A kis Gáspárovics.

A kis Gáspárovics a tanuló fiúcskákkal barátkozott. Az volt a főfoglalkozása.

A nénje masamód-boltot tartott s a Gáspárovics kötelessége az lett volna, hogy a kalapos-skatulyákat hazaszállítsa a vásárlókhoz. Ám Gáspárovics e kötelességét lanyhán teljesítette, mert ritkán volt a boltban található. Ő inkább a kollégium környékén tekergett s barátkozott a fiúcskákkal.

Barátkozott a kicsi fiucskákkal, minthogy a nagyobbak fenhéjázók s derogált nekik a Gáspárovics barátsága. Gáspárovics ugyanis jelentéktelen, parányi púpos férfiú volt, bárha a szive nagy és mélyérzésű vala. A fiúcskák még álmélkodni s lelkesedni tudtak; ezért Gáspárovics (hogy hathasson reájuk) gyönyörű skatulyákat csinált nekik, oly kis, szép aranyos papirral bevont skatulyákat, hogy azokkal akármit lehetett kezdeni. Nekik felajánlva az ily csinos holmikat, a barátságát ráadásul odaadta. Néha kis csiga-házakat csirizelt a tetejére, vagy lángban égő szivet (a melyeket a pogácsákról áztatott le) a jelesebb fiúk részére, jelesebbnek tartva a jobb szavaló, szebb nevű (mint Alfréd, Elemér stb.) fiúkat s az ily barátaiért akár a tűzbe is elment volna.

Az ily fiúkat megleste az utczán, átsegítette őket a vizesárkokon vagy a könyvestáskájukat czipelte utánuk. «Barátom»-nak nevezte őket, megvastagitva a hangját, fejét hátraszegve. A gyermekek mindezt kedvesen fogadták, minthogy Gáspárovicsnak némi bajusza is volt s a skatulyái igen szemrevalók valának.

Ily ártatlan élvezetekben dúskálódva Gáspárovics, maga is nyugodt, boldog ember vala. Ekkor a sors meglegyintette Gáspárovicsot, egy asszonyt vetve az útjába. Nem az útjába, de sőt éppen az udvarukba, a hol Szent György-napjára két kis szobát vettek bérbe a nénjétől; – inkább persze az ura (egy durva rendőr), a kivel különben nagyon kevés bajunk lesz.

E rendőr egy szombat este megverte a feleségét. Ebből Gáspárovics mit se látott, de hallotta Ágnest, (így hívták a rendőr feleségét), a mint hangosan sírt. Ezért Gáspárovics arrafelé sündörgött és odaadta volna összes skatulyáit, ha megkérdezhette volna a szép nagy asszonyt: «Mi a baja, lelkem?» Ő sohase hallott ekkora megtermett fehérnépet sírni s a szivét meghatotta a szepegése. Járván, Gáspárovics indulatosan összeszorította az öklét. Azon éjjel Ágnesről álmodott s egy bikát látott, mely vadállatot Gáspárovics gyűrt le. Meg is izzadt belé.

A következő szombaton Gáspárovics (a rendőr ablaka alatt járván, Ágnesre gondolt) ismét siránkozást hallott. A kis ember úgy fölindult, hogy benyitott a rendőr ajtaján.

– No, mi az? – rontott Gáspárovicsra a vad ember.

– Semmi, semmi, instálom… rebegte Gáspárovics s szaporán becsapta az ajtót. E visszavonulás szégyene okán még mérgesebb lett s nagy lépéssel méregette az udvart sötétig, gyötrődve, míg csak a rendőr el nem ment a posztjára.

Ekkor kopogtatott az Ágnes ablakán. Annyi lelkes mondanivalója volt, hogy mikor az asszony kinyitotta a táblát, egy okos szót se volt képes kiejteni. Beszéd helyett az öklével befenyegetett Ágnesre és kegyetlen tekintettel kisérte a mozdulatait.

Az asszony (egy nagy, lágy, fehérbőrű, kékszemű szőke) a sötétben alig látta Gáspárovicsot.

– Mi kell? – kérdezte csodálkozva.

