patrónájához.

E háznál mindenkinek teméntelen dolga volt napestig s nagy izzadtsággal a gazda és nagy ordibálással az asszony, keresték a kenyerüket, de így volt is aztán kenyerük, a mennyi csak kellett és drága köntöseik, arany, ezüst, marháik feles számban. Sok dolguk lévén, így szívesen vették, hogy Jóska jól összefért a kis leánykájukkal.

Mari mindjárt tegezte is Jóskát s anyáskodni kezdett vele, holott majdnem egykorúak valának. Az édes tésztákat, a miket a betegnek küldtek, ha senkise látta, megfelezte vele s jól elbeszélgettek mindenféle dologról a hűvös, orvosságos szagú szobában; sőt észrevevén egyszer Mari, hogy a kis fiú egy falat tésztát a zsebébe csúsztatott, rászólt:

– Kinek dugod el?

– Az anyámra gondolok… felelte.

Attól fogva tehát, mind a ketten, most egy czukrot, egy-egy szál virágot, máskor egy lehúzóképet, egy színesebb rongyot félretettek egy iskatulyába, mely a Mari lábánál a paplan alatt állott a Jóska anyja részére. «Nagyon szeret az anyád téged?»

Jóska sóhajtott s lehajtotta a fejét. «Én fogom eltartani őt.»

– Én is szeretem az anyádat – mondta Mari és ennyiben maradtak.

Azután egy holdvilágos éjjel, tudom, pénteki nap volt, (már akkor télre fordult volt az idő), Jóska minden ok nélkül fölriadt az álmából s habár nyitott szemmel, de még mindig aludva, az inasok szobájából kisuhant s a havas ereszfedélre felmászott a létrán s lekuporodva ott, keservesen, hangosan kezdett bőgni, a kutyák nagy bosszúságára. A kocsis fölriadván, fölrázta Jóskát az álmából s bevitte a didergő gyermeket, hogy az első segéd úr fenyítse meg a haszontalan kölyköt.

A beteg leányka reggel vigasztalta az ő hű pajtását, minthogy bántották a csendháborításért, Jóska azonban makacsúl állította, hogy ő mi hibát se követett el, hogy ő az ágyában csendesen aludt s dühvel szidta az első segéd urat; nehány nap mulva azonban egy sárostalpú falusi paraszt keresvén Jóskát, így szólt:

– Ne búsuljon, fiam s ne ijedjen meg, lelkem, mert az anyja bizony meghalt, lelkem, odahaza, pénteken éjjel – azt izenteti az édesapja.

A gyermek felsikoltott, de a paraszt mindjárt megmagyarázta, hogy ilyen pogány hideg időben csak nem is vitethette Jóskát az apja haza – a sok költségről nem is beszélvén – az anyja mellé minthogy ő nem is segíthetett volna rajta… Jóska kapta a kalapját, megiramodott, hogy mindjárt haza fusson, falvak, folyók, hegyek ellenében… de a paraszt elfogta a makacs gyereket, hiszen a szegény asszonyt már napok óta elföldelték… azon péntek éjjelén hunyván le a szemeit, a mikor Jóskát a névtelen félelem verte fel álmából, csukló zokogásával zavarván fel állatot s embert.

Ez eset után vén kis ember lett Jóskából. Előbb teljesen elborult, jajgatott, de mikor az első segéd úr bebizonyította neki, hogy ilyen úriházban pisszenni se szabad egy tökéletlen kölyöknek – Jóska elfásult s mint egy gép járt (csak homályos zugokban sírva), álmatagon végezte a rábízott dolgokat, gyermeki hiábavaló vigasságokról s hiábavaló sirdogálásról teljesen lemondva… Már ekkor Jóskát ki is vitték a boltba a pudli mellé s ott oly komoly illedelemmel, száraz kereskedői udvariassággal szolgált, hogy a gazdája nem győzte eléggé dicsérni. Este azonban Jóska beteglábú kis pártfogója mellé kuporodott s mikor más nem látta, jajdult fel az anyjáért. Ilyenkor így szólt a kis Marihoz:

– Milyen jó itt lenni melletted… rebegte, megfeketedett kis kezével a fehér ágynemű szélét simogatva, – egyedül nálad jó lenni.

– Én is vártalak, Jóska – súgta a leányka – vártam az egész napon az estét, hogy jőjj már.

