A folt.

A Simai Gerő pályája azért tört ketté, mert nagyon jó fiú volt.

A brassai Süsselmann boltjában inaskodott, a mikor Salgó volt ott a premier. Salgó fain úriember volt, gyönyörű kisütött bajuszszal, gyönyörű selyemnyakravalókkal, gyönyörű réczefarkszerű, felkunkorított hajtincsekkel. Gerő pedig fiúcska volt, kevés beszédű, nehézkes, fekete gyerek, a ki szörnyen tisztelte a gyönyörű első segédet.

Salgó szerette a finom holmikat s esténként a gazdájuk boltjából hazahordatta az inassal, a mi édes, jó és drága csak kapható volt ott. Néha kis lakomákat szerzett, a hol az udvari legényt ábrázolta Gerő, asztalt terítvén, puncsot főzvén és szardiniákat, pezsgőket bontogatván ki. Nagyon boldog volt, hogy kiszolgálhatott egy ily gyönyörű segéd urat s remegett örömében, ha Salgó úr így szólt hozzá: «Gergely, meg vagyok elégedve veled», mert kevés örömben volt része addig. – Anya nélkül nőtt fel.

Elég az hozzá, egy rossz téli napon a másik inas irigységből beárulta Gerőt Süsselmann úrnak s a főnök úr, ki gyakorlati ember volt, nem rakta meg Gerőt, nem is csapta el Salgó urat, hanem hamar írt a gyerek apjáért, hogy jöjjön, váltsa ki a fiát, mert lopott, sokat lopott, minek okán sokat fizessen…

Az öreg Simai bácsi (nagy, kövér, becsületes, hasas, mogorva ember volt) felháborodva – kivált a fizetésért, – odautazott, nem tudakozódott sokat, de eltángálta Gerőt s nagy kiáltozások között kifizette a felszámított kárt és hazavitte télviz idején a fiát – s addig üvöltötte az ő nagy-nagy szégyenét úton-útfélen, hogy a guta végre megütötte.

A mint pedig Gerő sírdogált szipogva egy szegeletben az apja koporsója mellett, a vénasszonyok aperte kimondták: «Te, ezt te csináltad, te szégyentevő s a sírba te döntötted az édesapádat, a mit az Úr fel fog jegyezni a nagy defterbe… te, apagyilkos…» Mert nálunk mindent aperte kimondunk, ha nincs kárunk benne.

Gerőnek persze nagyon lejárt a becsülete. Gyermektársai, a kikkel együtt gombozott, félrehúzódtak tőle; anyák meg nem simogatták könyáztatta orczáját. Az apja boltját átvette valami nagybátyja s bárha a kölyöknek annyija maradott, hogy megélhetett belőle – csak irgalomból eresztette be a pudlija mellé, mert tudvalevő, hogy ragadós a keze… «Ügyelek a körmére» – mondta.

Ügyelt is mindenki reá… Ha lesütött szemmel felelt valami kérdésre, azt mondták: «rossz a lelkiismerete»; ha szembe nézett a kérdezővel, azt mondták: «nagyon szégyentelen.» A gyermekek nem játszottak vele, «te csaló vagy, Gerő» – mondták. Munkát nem bíztak rá a nagyok, «te elfelejtkezel magadról» – mondták és az öregek jovialiter, ha egy új kabát lógott tán a Gerő hátán, így szóltak: «ott volt-e a boltos, mikor vetted ezt a kabátot?»

És így lőn, hogy a kis Gerő szépen egyedül maradt a nagy világban, a min a gyerek igen elkomorult. Barátságtalanul, szótlanul húzta az ő igáját s oly bizalmatlan, sötét képet is öltött, hogy az ember azt hitte, hogy haragszik. Az utczán a kerítések mellett járt s átallt köszönni az ismerősöknek; de elbujt inkább s lompos, lusta lett a járása, mint egy medvebocsnak.

