A fehér ház.

– Ibolyák! Erzsi mama, egy csokor ibolya, – kiáltotta Mariska, szőke feje fölött lobogtatva az illatos virágot és végigtánczolta a szobát. Az ablakpárkányra tette a virágcserepek közé valaki. De én megláttam a puha kalapját s polyhos keztyüjét. De nem lehetett kinyitni az ablaktáblákat a cserepek mián. Várj, várj, kiszaladok a kapuba, hogy lássam, ki hozta?

– Nem, nem, lelkem. Mit gondolsz? Illetlen lennél.

– Eressz, Erzsi mama! Ne öltsd fel a szigorúbb képedet. De látni akarom: ki hozta az én ibolyáimat? Azt hiszed, lelkem, hogy nekem hozta?

– Hát kinek másnak?

– Óh, én édes anyókám! Süsd le csak a szép szemedet, te édes szentem. Nagyon illik neked… Persze, akkor mindjárt nem is hiheti senki, hogy neked hozta volna… Hány esztendővel vagy is vénebb, mint én? Lássuk. Öt… hat. Hat, csakugyan, édes anyókám. De várj, várj… a virágos gavallér eltünik a látóhatárról, míg te dulakodsz velem.

Nevető, finom kis arczát kitúrta a virágos czineráriák között, hogy kilásson. Még reggel volt; az utcza néptelen. A tavaszi napfény elöntötte az apró házakat. A nyugtalan leányka derekát átölelte a «kis mama», hogy visszahúzza az ablakból. A leányka duzzogva rákoppantott az ölelő fehér kézre.

– Irígy vagy, látom, irígy vagy. Nem akarod, hogy lássam a gavalléromat… Vagy tán a te gavallérodat félted tőlem, nehogy elszeressem előled? Óh, Isten. Eltűnt. Senki sincs az utczán.

Az ajakát összecsúcsorította s így szólt: «Mú! te csúf mama», – de mégis nagyon derült volt. Az ibolyacsokrot megszagolta, egy szirmát lecsípte fehér fogával, aztán okoskodva feltartotta kék szeme elé.

– Nem tűzöm a mellemre, lelkem; nem is tűzöm a tiedre, mert nem tudom kié? A pohár semleges terület… Odateszem a dolgozóasztalra, kettőnk közé. De ne vesszünk össze felette, lelkem, látod, nagyon szép reggel van.

Messze valahol harang hangja ringott át a langyos levegőn, de oly tisztán, hogy az ütés után való zúgás is hallatszott. A leányka felemelte a fejét és elnézett a virágos cserepek fölött.

Erzsi volt a ház feje. Árván maradtak s a nagyobbik beállott édesanyának, az igazi anya helyett, ki elment örök útjára s az ő gondjára hagyta a kis Mariskát. Ahhoz képest ő a komoly, a csendes, a dolgos, a zsörtölődő, a kényeztető mama. Sugarabb volt, mint a huga; a haját a homlokára simítva viselte s ha ruhát varrattak, a diszítés dolgában adta a meglett hölgyet, míg a bájos kis Mariskát elhalmozta piperével. Kívülük még csak a vén Rebi néni lakta a kis fehér házat. Az anyjuktól örökölték őtet is: a stájfpomádés, fehérhajú, hosszúderekú, bogosujjú, áldott jó öreg leányt s hárman csendesen, zajos örömök, nagy bánatok híján, tán álmok nélkül is szűkölködve, úgy éltek, hogy észre se vették, hogy élnek.

Egy ibolyacsokor… Úgy belecseppent az életükbe, mintha egy szines pillangó hullott volna le a magasból a szunnyadó tavacskába. A Mariska fejében egy csokor névtelen ábránd rajzott fel, míg babrált a varrásán; a kis mama pedig minduntalan csörgött, az apró porczellánsemmiségeket törülgetve a finom állványocskán. Egy kis üveggalamb szárnyát le is törte. Megállott előtte s elborult a szeme. Édes kis emléke volt. Egy tanulófiu lakott náluk még az anyja életében. Mily rég volt! Távolról atyafiak is voltak. Kis, tömzsi, szótalan, szelíd fiu. Akkor feleségesdit játszott vele. «Kálmán néninek» nevezte őt, mert az ő kis szeretőjét Nagy Kálmánnak hívták. Rég volt. Mennyi minden történt azóta. A kis fiú elkerült tőlük s kispap lett. Nem is hallottak többet felőle. Ez a ma letört kis galamb az ő ajándéka volt. Az Erzsi ajaka egészen ellágyult. Mint megelevenedik a szeme előtt az ő kis ura! S kifordult a szobából, nehogy észrevegye az elborulását a leánya.

