XII. (Találkozás.)

Az ősz legszomorúbb szakában vagyunk.

Hosszas esőzések a földet mélyen áthatották. Ritka köd lepi el a láthatárt s nem engedi, hogy szemünk a messze távolban keressen nyug- s élvpontot.

Ily időben, ha hon a magányban mulatunk, akaratlanul is búskomorság lepi meg keblünket, mert minden szomorú, minden lehangolt körülöttünk. Természetes, hogy belvilágunk is arra lesz késztetve a külbehatások által.

E szomorú őszi napok egyikén, a termékeny békési lapályt keresztülmetsző országúton, nagy utazó-hintót látunk lassan előbbre mozogni. A befogott erős öt ló alig bir léptetve haladni, annyira feneketlen és barátságos volt a jó búzaföld alkotta sár.

Ez azon esetek egyike, midőn mintegy sajnálkozva tekint a gazdagra a szegény juhász, kinek egész vagyona erős s kihízott isten-lovában összpontosul. Ő hordoztatva hű kisérője által fölkeresi a mezsgyét, föl az árkok partjait, s mitsem gondolva a feneketlen úttal, fütyörészve ballag odább, míg közelében az utas, alig észrevehető kínos módon halad gazdag pompás lovain s kényelmes hintajában, -71- s irígykedve tekint a juhászbundás atyafira, ki tovább ballag s elér még aznap oda, hova az ötlovas fogat minden ereje s büszkesége daczára el nem juthat.

A hintó belsejében Marosi ült nejével, a szép Ágnessel. Ki a magyarországi, napokig tartó őszi utazás fáradalmait ismeri, s még azt is tudja, mily viszony létezik e két lény között, nem fog csodálkozni, ha nemigen víg kedélyben találkozunk régi ismerőseinkkel.

Mindkettő kezében könyv volt, s csak néha-néha, mikor az út már feneketlennek látszott, vetettek ki a szabadba egy-egy pillantást, imához hasonlót, minél hamarabbi szabadulhatásért e kínos s úntató állapotjokból.

A lapályon nagy nehezen keresztülhaladván a hintó, megállapodott, mert a fáradt lovaknak szükségök volt pihenésre. Addig is az inas leszállván különösen e czélra készült fával kezdé szabadítani a kerekeket a ragadós sártól, hogy az amúgy is felette nehéz járművet néhány mázsával könnyebbítse.

A bennülők, leeresztvén a hintó üvegtábláit, a vidéket nézték, ha csakugyan vidéknek nevezhető oly végetlen lapály, mely e pillanatban még csak a délibáb tündéries jelenetei által sem varázsoltathatott széppé, minthogy a hűvös szél még a természet képzelő tehetségét is megdermeszté.

– Bárki mit mondjon – szólala meg Ágnes, – mégis csak szebb ország az a miénk, legalább útaink jók, járhatunk, kelhetünk tetszésünk szerint. -72- Kopár hegyeink s erdőségeink pedig most is szebb képet alkotnak, mint e végtelen fekete lapály.

– Igazad van, csak azt sajnálom, hogy szép hegyeink mögött nem terjed e jó barna termékeny lapály, mert akkor szép vidék s jó búza is volna: mindkettő nagy előny.

– Gazdasági szempontból meglehet, hogy ez hasznosabb ország, de hogy Erdély terméketlen hegyláncza ennél sokkal kellemesb, az bizonyos. Azt vélem, ki most itt lakik, mintegy elzárt, elszigeteltnek érezheti magát, mert legjobb akarata mellett sem mozdulhat ki helyéből.

– Ne hidd azt; itt is épen oly mozgékonyak az emberek, mint nálunk; mert mindezt megszokják, s alig veszik észre a feneketlen utakat.

– De halld csak, mi hang üti meg fülemet, mintha kiáltásokat s tömérdek eb ugatását hallanám innen jobb felől.

Ágnest e szavai után félelem lepte meg, mert azonnal akkor hirhedt rablók, s gyilkolási esetek izgaták fel képzelő tehetségét, – szerencséjére alig néhány percz mulva, egészen más természetű kép nyilt meg szemei előtt.

A közel fekvő kis ültetvényből, tán megérdemlette az erdő nevet, egész csoport fehérveres tarka kopó rohant ki egyszerre, nyílsebességgel hajtván az épen most felfogott friss nyomot. Alig értek a karcsú gyors ebek a szabadba, a lovasok kezdének kibontakozni a sűrűségből. Huszonnégyen lehettek körülbelül, mind zöld egyenruhában, zömök, virgoncz vadász lovakon. Nem tekintve sem árkot, -73- sem bokrot, sem sövényt, követték a lármás csapatot.