Egy kis széket tétetett éppen a leányka párnája irányába, hogy oda üljön a kis fiu és a fejük szinte összeért: «Reád gondoltam, Jóska…» így szólt és egy fél körtét, egy narancsszeletet húzott elő a párnája alól, melyet neki hagyott meg az ebédről. A kezük összeért, az óra pedig ketyegett s oly komolyan ütött… Egy ily estén így szólt Mari:

– Ezután én leszek anyád az anyád helyett, Jóska… Mikor öreg leszek, engemet fogsz eltartani… Jó?… Akkor nekem bot kellene, hogy járhassak, de te ott leszel, reád támaszkodom. Akarod-e? Lesz kocsid, én azon fogok járni a templomba, de te az ajtónál lesegítsz, mint a hogy a sekrestyés leveszi a plebános urat a kocsijából. Akkor te, Jóska, mindenütt ott leszel, a hová én megyek, mert én már akkor nálad nélkül semmit se csinálok.

Milyen gyönyörű gondolat volt ez.

– De – rebegte a fiú – mit mondana az apám?

Mari hevesebben mondta:

– Az apád? Akkor te gazdag leszel és azt teszszük, a mit akarunk… Csak te légy már gazdag, Jóska! Légy, kérlek, már hamar gazdag és akkor én nem is leszek többet beteg, ha sietsz…

… De siessen… Azon este és aztán minden este arról beszéltek: mikor Jóskának sok pénze lesz. Egy kis kertjük is lesz, a milyen a Jóska anyjának volt, melyben mályvák és muskátlik virítanak… A kocsisuknak sipkája lesz és a Mari beteg lábát olyan tigrisszőr formájú bársonytakaró fogja fedni, a milyen a plebánosnak van… Csak siessen Jóska…

Siessen, mert a mint az idő telt, a kis leányka teste mind hitványabb lett a csipkés ágyban… A másik lába is beteg lett, éppen a térdénél, bárha azt játékközben nem ütötte volt meg; a rózsás pir pedig lemaradt az arczáról és oly fakósárga lett, a milyen az almalevél őszszel.

Siessen… Ez a gondolat nagyon elfoglalta Jóskát. Ők ketten… Mari és ő. Éppen mint az anyja, Jóskának ismét van valakije, a kiért legyen. Az apjától rettenetesen félt. Szólni se mert előtte, ránézni se mert. A gazdájától is félt Jóska és a hirtelenkezű első segéd úrtól is. Mari a csónak, mely a félelem tengerén fuldokló előtt megjelenik… Mari.

Az a mag, a mit vetett az eszébe Mari: kikelt s lombos fája elborította Jóskát. A pénz… Az utczán robogó kocsikból válogatott, a milyen az övé lesz… «Add a kezedet, Jóska», így szólt álmában Mari, a mint leszáll a kocsiból s az emberek félreállanak. – Mosolygott… Muskátlit árulnak a piaczon; Jóska elcsen egy pár levelet és rágja boldogan. A napok ekkor jól teltek. Este annyi beszélnivalójuk volt a betegágy mellett s nappal arra az időre gondolnak, mikor sok pénze lesz Jóskának. «Valamit gondoltam», – mondta Mari, egy új kis szobára bukkanva az ő jövendőbeli házukban. «Én mondjam el előbb», így vágott közbe Jóska, mert neki még szebb gondolata volt. Már ekkor úgy beszéltek, mint két pajtás, habár Mari a gazda édesleánya vala. Sőt sovány kezét a leányka a paplan tetejére fektette szántszándékkal, hogy Jóska hozzá érhessen.

Annak az érzésnek a lehellete érintette a gyermekeket, a mely nagy embereken erőt vesz, kit felemelve, kit kétségbeejtve. A paradicsomban andalogtak, a nélkül, hogy tudtak volna róla. A paradicsomban… óh! a tudás-fáján a kígyó megirigyelte az örömüket s egy rossz gondolatot sugalt a Jóska gyermeki fejébe. S ezt kérdezte Maritól:

– Hogy kezdjek ahhoz, Mari! hogy gazdag legyek?

Hogyan? Ezen nagyon eltöprengtek az estéken. Mert a dolgot meg kell kezdeni, de mint kezdjen hozzá Jóska? Mari nem tudott semmi bizonyos jó tanácsot adni, pedig ő okos leányka. Éjjel hánykolódtak egy darabig, de holnap majd fog találni Jóska.

A pénz… A hol éltek, az úr a pénz. Mindent ő ad. A pénz: díszt, kényelmet, tisztességet ad… Rossz, kegyetlen azért a Jóska apja, mert nincsen neki; azért vigadoznak és öltöznek szép ruhákba a Mari apjánál, mert pénze vagyon…

A pudli fiókjában halomban hevernek az ezüst forintok. De az a másé… Keserűséggel, bosszúsággal gondolt reá. Esténkint szótalanabbak lesznek és Jóska ismét elveszti az étvágyát, mint a mikor az anyja meghalt és megsápadt. Egy-egy perczig neki-nekibőszül… Majd keres ő pénzt… Semmiség! Gyereki hányivetiséggel kicsinyli az érte járó fáradságot most. Elcsügged és elkeseredik miatta azután mindjárt… Azonban szüntelenül vele foglalkozik… A pénz… Azzal fekszik, azzal kel. A kedvüket megmérgezte. Az ábrándjaikat széttördelte. Jóska tartaná el Marit, mikor öreg lesz? Mivel? Csöndesebbek lettek és csupa gyöngédségből a leányka nem szőtte selymes álmait hangosan és Jóska komoran hallgatva, nem mer a leánykához érni, csakhogy Mari kedves kedvében álmait ismét szövögesse.