Nagyon elfoglalták a fejét a reggelen esett semmiségek s úgy eltöltötte kinn az idejét, hogy a tizet is elütött az óra, mire benézett ismét a szobába. Akkor csengetett valaki a kapun. Egy sugár, selymes-szakállú, barna fiatal ember lépett be rajta. Figyelve nézett szét az udvaron, aztán bátran belépett.

A kis Mariska felugrott és gyorsan súgta:

– Erzsi! Ez ő. Ismerem a kalapját. Az ibolyát ő tette az ablakba.

Aztán a csodálkozásban megnőtt szemmel kisérve a jövevény mozdulatait, tapsolva mondta:

– Hiszen ez Nagy Kálmán, a te kis szeretőd, Erzsi! Az én játszótársam. Nézd csak, nézd! Milyen szép legény lett belőle.

Az ajtó megnyílt. A kis Erzsi mama fölemelkedett, elpirult a homlokáig és halkan rebegte:

– Kálmán…

Egy pillanatig megállottak mind.

– Erzsi, – szólt a fiatal ember s feléje lépett.

A kis Mariska a fiatalember elejébe szaladt, de hirtelen megütődve, megállott félútban, a kezei lehullottak. Egy perczig merőn megnézte, aztán lehunyta a szemhéjait, mélyebben fellélegzett és visszalépett.

A vén Rebi néni csendesen benyitott az ajtón s megtörte a csendet:

– Te vagy az, Kálmán? Mit keressz te itt?

A fiatal ember mind a két kezét a vén leány elé nyujtotta:

– Én itthon vagyok itt, Rebi néni. Ide neveztek ki. Jegyző vagyok a törvényszéknél. De azt hittem, hogy örvendeni fognak rajtam és most vágytam látni a meglepetésüket.

– De hát a reverendád? Kispapnak indultál. Az anyád álmának vége? A primiczián nem csókolunk kezet neked?

Aztán kedvesen hozzátette:

– De így is jól van. Az Isten hozott.

Ő hozta s mégis nehezen melegedtek össze. A kis mama zavara oszlott el leghamarább, de a kis Mariska nem is ült közéjük, hanem távolabbról kelletlenül ügyelte váltakozva a nénjét s a fiatalembert.

– Semmi se változott meg itt, – mondta lágy hangján a fiatalember, – csak mi. A kis Mariska, az én játszópajtásom, az eleven, kaczagó, hunczfut leánykám kivált, mert ő idegenül néz reám.

– Miért? – felelte szárazon, de kissé fátyolozott hangon. – De hiszen én még igen kicsi voltam, mikor magát utóljára láttam. Most már nagy leány vagyok…

Ez a látogatás nem is tartott sokáig. A fiatal ember fölemelkedett és nem marasztották. A kis mama ránézett a leányára és nem merte marasztani; a kis Mariska szinte idegenül ügyelte a nénjét, ha vajjon ez nem marasztja-e? És a fiatalember leverten hajtotta meg magát, mert nem marasztották. A szemét egy perczig csodálkozva felejtette a leányka kigyúlt arczán. Aztán elment.

A kis leány az ablak felé fordult, a mint a fiatal ember betette maga után az utczakaput. Aztán visszafordult s valami kicsinylő hangon szólt:

– Nem szeretem a Kálmánodat, Erzsi! Merev és csúf. Tetszik-e neked?

Azonban a kis mama mit se felelt, hanem leült az asztalka mellé, lehajolt a fiókokra, hogy kikerülje a huga ügyelő tekintetét és turkált benne zajosan.

*

Másnap kedvetlenül ébredtek meg. Rosszul aludtak. A házidolgok végzése közben kerülték egymást, s nem találtak beszélő tárgyat. Az ibolyacsokor megfonnyadt az asztalkán. Egyik se nyúlt hozzá.

Gondosabban öltöztek föl s erős, kritikus szemmel ügyelték meg az egymás piperéjét. Bizalmatlanabbak és szótlanabbak lettek.

Az idő elborult. Az eső szemelgetett s az eszterhaj alól egy házépítő fecskepár szüntelen locsogott. A nyitott ablakon át hallgatták, a varrásukat az ölükbe hullatva. Az álmodozásukat azonban restelték s nem magyarázgatták kedvetlenségük okát.

