Játék.

Derült júniusvégi délután, a mint kutyával, puskával ballagok fel a vízmosáson, egy kis parasztleány ér utól.

Mezitlábos, nagyon felpakkolt utas volt; karján lógatva a csizmáját; átalvető a hátán; széles szalmakalap a keszkenője felett; csinos, kissé szeplősarczú; fényesszemű; elég erőstestű, de leányosan lágy, hajlékony, jóízű fehérnép. Gyorsan elcsapva mellettem, megállítottam:

– Hova, leányom, ily sietve? Tán szolgálni indulsz?

– Dehogy, – vetette oda – haza megyek.

– Elfulsz, ha így sietsz a hegynek fel.

– Hát aztán? (A vállát könnyen megrántotta.) Jó dolga van annak, a ki sétálhat.

– De úgy futsz, mintha kergetnének.

Mosolyogva az incselkedő hangra, meglassítja a lépését és félszemet vetve reám, így szól:

– Szököm is.

Szép búzavirág-szeme, ragyogó fogai, könnyen ringó, üde, tiszta fiatal teste szinte kihív arra, hogy folytassam a szót.

– Szöksz? Haza?

– Haza az édes apámhoz; – hazulról, az uramtól.

– Mit tesz az? Otthagytad az uradat? Előle szöksz?

Megállott s halkabban mondta:

– Meg… vert.

– Meg-e? Az hiba. Rászolgáltál tán?

– Én?

Megindult és könnyen legyintett.

– Bolond, hogy kezét tette rám. Hát mivel szolgáltam volna rá?

– Vagy tán megunt?

Gyorsan visszafordult s hegyesen vetette oda:

– Hogy engemet megunt volna? Hiszen csak a tavaszon hüteltünk meg. Tán megcsúfultam volna azóta? Nem. Tiszta bolond volt. Aztán most lássa ő.

– Nézd csak. Haza mégysz. (Megállott.) Az apád odahaza a kapu előtt meglát s igy kiált reád: «Te, Kati»… Igy hívnak?

– Nem… Jusztin a nevem.

– Tehát: «Jusztin, mit tekeregsz itt? Hol az urad? Itt a helyed?» És ő keme is meg talál czibálni. Mit mondsz akkor az apádnak?

Egy rigó fütyölt valahol a szeretőjének a cserefák közt, unszoló, csalogató hangon, mely élesen csengett a csendben. Jusztin messzire elnézett gondolkozva s így szólt:

– Nincs időm az ácsorgásra. Én sietek, mert elsötétedem, ha nem igyekszem. Itt marad maga?

Gyönyörű idő volt. A vízmosás bokrai megszínesedtek. A kövér sötétzöld lomb felett, az ágak hegyén, égő piros színben sütkéreztek a friss levelek. Vadrózsa elnyílt szirmai szállongtak le a finom gyepre. A borsvirág édes illata lengett a meleg szellőn s a lóhere meggyszín bojtja ittasan hajolt le a jószagú demukára. A harangvirágok bólintanak hosszasan, a mint a siető menyecske fersingje szelet ver rájuk. Utána kiáltok, hogy megállítsam:

– Nem talált valami hamisságon az urad, Jusztin? Nem néztél-e félre? Az urad tán azért bántott…

Megállott s csengve riad rám:

– Miket beszél? Hogy mer affélét beszélni? Miféle hamisságon talált volna? Az nem igaz, tudja.

Azalatt beérem csendesen az ösvényen.

– Ne haragudj leányom… ok nélkül; ha tiszta a szived.

– Az aztán tiszta, tudja… De a mennyi férfi, az mind lelketlen. Rosszat szeret mondani az árva fehérnépről. Igen, de magának már több esze lehetne, mert őszül a haja. Az én szivem tiszta… tudja… S ő ma reggel mégis azt mondja nekem: «A tegnap a tánczban ugyan megropogtatta a derekadat Sándor Pista; jól esett neked?…» «Jól esett» – azt mondom trucczból vissza, pedig nem is volt igaz. Arra kiment a házból és úgy becsapta az ajtót, hogy a gerendáról leesett a biblia. S látom, mint sétál a bolond az udvaron. Én se mentem ki… csak nem vagyok bolond.