– Mi? (a Gáspárovics torka össze volt szorulva). Mi? nem akarom hagyni kegyedet. Ha valaki bántotta kegyedet, mondja meg nekem. Itt van egy férfikar, a mely megvédelmezi s a mely megbosszulja. Mondja csak meg; szólnia kell.

Ágnes egészen nyugodt és derült volt. Az ura kabátját kefélgette. Szelíden korholta:

– Menjen haza, fiam, – mondta s bezárta az ablakot.

«Fiam!» Nagyon megszúrta e szó Gáspárovicsot, mint a tövis; keserűen nyelt, lehúzta a kalapját a szemére; legyintett s a fal mellett hazahúzódott s féléjszakáig skatulyákat épített szótlanul. Másnap fölkereste a barátait s bosszúsan nézett meg minden fehérnépet, a kit az útjába hozott a sors. Serkedző néhány szál bajuszát simogatta, gyér haját turkálta vékony ujjaival, oly rátartóan lépegetett, mint egy szarka. «Fiam?» És nagyon vastag hangon beszélt a barátaival.

A következő szombat estén (akkor kapta a fizetését a rendőr) ismét nyöszörgő, panaszos hangok szűrődtek ki a rendőr szobájából. Gáspárovics hallotta, azonban fölnézett a csillagos égre, fütyörészve, részvétlenül s gangosan ellépegetett az ablak alatt. «Fiam?» Hát hadd szenvedjen, ha sértegeti a barátait! Bement a kamarájába és belekönyökölt az öklébe s szigorúan nézett maga elé.

Mégis… mégis… Némelyek vacsorálnak; lefeküsznek puha ágyukba; kezüket az orczájuk alá téve, mosolyogva alusznak. Mások sírnak; falatuk keserű; álmuk zaklatott, föl-fölriadva: nem vágódik-e egy döng a hátukba? vagy szőke hajukat nem rángatja-e egy paraszti marok?

Gáspárovics nézegette a szobáját tünődve. A gyertyája leégett s egy-egy köny serkedt ki a pillája alól. Ez az Ágnes egy «dolorosa Mater», mint a diákok mondják, bárha gyermeke egy csöpp sincs neki. És miért tűr és szenved? Mert nem férfiú. E szót fönhangon így mondta: «fér-fi-ú», hogy hatásosabb legyen. Egy fér-fi-ú, a ki fölemeli az öklét arra, a ki öklét reá meri emelni. De Ágnes?

És ábrándozva gondolt az Ágnes fehér bőrére, kék szemeire, széles, erős derekára, gömbölyű csipőire… Csipőire? És erre elpirult, megszégyenelve magát.

Másnap egy virágos szalagot emelt el a nénje fiókjából, csokrot kötve az álla alá s kemény pomádéval réczefarokszerű kacskaringot fésült a füle mellé. A konyha kis tükre előtt elmenve, benézett s kesernyésen belemosolygott. A fiúcskák ok nélkül várhattak ez nap, ha szívszorongva is: Gáspárovics, a kis figura ember e nap érezte először, hogy ő másfajta nembeli, mint az általán szoknyát viselő fajták és különösebben Ágnes, a rendőr felesége.

Ágnest – felbuzdult érzésével tiszta, szenvedő angyalnak látva ábrándos szunnyadásában – reggel némi csalódással látta meg, a mint viseltes, színehagyott ruhában, kosárral a karján a piaczra ballagott ki nagy talpán. Nyugtalanul kisérte messziről s mikor szinte elérte, (beszélni akart vele), átcsapott egy mellékutczába, hogy ne találkozzék vele. A másik sikátoron mégis elejébe került facsarosan s rámosolygott a nagy asszonyra. Köszönt neki s arra elvörösödött és úgy eliramlott, hogy hogy szinte futott előle.

Messziről megleste, míg haza ér és később nyughatatlanul benyitott a konyhájába.

– Mit vett a piaczon? – kérdezte akadozva.

A fehérnép szeliden felelt:

– Murkot.

– Szereti? – kérdezte.

Az asszony csodálkozva nézett reá.

– Én mindent szeretnék tudni, a mit maga tesz. Én mindennap látom magát. Az ablakomból ide lehet látni. És én az este is idehaza voltam.

– Ide lát – és?