A kaput ügyelték s felriadtak, ha valaki benyitott. Ilyenkor lopva egymást nézték s elpirultak. Valakit vártak. Nem jött.

A mint alkonyatra hajolt a nap, a kis leány kilopózott a vén Rebi nénihez. Hízelegve dörzsölődött hozzá.

– Te mindent tudsz nálunk, lelkem…

– Valami kell neked, te macska, hogy így ölelgetsz? Mit kivánsz?

– Semmi, igazán, lelkem. Csak nagyon szeretlek. Hanem, lelkem, (a hangja suttogóvá vált), mondd meg nekem, mikor megy hozzá igazán Erzsi?

– Kihez, te?

– Óh, hiszen te tudod.

– Ez a bajod? Félsz kimondani a Kálmán nevét? No nézd ezt a csitri fruskát. Gyanús vagy. Nagyon megnézted Kálmánt s megriadtál tőle. Csinos fiú… Nem nyilalt valami a szivedbe? Miért menjen Erzsi férjhez hozzá?

– Hát hozzá készül. Látod! Te tudod!…

Az estét szótlanul töltötték el s mikor behúzódtak az ágyasházukba, Erzsi észrevette, a mint a leánya kilop néhány fonnyadt ibolyaszálat a pohárból és a párnája alá rejtette.

Az éjjelre kifénylett a hold. A friss, nedves lomb nehéz illata lengett a lágy, álmos levegőn, a kert fenekén egy madár csattogott. Csábító, kérő, imádó beszédét Erzsi mind jól megértette. Nesztelenül felkönyökölt. Felindulásában az ajaka rebegett. Ezüstszálak rezegtek át az ablaktábla hasadékán s a futó sugár a kis leánya bánatos arczára tévedt, mely síróra állott. A szeme le volt hunyva. Mintha csak örökálmát álmodná. A szivébe nyilalt ez a kép. Valami névtelen félelem riasztotta meg. Aztán egy csepp köny buggyant ki az álmodó Mariska szemehéja alól, s mire a holdfény elszállt, a homályon nehéz, keserves sóhaj kelt át. Erzsike megriadva bujt a takarója alá, hogy ne hallja. Mégis hallotta. Minden öröme ez a kis leány. Az édesanyjuk halóágyán az ő gondjába hagyta. Ölében játszatta; ő vigasztalta kis bújában s az örömeiben vidult meg.

Kétségtelenül Kálmánnal álmodik, a kivel gyerekkorában játszott s most a szivébe szállt. Kétség, keserűség gyötri. Félti… félti attól, a kire úgy nézett, mintha az anyja volna. Ezért húzódott el tőle…

Hát vajjon nem félti-e ő is Kálmánt épen a leányától: Kálmánt, ki az ő titkolt ábrándja is volt. Jó. Erzsike arra született, hogy szeressen és feláldozza magát azokért, a kiket szeret. Mégis… Mit tegyen?

A kezét átnyujtotta a leánya ágyáig s gyöngéden megérintette a könyben úszó arczot. Keserűen felsóhajtott.

Másnap félve ölelte meg egy szó nélkül.

A leánykában mintha felolvadt volna ez ölelésben valamely kéreg, a nénje mellére dőlt és halkan sirdogálta:

– Én igen szerencsétlen vagyok.

– Bánt valami? Eltitkolod előlem az okát?

– Hát tudom is én, lelkem. Lehet-e valami bánatom nekem? De óh! mint szeretnék meghalni. Nem tudom, miért, anyám…

Később így szólt Erzsi:

– Sírtál az éjszaka.

A leányka sértődötten csippent fel hirtelen:

– Utánam kémlelsz?

Az egész napon át hánykolódott a szélsőségekben. Mindjárt visszautasító lett az ellágyulása után. Az udvar virágágyaiban babrált, mely az utczakapuhoz közel esett. Mert várt… várt valakit emésztő vágygyal. Estére ennek a kivánságának betege lett. Az ajakát égette egy név, melyet szeretett volna kimondani. Most kigyúlt és elsápadt mindjárt. Ha a nénje rátette kezét forró homlokára, felvetette különös fényben égő szemét s aztán durczásan elfordította fejét.

Aznap se jött senki hozzájuk és másnap se. Istenem!

A kis mama eszében, aggodalmában minden képtelen terv fogamzott meg. Elfelejtette a maga szorongását, minthogy a leánya búja foglalta el a szivét. Óh, mindent feláldozna azért, hogy ismét nyugodtnak, vidámnak lássa. A maga ábrándját elborította az aggodalom. Képes volna arra, hogy elmenjen Kálmán után s odavonszolja lázban égő leányához, ha megalázkodva rimánkodna is neki.