A mint nődögélt (szélesvállú, kemény, törpe legény lett), még mind búsabb lett. A pajtásai táncziskolába jártak; vasárnap délutánonként karonfogva, nagy zajjal, gyöngéd czérnanadrágokban sétáltak a piacz napsorán… Gerő hátul kullogott valahol magára. Őtet is felszabadította persze a nagybátyja és mint boltoslegény fizetésbe kerekedett, de annak semmi értelme se volt. A táncziskolába nem is kérezkedett, nem is vették volna be; a vasárnapi járó-kelők nem férhettek össze vele, mert minden gyanús szóra vagy mosolyra már mutogatni kezdte a veres, nehéz ökleit.

A dolgát úgy végezte mint egy gép, és roppant kevéssel elégedett meg. Az ünnepe az volt, ha vásárra küldte a gazdája sátorral, kivált őszi, mocskos időben.

Mert ilyenkor úgy felfosztolódnak a vásáros fehérnépek a sáros utczákon!… Némelyik topánkát visel fekete harisnyával… némelyik mezitláb jár, igen fehér lábszárát villogtatva ki felemelt fersingje alól… Óh… Gerő úgy rámered ilyenkor… elfelejtkezik, fekete szeme ég sűrű szemöldöke alatt, – nehezen nyel – és a kézelőjét önkéntelenül húzogálja előre.

Néha otthon esténként magára nekivág a koromsötét utczának. Valami sejtelmes vágy szorongatja a torkát ilyenkor, remeg az egész testében, hallhatólag lélegzik; nagyokat lép és a mint hazatér, belefúrja a fejét a párnába s nyögve rágja a paplan csücskét.

Az évek egyforma forgásában annyi változást hozott a sors a Gerő részére, hogy a Süsselmann hires, gyönyörű premierje, Salgó hazatért és üzletet nyitott a piacztéren.

Ő csak oly finom úriemberként jött vissza. Csinos poczakkal, ezüstgombos bottal, vajszínű keztyűkkel, fecskefarkú kabátokkal, szép feleséggel és gyermekekkel.

A legszebb boltot rendezte be a piaczon s hamarosan oly tekintélyes úr lett, mint akárki. Válogatott, mézes szavakkal tudott beszélni; pénzt kölcsönzött a megszorúltaknak s így az urak paroláztak vele, a szegények irigyelték.

Gerő elmenvén a boltja előtt, többízben benézett. Valami bizonytalan érzés borzolta a vérét arra, hogy megszólítsa, úgy érezve, hogy erre neki több joga van, mint akárkinek. De Salgó maga előzte meg Gerőt. Észrevette, kezet nyujtott neki, «kedves ifjú barátomnak» nevezte, rámosolygott és így szólt hozzá:

– Szerencséltessen, fiatal barátom, szerény házamban, hogy bemutathassam nőmnek, serdülő leányomnak, – aztán dörzsölgette a kezét s elfecsegett vele.

Gerő szeretett volna felujongani. Megismerte őtet. Mégis derék ember. A nyakát kihúzta a vállából és a segédszoba pipafüstös levegője ábrándképekkel telt meg odahaza. A Salgó leánya… a Salgó felesége…

A gazdag, tekintélyes Salgó úr szólt így hozzá. Egy új világ kapuja tárult ki… Elevenebb, bátrabb lett s le tudott volna gyúrni egy bikát.

Annyi nem futott ki a merszéből, hogy benyisson a Salgó erkélyes háza kapuján, de beszélgetve Salgóval, fordította a szót és kispionolta a Salgó-ház fekvését, szokásait, úgy érezte magát később, mintha már járt volna ott és az esti fagylaltevésben ő is résztvett volna a többi urakkal az erkélyen. Várt. Majd elhívják őtet. Nem hánytorgatta a jogait, de a «barátja» az örvendetes, új, jobb életbe fogja bevezetni.

Csak fel kell tűnnie valami jeles cselekedettel. Megmentenie a Salgó leányát p. o. valami veszélyből; felfedeznie valami tolvajságot, mely Salgót fenyegeti. Ah, a tolvajok… Egy perczre elkomorult. Oly rég volt az a gyerekes lopás… Tán nem is igaz.