… De aztán későn bejön, hogy ismét belém kössön… Reám se néz, de azt mondja: «Adtál-e vizet a tehénnek?» «Adjon – azt mondom – a kié.» Arra elém szökik. «Igy beszél velem itt valaki?» azt kiáltja. «Igy én, a ki így beszél velem.» «Úgy-e?» azt mondja és szidta a Krisztust ok nélkül, mert ő káplár volt, tudja… a 62-eseknél. De itt nincsenek sárzsik… tudja…

A Jusztin ajaka ellágyult s a hangja rebegni kezdett. A kutyám leült a hangváltozásra, felnézett a menyecskére s megtaszította első lábával.

– Menj el – kiáltott a kutyára Jusztin – most nincs kedvem… Arra nem szólt hozzám az uram délig, hanem dúl-ful, mint egy farkas. Akkor bejön, felkönyököl a terített asztalra s azt mondja: «Mikor dőlsz ismét a Sándor Pistára?» Én mit szóljak? hanem mérgesen elfordultam s felkelek az asztal mellől. Erre ő rácsap az asztalra s a nagy poharat el is törte, a mit az én édesanyám vett a vásárhelyi vásáron egy ezüst forintért. «Szégyelje magát» – mondom – s arra odaszökött hozzám és meg… megütött en… ge… met… Oh, milyen utálatos, milyen gyalázatos. Soha… soha, sohase szóljon hozzám. Aztán, most itt vagyok, lássa. Hát nem gyalázatos ő? – mondja? Sírt. Illett neki a sírás. A könnyet kitörülte az öklével. A melle úgy hullámzott, mint a tömött búzamező, ha a szél bolygatja.

– Megvert… de soha én többet a lábamat a házába nem teszem. Nem. Még ha térden kérlelne is. Ugy utálom, tudja, mint a bűnt. Igy bánni egy szegény árva asszonynyal, hát van-e lelke az olyannak?

– Hát árva vagy, Jusztin?

– Én, – megállott s mindjárt kiragyogott a szeme, mosolygott és ártatlan kaczérkodással megtaszította a vállamat – én? nem vagyok én árva, de azt, tudja, úgy szokták mondani. Hanem maga, látom, nem tudja: mily gyalázatos dolgot tett az uram…

És mintha restelkedett volna az elbúsúlásán, bizalmaskodva megfogta a puskaszíjamat és sürgetni kezdett:

– Menjünk, menjünk… siessünk odább… Nem akarom, hogy utólérjen valaki az útban. A szégyen megölne, ha nem érnék előbb haza, mielőtt valaki… utolérhetne az útban…

És a bennelakó logika szerint, ledobta a csizmáját, átalvetőjét, keszkenyőjét és leült hirtelen egy nagy vándorkőre a vízmosásban.

– Nagyon elfáradtam – mondta magyarázólag… Estére úgy is haza érkezem. Maga csak idevaló valahonnan? úgy-e? aztán maga elmarad tőlem s én tovább megyek az utamon.

Mintha e kegyes elbocsájtásban egy adag hamiskás meghívás volna.

– Félj az alkonyattól, Jusztin.

Mosolyogva nézett rám:

– Tőlem nem fél senki sem, tudja…

A hangyák lótottak-futottak a lábánál; a kutyám melléje telepedett.

– Menjetek a dolgotokra, – mondta duzzogva, fölvetette a fejét és felugrott.

– Mintha ismerős szekérzörgést hallanék, – csippent fel és kutatva nézett ki a bokrok közül, a völgyre ügyelve. A kacskaringós út alján csakugyan egy kis parasztszekér gurult felfelé.