Egy pillanatra öntetsző mosoly suhant át az arczán. Hátha semmit se érne az áldozata, mert hátha Kálmán még mindig és egyedül Erzsikéért ég, úgy, mint gyermekkorában… Megsimította a homlokát, hogy elűzze a kisértő, hivalkodó gondolatot. Mire se gondoljon, csak a leányára, az édes kis leányára. Ha csúffá tehetné magát, útálatossá tehetné magát, hogy elfelejtse őtet. Vagy ha eltűnne az útjokból? Nem. A leányát tenné szerencsétlenné…

Az álmatlan éjszaka után a hajnali derű valami világosságot keltett föl a fejében.

Lábujjhegyen a leányához lépett, nesztelenül. Ráhajolt és megcsókolta:

– Nagyon szeretlek, lelkem! – rebegte és összeölelte a fejét.

Határozott.

*

A negyedik napon bátortalanul tette valaki a kezét a kapukilincsre.

A két leány mégis meghallotta s egyszerre fel-felugrottak.

– Valaki jön… rebegte nyugtalanul Erzsi.

A kis leány felcsippent, mint egy kelepczébe esett madár.

– Menj elejébe Mariska. Ő mindig ilyen tartózkodó volt. S mi nem bátorítottuk fel a minap. Menj szivesen elejébe.

A leányka megriadva rebegte:

– Te menj elejébe. Tégedet akar látni.

– Nem, az nem igaz. Éretted jön. Akarom. Menj elejébe.

A fiatalember tétován lépett előre a napfényes ösvényen. A tornáczról kedélyesen szólott reá a vén Rebi néni:

– Úgy jösz, mint a bűnös. A volt kispap, a ki gyónni jön. Rég várunk.

– Nem csak maga várt, Rebi néni?

– Óh, bolond te… Hát miattam jösz most?

A kis leány tartózkodó fejbicczentéssel köszöntötte s a keze remegett, a mint a fiatalember kezébe tette. Mind a hárman körülnéztek, mintha Erzsikét várnák. «Miért nincs itt» – gondolta a fiatal ember. «Őtet keresi!» – gondolta keserűen a leányka.

Jókedvű, fényes tavaszi nap volt. A jáczintok fürödtek a napsugár fényében s a ragyogó, friss füvek közül a férfihűség könnyű, szálló pelyhei szállingóztak az illatos levegőn.

A verandán állottak meg. A vén leány vitte a szót, de alig hallgattak rá. Némi zavarodottság ült közéjük s a ház ajtaját ügyelték, melyen belül késlekedett Erzsike.

– Megvárakoztattalak? – csippent valaki reájuk.

Erzsike volt.

Egészen megváltozott. Tiszta homlokát néhány hajtincscsel takarta el s könnyű, virágos, nyitott karú pongyolát öltött fel, melyből gömbölyű karja fehérlett ki s melyen át teste igéző vonalai áttetszettek.

Derülten lépett közéjük.

– Tetszeni szeretnék magának, Kálmán! A maga kedvéért csinosítottam ki magamat. Jóízűnek talál-e? Virágom nincs, ez csak a maga figyelmetlensége, édes, aluszékony, gyerekkori lovagom.

És kecsesen bókolt s ragyogó szemmel nézett rá.

– De milyen fonnyadt kedvben talállak titeket. Hogy van, Kálmán? Vártuk. Olyan derülten kopogtatott be az ablakunk párkányán az ibolyacsokrával, hogy azt hittem, megváltozott maga is, mint én. De az nem igaz. Maga a régi «néni». Emlékszik, «Kálmán néninek» hívtuk, mert úgy tudott pirulni, mint egy félénk kisasszony. Megtelepedett-e már?

A világias dáma mozdulatával helyet mutatott maga mellett s elnyúlt egy hintaszéken. Keskeny, nyerges lábacskájával meglóbálta, úgy, hogy formás bokái is kilátszottak szoknyái alól. A fecsegni vágyó könnyű hölgy módján, beszédes szemét ügyelve járatta szerteszét.