Azon az őszön nagy kerületi tűzoltó díszgyakorlat volt nálunk. Nagyon szép ünnepnek igérkezett. A piaczon dísz-mászóházat emelnek s eljönnek a régeniek, a bándiak, sőt a tordaiak. A jelzőtrombitától hangos lett a város; a sisakokat fényesítik szerteszét; a szivattyúkat próbálgatják napestig a csurgókút előtt; s egy robusztus mészáros tűzoltómuzsikus már hajnalban recsegtette a helikonját a szomszédomban. A díjakat a díszgyakorlat végén a Salgó híres, szép leánya fogja kiosztani a dísz-sátorban. Óh. Azt az első díjat Gerő fogja megnyerni. Meg. Ha a nyakába kerülne is. Itt az alkalom, hogy feltűnjék. Fel fog tűnni…

Éjjel titokban felkelt; felrohant a házhoz támasztott lajtorján és mint egy szerelmes kandur mászott a fedeleken teljes risztungban, karabinerrel, bőrtokos baltával, mászókötelekkel. A vér megpezsdült az ereiben. Ki fog emelkedni. Érezni kezdte, hogy él. A társaságtól nem idegenkedett; megnőtt.

A díszgyakorlat előtt való napon eső esett. A díszmászóház fedele megsíkosodott veszedelmesen. A lófarkas főparancsnok megparancsolta, hogy gyantával hintsék be a deszkafedelet. Egyszer hátul egy erős hang szólalt meg: «Nem kell a gyanta. Tiltakozom ellene. Én megyek elől, én nem félek. Ki fél? Ki a gyáva?» Ez Gerő volt. Soha se hallották a szavát annyi ember előtt.

Reggel az ünnepélyen a tolólétra dobján valami konkurrens mászó tűzoltó gonosz keze babrálhatott, mert a hajtókerék megtagadta a szolgálatot.

Gerő sisakkal, csillogó szemmel állott a dob mellett izgatottan, kipirulva. A piacztér tele volt. A dísz-sátorban a város szépei dideregtek a virágos blouzokban. A banda recsegett kegyetlenül.

– Állj! – kiáltotta Gerő. Megragadta a dob hajtókarját és vaderővel feszitette ki a köteleket. A létra recscsent s felszökkent a levegőbe s a másik pillanatban Gerő is az ingó szerszámon. A zene megállott. Minden szem rámeredt a tolólétrán felfutó Gerőn.

– Megállj! – kiáltott alúl valaki. A két utolsó fok el van törve. A lélegzetét is visszafojtja mindenki. Gerő suhan fel és vakmerően átszöki az eltört fokokat és átugrik a síkos fedélre. Már talpon áll. Mintha szárnya volna. Most a fedél tetején áll; a gerenda végére beüti a karabinier szegét. Messzire elcseng a néma téren. A következő perczben a kötél végén himbál Gerő… már ereszkedik… ah, lenn van.

Felsóhajt mindenki.

A lófarkas parancsnok tapsol és tapsol mindenki. «Éljen!» kiáltottak és a díszes férfi a kezén vezeti Gerőt a díszsátor elé.

Egy szőke, szelíd tekintetű leányka átnyujt valamit Gerőnek. Abból ő mit se lát. Fennebb hág a lépcsőn és a leányka mellett áll meg és úgy néz rá, mint egy álomképre.

A muzsika ismét szól.

Más gyakorlatot kezdenek ismét. A vízvezetőcsövet hurczolják tizen is.

Ekkor Salgó halkan a Gerő fülébe súg valamit.

– Mit akar itt, barátom, tovább? – kérdi.

– Mit? – dadogta Gerő s elpirul.

– Miért nem áll a többi tűzoltók közé, ott alant?

– Miért?

– Hát miért? – kissé hevesebben suttogja. – Nem szeretem, hogy a leányom mellett áll.

A Gerő homloka összeránczosodik; a szeme fénye gyűlöletben villan fel s az arcza elsápad.

– Na, tudja… itt nyilvánosan nem jár egy tiszta leányka mellett állani. Ha engemet szerencséltet odahaza, szívesen látom… de itt… de nyilvánosan…

– Miért? – rebegi.

Salgó türelmetlenül, hangosabban vág közbe:

– A foltért, barátom, tudja… a foltjáért, tudja…

Valahogy letántorog Gerő és haza is ér.

Lecsapja magát azon díszben az ágyába és felsír keservesen.

Aztán felüvölt:

– A folt… az én foltom…

S fölemeli az öklét és megrázza:

– Megölöm! – tagolta.