Nem tekintve sem árkot, sem bokrot…

– Nem messze lehetünk az alföldi vadászok tanyájától – mondá Marosi – mert tudtommal e vidéken őket kivéve, senki sem tart angol kopókat.

– Mondhatom, meglepő kép, – szóla közbe Ágnes, kis mélázás után, – itt kétszeresen az, e végtelen pusztaságon. Nézd csak, egyenesen felénk tartanak.

– Lovaik a mély földben pompásan haladnak; alig marad el három, négy közülök, a többi mind együtt tart. Lássuk csak, most neki mennek annak a sörvényes ároknak.

– Csak baja ne essék valamelyiknek, mert ha jól látom, nem igen keskeny azon árok.

– Ha erről sokat gondolnánk, soha sem vadászhatnánk. Ne féltsd őket. Nézd csak, mint bukkannak egymásután keresztül a sövényen. Egy pillanat műve, s mind keresztül értek a nagynak látszó akadályon. – Ilyenkor a szenvedély ragadja el inkább az embert, mint a bátorság.

A vadászat egyenesen Marosiék felé tartott s valóban kellemes és élénk képet alkotott. Kellemest, mert életet varázsolt elénk ott, hol minden holtnak látszék; élénket, mert annyi állat volt sürge mozgásban, annyi torok feszültségben, hogy az űzött vadat elérhessék.

Még egy ideig a hintó felé tartván a vadászat, egyszerre jobbra fordult s néhány percz mulva alig volt látható a rögtönzött jelenet s újra mély csend -74- uralkodott. Csak koronként vala hallható egy-egy hangvisítás a ködborította láthatár mögül.

Utasaink elindulának, siettek a mint épen lehetett, mert egy közel fekvő csárdát akartak elérni még aznap. – Alig haladának negyed órát, a bakon ülő inas az ablakhoz kopogtatván, kezével jobbra mutatott. Kitekintvén a szabadba, látszott, miként a vadásztársaság, mely azalatt messze terjedő kört lovagolt át, ismét az országút felé tartott. Sokkal érdekesebb volt ez újból közelgő jelenet, mintsem az oly vadásznak – milyen Marosi volt, legfőbb fokra ne csigázza figyelmét.

Megállapodást parancsolván, feszült figyelemmel nézte, mint jő közelebb s közelebb a vad roham. Az ebek még mind fáradhatlanul hajtottak, de a lovasok fölött felhőként emelkedett a már-már tikkadni kezdő lovak kigőzölgése.

Az országútat e helyen, mint mindenütt honunkban, hol az utak járhatlanok, két széles árok köríté, nehogy az, ki kénytelen végig vergődni rajta, a feneketlenségeket kikerülhesse. Az út felé tartván, most már majdnem egyenes vonalban a vadászok, Marosi mindinkább nyugtalanabb lőn, s így szóla:

– Meglátjuk, hogy menekülnek keresztül e két hatalmas árkon, mert hosszas vadászat után, fáradt lovakkal, ez kétszeresen veszedelmes akadály.

A kutyák az árok szélén megállapodtak s nyomot vesztve, keresték azt ide s tova futkosva. Mire azonban a nagyobb távolságban követő lovas csapat elérte volna őket, kiugrasztották az árok medréből a még meglehetős erővel iramló nyulat. Ez, az -75- országúton keresztül baktatván, mennyire csak ereje engedé, azon igyekezett, hogy veszélyes üzőinek szemei elől mihamarabb eltünjön.

Azon pillanatban, midőn a falka a vadat kiugrasztotta, a lovasok mintegy gépileg egyszerre hatalmas «Shee ho»-t hangoztatván, elragadtatva a szép siker által, neki rohantak a felette magas s meredek felhányású ároknak. Legnagyobb része szerencsésen keresztülugratott, néhányan oldalt kerestek csapást, melyen tikkadt lovaikkal átvergődhetnének. – Az egyik vadásznak lova azonban különösen nagy s merész ugrást tett, s leérvén a magasságból a sáros útra, megsikamlott s oldalt elbukott. A többiek alig véve észre pajtásuk balsorsát, tovább vágtatának. A ló félig az alatta fekvő vadászra nehézkedett, s első pillanatban nem volt képes fölkelni alkalmatlan s veszélyes fekhelyéről. Meglátván ezt Marosi, azonnal előre küldé inasát, hogy a szerencsétlen baján segítsen, mennyire csak tőle kitelhetik.