Elnyujtva, hosszasan felsóhajtott, felpirult egészen a homlokáig. Hirtelen megigazitotta a keszkenyőjét, föltette a tetejébe a kalapját, megsimította a haját, felkapta az átalvetőjét s felrántotta a csizmáját…

– Az uram… – rebegte. – Ni… hogy űzi a lovakat. Nézze… Úgy-e, bolond?… Az uram szekere. Futhatsz, bolond… Én meghúzódom a tetőn a sűrűben… Aztán, ő hadd menjen tovább s fussa a bolondját…

Reám nézett, mintha e perczben vett volna észre s így szólt:

– Maga menjen el. Az uram bolond ember, még ki tudja, mit gondolna: ha meglátná magát…

S míg ő előre sietett, a kezével visszaintett reám. A szekeret sebes iramban hozták a lovacskák felfelé és mire Jusztin az élén sötétlő cseréig felért, az alkalmatosság is a hegytetőn volt.

Jusztin megvonult egy öreg cserfa dereka mellett és kikukucskált a fehér útra. A lovak zihálva állottak meg; a gyeplő a hátukon hevert.

A nagy csendben – a levegő reszketett a nagy melegben – egy gyenge koppanás hallatszott. A szekéren ülő ifjú férfi fölemelte a fejét. Egy tavalyi makkszem pattant vissza a sáros kerékről. A férfi a sűrűség felé fordult. Egy makk ismét egyenesen az arczát érte.

Mogorván mondta: «ki az?» de arra mindjárt elfordult és a könyökére támasztva a fejét, a tulsó oldalra facsarodott. Akkor egy egész marok makk csapódott a fejéhez. A kalapja meglebbent. A ficzkó meg se mozdult. A lovak megindultak magukra. A ficzkó hirtelen megkapta a gyeplőt: – «Ho, no, hova a farkasokba mentek?» – morgott a lovakra.

Még a falevelek is mozdulatlanul ügyelni látszottak. Egy hang se volt.

Nagykésőn egy mély szó hallatszott: «Van-e tán ott valaki?» Senki se mozdult.

A ficzkó lustán lemászott a szekérről. A sűrűségtől elfordulva, a lovak mellé állott és simogatta megizzadt szőrüket.

A csendben egyszer egy szalmakalap sirült át a levegőn, mint egy nagy madár. A Jusztin virágos kalapja volt. A férfi megfordult:

– Te vagy ott, Jusztin – mondta komoran.

Választ nem kapva, a ficzkó néhány lépéssel a sűrűség felé fordult.

Messziről hallom a szót.

– Miért jött ide?

– Te vagy ott?

– Nem én vagyok. Hívta ide valaki magát?

Akkor a kutyám, az idegen szóra, ugatva iramodott meg a lábam mellől.

– Csiba nye, – hallom, – hát nem is egyedül vagy ott, Jusztin? Vadász valaki reád? Ismét fogtál valakit magadnak?

Éles szó cseng fel:

– Ismét! – kiáltja Jusztin, – ismét?… Utánam jösz, bolond és már mocskolsz?

A férfi erre áttört a bokrok sűrűjén és kutatva nézett köröl. A kutyám morogva vonult a lábam mellé.

– Valaki van veled… te, – kiáltja érdesen.

– Oh te! mily utálatos ember vagy! mily szégyen nélkül való vagy!… Igy beszélsz te hozzám? – S a következő perczben – látom – a mint felemelkedik a cserefa dereka mellől a menyecske, nekiugrik az urának s csatt, csatt… pattog a tenyere az arczán…

– Ismét? – lihegte – … ismét… Hát így bántasz engemet? Nézd meg. Egy öreg vadász bácsi… a ki az útban talált reám, az kisér s te így beszélsz velem? Oh te buksi – buksi… Ezért kaptad a pofont.

De ott a szemem előtt a férfi derékon kapja a feleségét; lefogja mind a két kezét s végigcsókolja kaczagva a kipirult arczot s magasra emelve a könnyű édes terhet, nagy lépéssel kiviszi az útra és mint egy pelyhet, feldobja az ülésbe.

Aztán mindjárt utána szökött ő is, átszorítva tartja a menyecske derekát – bizonyosan azért, hogy el ne fusson – megfordítja a szekeret és rácsap a lovacskákra.

Aztán rohant lefelé a szekér… Az aljban már szépen ültek egymás mellett.

A vén vadász bácsi… Füttyentek kedvetlenül a kutyának s fáradtan ballagok visszafelé… Ah! mint eltelik az idő.