Levél haza.

Anyó lelkem!

Nagy bajba estem. Félek, hogy ki se lábalok belőle. Meg tudnád mondani: mit tegyek?

Én ugy tettem, a mint te meghagytad. Eljöttem, látod, hazulról, hogy a városi zajban elverjem emésztő búmat, vágyakozásomat, az én elpártolt édes leánykám után. Nagyon egyedül vagyok, ha te nem vagy itt, anyó.

Megírom neked, mi történt.

Megutáltam a magányt az emberek sokasága között és kijártam a Maros mellé a búm nagy társaságában – egy halászbottal a kezemben; s egy nap (úgy vélem, vagy 10 nap előtt, ha nem zavarodtam össze a számításban) úgy alkonyatban a «nagy bolygó» partján valami ok nélkül való szorongás fogta el a szivemet: – a veszedelemnek előérzete.

Ekkor, ülvén a homályosodó parton elmélyedve, néhány ölnyi távolságban a lábamtól: egy maszatos, fekete tömeg került ki a vizből a fövényre.

Azt hittem, valami nagy nyálkás, hináros faág vetődött ki s mert oktalanul ideges voltam, elfordultam tőle. De mintha csipős hangyák mászkáltak volna a gerinczemen, úgy izgatott a fekete holmi a fövényes parton a hátam megett, hogy visszafordultam feléje. Mély sóhajtást véltem hallani. Nem sóhajtott senki, csak a kiloccsanó víz, a Maros nyálas szája, nyalt ki partramosott áldozata után. Ismét visszakaptam a tekintetemet s felkeltem, felsodortam a halász-zsinóromat, hogy elmenjek. Nem tudtam. A szemem ama fekete holmira visszatévedt, pedig a homály omolva ereszkedett le és alig lehetett megismerni: mi hever ott.

Féltem. Mégis közeledtem. Nem tudtam elmenni onnan. A honnan, láthatod: a Sors kiszemelt a szerencsétlenségre és erőszakkal sodort a bűnbe.

Mert abba estem.

Egy holttest hevert a fövényen. Nagyon csúf volt. A szeme nyitva; a teste felpuffadva. Ekkor a várbeli toronyban éppen hatot kongott az óra. Ráfeledkeztem a halottra – míg ütött lustán az óra. A gyomrán az óraláncza megfeszült. Aranyláncz volt, fényesen villogva ki a mocsokból. Siket, félelmes csend volt, csak a fülemben zizegett a rohanó vér.

Vajjon ki lehet e lepecsételt titok? Elkeseredettség, vagy a bűn áldozata? Reszkettem, alig állottam a lábamon s elesem, ha hozzám ütődik egy hajló fűszál. Felemeltem a lábamat, hogy odább sompolyogjak, de nem mertem ismét letenni, nehogy zajt okozzak. Tudom, hogy a hideg verejték lepergett a kalapom alatt a homlokomról, s végigfolyt forró orczámon.

Mindig kissé gyámoltalan voltam, – minthogy gyenge voltam testben, – aztán sokat is bánkódtam az én édes leánykám után. Ej no! hát akkor sirtam, sirtam és tudom, hogy a doktor mennyit csóválta a fejét a betegágyam mellett…

A növekedő homály azonban mintha megtaszított volna. Fuss. Az ösvény vége vaksötét volt. Megembereltem magamat, megtörültem a homlokomat. Egy pillanatig úgy tetszett nekem, hogy ama holmi ott alant megmozdult volna s a halott összehúzódó, kidagadó gyomrán az arany-óraláncz felcsúszott és leesett volna… és arra megiramodtam.

Igen, futni kezdtem.

Egy göröngyben azonban mindjárt megbotoltam, féltérdre estem s megütöttem magamat. Arra felszöktem s boszuság fogott el a fizikai fájdalom mián. Káromkodtam.

Nevetséges. – Hiszen nem vagyok én már gyermek. Huszonkét esztendőt töltöttem el, mikor a betegágyamból keltem fel. Csak azért is. Most vissza fogok térni a partramosotthoz és megnézem, hogy hírt vihessek róla – a rendőrségnek, ha a városba térek.