– Én hallottam az este is a sírását. Nem akarja, hogy én lássam kegyedet?

Az asszony vakargatva a veteményt, fölrántotta a vállát, mintha azt mondaná: «bánom is én!» Aztán befordult a szobájába.

Gáspárovics gondolkozva fölkelt és hazament; azonban délután ismét benézett a szép asszonyhoz.

– Ne féljen tőlem, Ágnes – így kezdte bátrabban – és bízzék bennem. Én olyan vagyok, hogy a ki reám bízza magát, azt én el nem hagyom. Hiszi-e?

– Valamire szüksége van-e?

– Nekem? Sőt én hozom a segítséget (mondta kissé sértődve). Azt hiszi tán, hogy én nem látok? Én látok. Én mindent látok. Én hallok. Én mindent hallok. Én tudom a szenvedését.

Az asszony szárazon mondta:

– Nekem nincs szenvedésem.

– Ohó! Olyanokat ne mondjon nekem. Hát nem érti, én mindent tudok. Én láttam kihulló könyeit, én hallottam sóhaját és a szivem majd meghasadt. Bárha (igazán legyen mondva) nem láttam a szemeimmel, de mintha látnám, a mint szép hajfonadékait egy durva kéz fölcsavarja s egy másik kéz ütést mér fehér testére s haját eleresztve, megszorítja e kart, oly szorosan, hogy vörös stráf támad rajta.

Ágnes csöndesen mondta:

– Menjen el, lelkem és ne bolondozzék itt.

– Én menjek el? Én, a ki a szivemet odaadnám? Én, a ki sírok, ha tudom, hogy szenved. Oh, bízzék bennem. E kar védelmezi meg, a ki a kebelemre menekszik. E kar, a mely oly szilárd, mint az aczél…

Ágnes hangosan fölkaczagott:

– Valami baja van, fiacskám? Csak nincs tán itt valami baja? – kérdezte és a homlokára mutatott.

Gáspárovics vadul nézett szét. Az asszony e tekintetre jobbindulatulag folytatta:

– Maga véd meg, fiacskám? Mitől szivem? Az uram reám üt? Ez a baja? Jól teszi, hát tegye… Onnan láthatja, hogy szeret az uram. Azt szeretném, hogy ne is érjen hozzám. Akkor szépen volnánk. De csak üssön, ha szeret. Attól aludjék, fiacskám s ne ténferegjék ilyen beszédekkel, nehogy meghallja az uram. No, hallja! Azt szeretem, a mit mond. Ugyan menjen, fiam, a merre lát s ne kaczagtassa ki magát.

Aztán rátette a kezét a Gáspárovics kis vállára s tréfásan megtaszította.

Gáspárovics úgy ment ki, mintha ittas lett volna. A keserűség eltöltötte. Mintha a gégéjét a görcs szorította volna. Valósággal alig látott s attól félt, hogy kiabálni fog. Tehetetlennek érezte magát, mintha összetörték volna.

Tapogatózva kapta meg a kilincsét s az ágyára vetette magát. Később sírt. Aztán éktelen düh lepte el. A megaláztatás, a szégyen érzete került a fekete keserűség fölé.

Ő vele… ő vele… Gáspárovicscsal bántak így, Gáspárovicscsal, ki a szivét ajánlta föl? Mi történt vele? Gáspárovicscsal, a ki száz halállal szivesen halt volna meg érte?

Nem… ő nem mehet soha a napvilág elé. Mindenki meglátná a szégyent rajta, a melyet rámértek, mint egy ocsmány sebet, a mely soha sem gyógyul meg.

Hánytorgott és vonaglott, fenteregve a derekalján, a mely mindjárt forró lett. Mit tegyen? Soha emberszem elé nem léphet, nem, soha. Fejét üsse-e vajjon a falba? hogy szétlocscsanjon az agya?

Erre a gondolatra kissé megremegett. Vér, vízzel elegyes agy folyna a padimentumon akkor. A cseléd bejönne. Kezét összecsapná és nagyot sikoltana. Nem… ez igen fertelmes lesz.

– Nem.