A pénz? Az a sok holmi a boltban; a portéka, mely a polczokon szép sorban áll, mind rengeteg pénzt ér, a stelázsi a seprőtől a lámpáig, mind pénzt ér; hol szerezzen Jóska, hogy mindent vegyen s abból kocsit tartson Marinak? Pénz… pénz… Senkinek sincsen. A ki vesz, annak a hiányát panaszolja és a ki elad. Az adós és a hitelező utána jajgat. És mind panaszol és szerencsétlen… Honnan vegyen Jóska? Oh… Betege lesz.

– Hanem ha megelégedne… én tudnék valamit, Mari… igazán. Lássa… mondta egy este szorongva Jóska a kis fehér ágy mellett.

– Tudsz valamit, Jóska? Mit?

Ekkor már kissé fáradtak voltak a tervelgésben, a töprengésben is.

– Előbb valami rosszat gondoltam, Mari, mikor a boltban azt a sok pénzt láttam s nekünk nincsen… lopni akartam s úgy kihevültem, hogy azt hittem, mindjárt leesem… de aztán egyebet gondoltam, mert az anyám jutott az eszembe, a ki lát engemet.

Felpirult a hajáig, aztán bizonytalanul folytatta:

– Hanem azt gondoltam, nem kell nekünk a pénz, Mari, ha maga nem bánja. Akkor én nem lennék boltos. Ahhoz nagyon sok pénz kell, de nekem nincsen. Azt hiszem, ezt az édesanyám súgta meg az álmomban az éjjel.

Mari fölemelkedett félkönyökre.

– Mi kell hozzá, ha maga megelégszik, Mari? Egy olló kell, Mari, és valami kefék; ennyi az egész. Akkor én lennék borbély s ehhez semmi se kell, se portéka, se stelázsi. Egy-két olló, egy kis pénzt gyűjtünk, hogy vegyünk effélét és akkor…

Mari visszadőlt a párnára. Egy perczig hallgattak. Jóska is szégyelte tovább mondani. Aztán a leányka hegyesen felkaczagott:

– Nyírni fogsz te, Jóska? Nyírni? Borbély leszel? Menj el…

Nevetését abbahagyta és megvetően hozzátette:

– És azt akarod, hogy én szeresselek tégedet, óh, te ostoba! Borbély?… Hogy te borbély légy?

Aztán ismét felkaczag kegyetlenül s vihogva, fuldokolva, majd elkomorul mindjárt és szigorúan rival Jóskára:

– Menj ki innen; bolond – mondta.

Jóska félve nézett rá.

– Menj ki, borbély… Ki nem állhatlak.

A kis fiú szemébe köny szökkent.

– Menj ki; ha nem mégysz ki, kiáltok az apám után…

– Igazán kimenjek?

– Bolond… Te borbély…

A kalapját is benhagyta Jóska, míg vonakodva kiment, azt várva, hogy tán az ajtótól visszahivják, hanem az udvaron megiramodott, mint egy valóságos bolond.

Mintha kést forgattak volna meg elkínzott kis szivében. Az anyja is oda van… Mari is… Senkije sincs. Nem tudta, mit tesz. Keservesen nyögött. A szín ajtaja előtt a földre vetette magát s a kőhöz verte a fejét. Fuldoklott, mert szégyenében nem bírt sírni. Aztán felugrott és zsebkendőjét a torkára hurkolta. Szorosan ráhurkolta, gyorsan a szín küszöbére állva, a kendő göbjét a kilincsre akasztotta. Aztán leugrott.

Egy perczig csüngött.

… – Oh nézd, nézd a gaz kölyköt, mennyi bajt okoz nekem… így kiabált a kocsis, de a többit már nem hallotta Jóska.

Mikor a kocsis ölbe kapta, úgy rángatódzott, mint egy veszett s hentergett a földön. Gyűlölettel nézett a körülötte állókra s egyáltalán nem bánta, a mikor megértette, a mint valaki így szólt:

– Haza kell küldeni holnap hajnalban a gaz kölykit, hogy kösse fel magát az apjánál az ebadta! Csak lesz vagy egy száraz ág odahaza, a mi megbírja.

Jóska behunyta a szemét. Nagyon bágyadt volt.