A halott idős ember volt. Azt hiszem. De nem mertem megnézni jól az arczát. Valami mészárosféle ember lehetett, mert kövér volt és nagyon vastag óralánczot viselt.

Az óralánczát néztem, úgy hogy egyebet ne is lássak belőle. Abba kapcsoltam a szememet.

Valaki jönni fog. És elviszi a lánczot. Bánom is én? Mi közöm nekem egy arany-óralánczhoz? Van nekem. Tőled kaptam az órámat anyó! az érettségimre. De a halott óraláncza megzavart. Valami unszolt arra, hogy vegyem el. Én? Megundorodtam a gondolattól. A belém nevelt becsület megémelygett tőle. Azonban a ragadozó vad, mely akkor is hozzákap egy darab prédához, ha már jóllakott is – megmozdult bennem.

Ragadd meg azt a drága holmit.

Alkudozni kezdett a bennem nösző facsarosság a tisztességemmel. Fogd meg. Az az érték. És a senkié. Mire ott veszni hagyni? Valami jót lehetne csinálni vele. Például egy szegény embernek adhatom, a ki megalapíthatja vele az életét. Átsuhant az agyamon csak ez a hazugság. Mit se akarok vele kezdeni… Nem. A terhes asszony halálos, emésztő vágyakozása borított el. Reszkettem a kivánságomban. A halottat is elfelejtettem, óh, hidd el, anyó.

Az ördög suttogott a fülembe ama nehéz sötétségből, mely mind ereszkedett inkább le. Összerázkódtam. Egy gonosz eltökéltség… s a következő pillanatban hozzáértem a lánczhoz, a nélkül, hogy látnám a halottat. Gyűlöltem a szerencsétlent.

Mily hideg volt az arany!

A láncz engedett. Aranyóra volt a végében. Elhajítottam messze, a mint kirántottam a zsebéből. Az ösvényre esett. Egy vízcsepp pergett le róla a kezem fejére… Égetett. Futva menekültem, szinte ráhágtam az órára az ösvényen. Átszöktem rajta, mint egy kigyón.

Azt se tudom, mit tettem. Hirtelen visszafordultam, a földre hajoltam s felkaptam az órát és végignyargaltam a berken. A lélekzetem elfogyott a vámház előtt és lerogytam a padra.

Valaki megszólított. A vámos volt.

– Szép az este – mondta…

Összerázkódtam a hangjától s erőt véve magamon, beiramodtam a városba.

Egyszerre ez jutott az eszembe: Miért futok? Mindenki gyanusnak fogja találni a futásomat. Tán ki is találja mindenki, hogy menekszem, hogy loptam… loptam… Otthon bezártam az ajtómat és kétszer is megvizsgáltam az ajtó erősségét.

Az ágyra dobtam magamat. Az utczáról behangzó zaj a fejembe nyilalott. Meg fogják-e tudni a tettemet? Kitalálják. A Maros mellett horgásztam. Ez bizonyos. A halott láncza hiányzik. Ez kétségtelen. Ki vitte el? Ki volt ott?

Bebujtam a paplan alá. Újjal fognak mutatni reám. Tolvaj… Egy halottat lopott meg.

Miért? Az éhség vitte e lépésre? Nem. Rothadt belül… Nagyon hitványul éreztem magamat. Forgolódtam a fekvőhelyemen s a testem savanyú izzadtsága undorral töltött el. Émelyegtem. Menekedem hazúlról. Felkeltem s ki akartam lopózni a szobámból a Maros mellé, hogy visszateszem az órát. De csillagtalan, vágható, nehéz éjszaka volt künn. Nem mertem megfogni a kilincset.

Hajnalra iszonyú nyomorúan voltam. Akkor elnyomott a bágyadtság s arra nyitottam ki a szememet, hogy egy óra ketyeg valahol.

Szorongva hallgattam. Tik-tak… tik-tak. Ügyelek: honnan jön a hang? Óra nincs a szobában. Óh. Ez ugyanazon óra. A halotté.