A pisztoly? Ágyán meleg vére lefolyna, le… le a derekaljon csepeg… kopp-kopp, aztán csorogni kezd és a kis veres csermely megindul az ajtó felé, a merre lejt a deszka.

Nem… erre felült. Kissé megfázott és megtörülte a homlokát. Ott van a víz… ott suhog le a Maros. A víz úgy felpuffasztja a testet. Mily csúf. A homlokát megtörülte és felállott.

Kiverte a fejéből a fertelmes képeket. A feneketlen keserűség maradt csak a szivében… Akkor egy benső sugalom szólalt meg benne:

– Nem eszem, mondta félhangon.

Nem, egy falatot se eszik Gáspárovics, míg csak vázzá összeaszik. Mindenki eljön és búval néz reá… Eljön a nénje és így szól: «Egyél». A szemén köny lesz bezzeg ekkor és málna befőttet hoz magával. Nem! Ha a lelkét váltaná meg a kárhozattól, nem, Gáspárovics nem fog enni, nem fog inni… ő halni akar… És eljön Ágnes: a zsebkendőjét a szemére fogja szorítani és a szegletbe ül. Nézi, nézi Gáspárovicsot, keservesen sóhajtozni fog, kezeit tördelve.

Gáspárovics pedig aszik, aszik, mint egy szilvaszem a tüzes kemenczében… s akkor végre, mint egy nesztelen levegőcske, puh! kilebben a lelke a száján.

Igy lesz. Gáspárovics így költözik el az örökkévalóságba, siratva mindenektől.

Keményen megállott. Igy lesz… és toppintott.

Azalatt besötétedett egészen. Az elhatározására egyszerre mintha sokkal éhesebb lett volna, sokkal éhesebb, mint a hogy volt valaha.

Bezárkózott. Az egész valóját áthatotta az elhatározása. Ha egy pakli czukor édességet hajítana be valaki az ablakon, ki… kihajítaná azonnal. Ha egy hosszú rúd piros kolbász ereszkedne le a padlóról egy kerek lyukon… nem… kidobná a kutyáknak. Az elhatározása megingathatatlan volt. Járt le s fel a sötétben. A fiókjában egy fél zsemlye volt. Eszébe jutott. Kivette s földhöz csapta dühvel. A szemével kisérte, hogy kikerülje, ha arra tévedne.

Az a darab zsemlye kissé megzavarta. Álom nélkül forgolódott. A zsemlyedarab mind nőtt, nőtt vizíójában s oly nagy lett, hogy betöltötte a sötét szegeletet. A nyál meggyűlt a szájában. Behunyta a szemeit s a körmét bevágta az ágyékába, hogy erősítse magát.

Azonban valamikor éjjel így gondolkozott:

– Az elhatározásom megváltozhatatlan. Azonban miért kezdjem meg ma? miért ne holnap? Egy éjjel hamarább, egy éjjel később dobjon el magától egy utált életet egy fér-fi-ú: nem mindegy-e ez?

Nem; és fölkelt. Szégyelt volna gyertyát gyújtani, de fölkelt s a sötétben négykézláb végigmászott a szegletig, a hol a zsemlye kajánul vigyorgott szegény Gáspárovicsra.

Másnap reggel bús arczczal kezdett kínos koplalására.

Akkor egy éles hang kiáltott be a konyhából:

– Mit váratod magadat (a nénje beszélt), mint egy méltsás úr? Elaludtad a reggelt ismét, lajhár. Azt várod, hogy még egyszer mondjam?

Erre Gáspárovics vontatva kilépett. Egy csésze kávé gőzölgött az asztalon.

– No, riadt rá a nénje.

Az öngyilkosságát egy nappal ismét kénytelen elhalasztani. Egy nappal csak…

Napközben fekete papirral bevont skatulyákat csirizelt, halálfejeket vágva ki fehér papirosból reá.

Este egy kis barátjával találkozott az utczán. Neki adta. A kis vitéz így szólt:

– Nem kell ily csúf skatulya. Edd meg.

Gáspárovics vastagon így szólt:

– Barátom, így veted meg az ajándékomat? Akarod, hogy holnapra egy fehéret készítsek, barátom! rózsákkal a tetején. Barátom. Az élet sem egyforma, hát a skatulyák!