– Annyit kérdezek, hogy – látja – nincs idejük felelniök. Mi elvonulva élünk s belénk reked a szó, mint a szénsav a zárt borospalaczkba. Ha aztán kinyitják az üveget, habzik, forr ki az édes lé. Maga az, Kálmán, a ki a szánkat kinyitja. Csúnyának találja-e a lányomat, Kálmán? Ízes falat, úgy-e? Nem? Tizennyolcz esztendős. A tavasz eleje. Az én tanítványom, de rossz tanuló… Olyan szótalan, majdnem félénk, mint… mint maga, Kálmán, a «néni». Erre nem én tanítottam. Élni, ah, élni, hogy érezzük, hogy élünk… ő nem tud. Tánczolni, kaczagni… ki tanítaná meg? Tőlem nem tanulta meg.

A kis Mariska leplezetlen csodálkozással nézte meg a nénjét. A vén Rebi néni felállott és az ő édes, komoly, okos úrnője mellé lépett és elsimította a homlokáról a haját.

Erzsike tréfás duzzogással utasította vissza.

– Elrontod a frizurámat. Irígyeled tán, ha csinos vagyok, vén Rebi néni? Csinos fiatalember van nálunk s irígyeled a sikeremet. Te is Mariskát kényezteted. Várj. Ti unalmasak vagytok. Kálmán az én régi lovagom… Megmutatom neki a búvóhelyeket, a hol csókolóztunk gyermekkorunkban… Akarja-e? A liczeumbokor még azon a helyen áll. Dúsabb lett s mélyén szerelmes madár fészkel benne most is. Az én kis leányom epedve hallgatta a szavát az este is. Nem félne tőlem, Kálmán, ha velem jönne?

S felkelve, kezét a fiatal ember karjába öltötte és a leányára tekintett:

– Velünk tartasz-e? – kérdezte s azzal megindult az ösvényen gyorsan.

Az első fordulónál elfulva megállt.

– Kigyúltam. Ez a tavaszi levegő megmozdította az én lázongó véremet, mely rendetlenül buzog föl az ereimben. Várjon, – mondta. – Maga, a szemérmes «néni», nem botránkozik-e meg, ha könnyítek magamon?

És leroskadt a hajlós kerti székbe s néhány gombot kapcsolt ki a mellén s kitűrte a puha nyakánál a szövetet.

Aztán érzékenyebb hangba csapott:

– Sokat vártam magát, Kálmán! A gyerek sóvárgásával gondoltam magára. Még játszani szerettem volna tovább gyerekkori játékainkat. De maga nem jött. A sóvárgásban elfonnyadtak bennem a naiv, leánykás ábrándok. Az élés vágya buzgott fel bennem. Néha nem ismerek magamra. Szeretem a világi zajt, az izgató örömöket. Már nem elégedném meg a maga kis bókjaival, a miket hajdan elrebegett… Adja a kezét, Kálmán, legyünk jó barátok. Maga volt az első szerelmem. Ki lesz az utolsó?

S aztán felemelte az ujját figyelmeztetőleg.

– Ügyeljen! A gyerek jön utánunk az úton. Félek megmutatni neki a valóságos élet útját. Szeretem és irígylem; a gyermekségét, imádandó szelídségét. Nézze, nem hasonlít-e ama liliomágra, melyet az őrzőangyal tart a kezében az imádságos könyv első lapján.

A fiatalember elvonta a szemét az Erzsike telt, fehér, ragyogó, izgató melle vonalairól s a sugár, ártatlan leánykán pihentette meg.

A vénleány a veranda oszlopához támaszkodva, kimeresztett szemmel ügyelte a leányát.

– Mi leli? – rebegte félhangon. – Oly nagyon szereti-e Kálmánt, hogy ismét el akarja kábítani? Vagy oly nagyon szereti-e a leányát, hogy megutáltatni akarja magát érette Kálmán előtt…

Megsimogatta a homlokát s a szeme, a mint az egyenes úton végignézett, könynyel telt meg. «Óh, édes, bátor kis mártirom», rebegte és feléjük indult. Onnan halk, víg dalocska töredékei szálltak feléje.

A liczeum bokra előtt állottak, a hol a fészekrakó fülemüle lakik. Nesztelenül közelítette meg őket…

A kis Mariska észrevette a vénleányt és hozzásimult megzavarva.

– Mily csúnya lett az én édes mamám, – mondta s szégyenlősen fordult el.

– Ne szólj… Mily nagyon szeret ő tégedet… azt megmérni se tudod most.

S a kis mama derülten fecsegett a megzavart ifjú emberrel. A szeme ragyogott. Mezítelen, szépséges, gömbölyű karjával szántotta a levegőt, a mint csintalan szókat sugdosott a fülébe.