A kabátom zsebéből jön. A fülemet közel tartottam a ruhadarabhoz. Szól… szól…

A szoba tulsó felébe húzódom. Ketyeg. Mit tegyek? Ki akarom venni a kabátból, hogy hajítsam a benyíló kamarába. Nem birom megfogni. Tik-tak. Mind élesebben lármázik.

Kimenekedem a szobából. A kabátot az órával együtt behajítom a benyilóba. Mégis szól. Ráhajigálom az ágynemüt mind, a párnákat, a derékaljakat. Rá is taposok. Egy hegyet hajigálok rá, rongyból. Mégis szól.

Ekkor kiosonok a szobából s a kulcsot a zsebembe dugom, nehogy bemehessen valaki.

Egész nap kóboroltam. A város másik felén tekeregtem, természetesen az erdőben. A Marost meg nem közelítettem volna a világért sem. Óh, ha találkozom valakivel, a ki rám mutat. A harkály kopogása is megriaszt.

Az éhség űzött be estére és a város végén egy kis korcsma veresabroszos asztala mellett adattam valamit magamnak. Fuvaros emberek ittak s egy részeg csizmadia siratta a hazát. Rám se néztek. De mind elmentek később és a korcsmárosné csípőre tett karokkal néz kérdőleg reám. Az éjjelt a kávéházban töltöttem, itatva a czigányokat, hogy a pirkadásig legalább legyenek a társaim. Ekkor buta fejjel botorkáltam haza.

Úgy ruhástól kuporogtam a divány szegeletébe. A szemem majd leragadt. Az ágynemű odabenn van egy élő órán. Minden ijedtségem visszatér erre a gondolatra. Nem tudok elaludni. Ekkor az óra üt.

Üt.

Hatot egymásután, leppegve, tompán. Ennyit ütött akkor, mikor a halottat kidobta a Maros. Honnan jön az ütés? Az ágyneműk alól beszél. Egy… kettő… három… hat. Éppen: hat.

Eszem nélkül vettem a kalapomat s nekivágtam az utczának ismét. Már éled. Egy rendőr az utczasarkon végigmér. Tán reám teszi a kezét: «Hol az óra? Hallja!…» Besurrantam a szegeleten és futva iramodtam meg.

Azon nap a szomszéd falu határában aludtam egy boglya mellett. Egy kuvasz ugatott elébb, de a szemem leragadott a fáradtságtól s arra a lábam mellé heveredett. Egészen kóczos lettem. Azért bemenekedtem a falusi korcsmába, ott maradtam. Senki se ismer. Ott is aludtam.

De másnap csendőrörs közeledett az országuton. A falusi ravaszképű fogadós rejtelmesen hozzám hajolt:

– Fusson – lehelte. – Csendőrök jönnek az úton.

Meg voltam bolondulva. Felugrottam. A hátulsó kapun tuszkolt ki a fogadós s én eszeveszetten rohantam végig a berek ösvényén a város felé.

Azóta, anyó, éhezem és futok. A lábszáram reszket, a fejem zúg s összerázkódom, ha egy légy reám száll.

Megpróbáltam, hogy korhelyek közé ülök s iszom reggelig velük. Akkor ettől félek: hogy kifecsegem ocsmány titkomat részeg fejjel, hogy megloptam egy halottat; s elszököm a kompániától.

Elhitványkodtam. Lerongyosodtam. Nem merek haza térni.

Ott ketyeg az óra a szobámban és üt hatot… épen hatot!

Egy nap lopva odahúzódtam a Maros felé, a hol halásztam. Mint remegtem! Bokortól-bokorig bujkálva odáig, csúszva.

A fövényes mart üres volt.

Tán elvitték. Tán eltemették. Az óra azonban él és üt.

Mit tegyek?

Kezdem megszeretni a vizet itt a bolygó mellett.

Oly lusta, lágy, puha itt a Maros vize. Nagyon mély. Alig mozog a víz színe.

Csábit a mélységes nyugalom.

Bár jönnél utánam, anyó! Félek ettől a viztől.

Vonz…