Mire az inas oda ért, mert csak pár száz lépés volt a közelgő hintó és bukott vadász között, már talpon volt mind a ló, mind tulajdonosa. Az elsőbbik megsértette egyik lábát, hogy alig birt lépést haladni, az utóbbiknak pedig a homlokán ejtett seb vérzése, egész arczát elborítá.

– Ide küldött uram, ki maga is ide siet, hogy szolgáljak nagyságodnak, – szólítá meg az inas a vérbe borult vadászt.

– Köszönöm, barátom, fogja meg csak lovamat, majd megtörlöm sebemet s bekötöm kendőmmel.

– De hogyan is lovagolhatnak ily időben s ilyen -76- helyeken oly sebesen. Jó az isten, mert csak egyiköknek lett baja, nem csodálnám, ha vagy három kitörte volna a nyakát.

A vadász nem igen ügyelt az inas okoskodásaira, hanem mint lehetett, bekötvén sebeit, lova kantárszárát megfogva haladott a hintó felé.

– Most menjünk, hadd köszönjem meg uradnak hozzám való szivességét.

A nagy zavarban el is felejté a lovas megkérdeni, hogy ki ült a hintóban, kivel hozta össze a szent-huberti balsors, – hanem a hintó nyitott ablaka elé állott s csak akkor vevé észre, hogy annak belsejében nő is foglal helyet – meghajtván magát, így szóla:

– Bocsánatot, hogy ily szomorú s rendetlen állapotban bátorkodom megjelenni nagysád előtt, de nem akartam elmulasztani köszönetet mondani a rögtöni segélyért. – E szavakat mondván, nézte csak meg közelebbről a hintó belsejében ülőket, s annyira meghökkent, hogy alig volt képes eltitkolni zavarodását.

– Talán rosszúl érzi magát? – kérdé Marosi.

– Épen nem, – csak csodálkozás fogott el, megvallom, mert épen Kolozsvárt a székesegyház rostélyzatánál állottam, mikor gr. Marosi Gyula esketése történt Dévai Ágnes bárónővel, kikkel – ha nem csalódom – most szerencsés balsorsom összehozott. Én gróf Zendy Kálmán vagyok, ki akkor kevés ideig Erdélyben mulattam.

– Kétszeresen örvendek, hogy az, kinek segíteni akartunk csak – mert hála az égnek, nem volt -77- segélyre szükség – régi ismerőseim egyike, kivel ha jól emlékszem, Nápolyban többször találkozánk a követségi palotában.

– Úgy van, most ugyan egészen más szinezetű, de sokkal kedélyesebb találkozásunk, mert reméllem, hogy a grófné s férje ily késő este, rossz utakon s veszedelmes rablókkal telt vidéken nem fog tovább utazni, hanem tanyánkon meghálnak, mely e helytől alig van negyed óra járásnyira.

– Azt vélem, jobb lesz, ha férjem nem fogadja el a gróf úr szives ajánlatát, mert sok alkalmatlanságot szerezhetnénk az uraknak.

– Korántsem, sőt inkább mi, a régi magyar szokás szerint nagy örömmel fogadjuk a férfi látogatásokat, s lelkesedéssel női vendéget. Hogy pedig a grófné mindenkép meg legyen nyugtatva, bátor vagyok előre is megmondani, hogy már ez idén is több nő tisztelte meg jelenlétével szerény tanyánkat.

– Ha nyiltan biztosít, hogy nem leszünk terhökre, elfogadom ön meghivását, – mondá Marosi.

– Nemcsak hogy nem alkalmatlanok; de már előre is rendelkezésére adom istállómat: mert remélem, hogy pár napot a vadászat kellemes időtöltésének fog szentelni.

– Már ezt alig fogadhatom el, mert sietünk Pestre.

– Épen nem sietünk oly nagyon, – szóla a grófné; – ezt csak azért vagyok bátor említeni, mert tudom, hogy férjem fő mulatságai közé tartozik a vadászat. -78-

– Annál jobb, mert így legalább bizton reméljük, hogy néhány napot nálunk fog tölteni.

*

E cserebeszéd után, Kálmán sánta lovát az inasnak adván által, a bakra ült, hogy kalauz szerepét vállalván, biztos kikötőbe vezesse a fáradt utasokat. -79-