XX. (Beteg szív.)

Az előbbi fejezetben említetteket követő napok alatt Béla búskomorabb volt mint valaha. Az a futólagosan arczán tanyázó jó kedv csakhamar elenyészett s mintegy visszavarázsolhatlannak látszott.

Ez természetes; – egyedül a jó indulatú érzelmek s hiedelmek lehetnek tartósak. Rossz lelkületünk csak pillanatokra szerezhet ferde magyarázatból fakadó örömöket; – a visszasülyedés az elégedetlenség örvényébe annál szomorúbb s aggasztóbb, minél hamarabb áll be öntudatunk legcsekélyebb ébredése vagy tevékenysége.

Naplójának ez időben irt néhány lapját ha felhozzuk, eléggé világos lesz előttünk kedélyének állapota s azon habozás, mely kevés időre ugyan – a jóság angyalának sugallataként átrezgette keble húrjait.

«Mióta Ágnest nem látom, mióta magányban, úgyszólván az egész világtól elzártan élek, különös érzelmek fejlődnek keblemben, kettős arczot mutat lelkületem. Bensőm régi, szeretettől áthatott irányú, ha Ágnes képével találkozik, – a tavasz viruló ujjászületéséhez hasonló, mintha valami eddig nem tapasztalt remények fejlenének szemem messze terjedő világa láthatárán. Szóval mintha szerelem -125- volna az, mi szívem üterének dobogását kettőztetné. S alig lengi át tavaszi szellő régtől fagyos szívemet, alig szelidül keblem felizgatott hullámos tengere, támadó szerelem gyönyörteljes álmaiba ringatva, s megsebzett s elszaggatott bensőm vihara legott felzúdul egész erejével és szélvész gyanánt elsepri mindazt, mit költőiségem zsenge viránya előidézett, hátrahagyva az elkeseredés rémképekként reámnehezkedő emlékezetét, melyek évek óta ássák alá lelkem alapját.

Keblem e szelid s vad, szóval – e kétféle iránya mint egyesülhet egy egészszé?

Csak úgy, ha azon úton haladok tántoríthatlanul, melyen elindultam akkor, midőn először hallottam Gyula és Ágnes régi emlékezetimet feltámasztó s épen ezért sebző nyilakként felém repülő – boldogságuk minden egyes sóhaját. Nemde ha ez megsemmisül, lehet egyedül reményem, hogy fejlő szerelmem viszonosság által valódi édenné válhassék? mi nagyszerű volna ennek kivitele! Őbenne bosszulva meg kínszenvedéseimet, vetném meg alapját feltámadásomnak, – Phoenixként fognék e lassankint élesztett, mindent pusztító lángok közől ujjászületni.

Te – már elvérzeni akaró szív – csillapítsd életerőd elfolyását, mert meglehet, hogy nem örökre veszett el az, mi egyedüli boldogságunk, a szerelem gyönyöre. Pihenj most s engedd, hogy működjék az ész hatalma, hogy ez erő által letiprott bálványokat azután érzelmeid hatalma által istenségekké varázsolhassad. -126-

Miért pazarolják a nők többnyire legszentebb s értékesebb érzelmeiket oly egyénekre, kik azokat sem megbecsülni, sem felfogni nem képesek? Vagy talán Gyula akármikor vagy akárki ellenében képes volna még érezni valódi szerelmet? Nemde a világ – mint mondani szokás – eszméi még inkább sivataggá pusztíták e már természeténél fogva is rideg keblet?»

*

Béla e szavai beteg szívnek, a romlás küszöbén álló jellemnek kifakadásai. Még egyszer fel ügyekszik egyenesedni, mielőtt a rossz befolyások vas járma alá görbedne. Ha talán e pillanatban tisztán érző szív, minden idegen behatástól ment, öntudatteljes kebel volna közelében, s ez világosan kitárná előtte vétkes gondolatfolyását, aligha meghökkenve nem ügyekszik vala más irányt adni sötét eszméinek s ezekből eredő cselekvényeinek. De úgy látszik, minden körülmények összeesküdtek, hogy mind mélyebben sülyeszszék e nemrég még oly tiszta jellemet. Lehetetlen, hogy a lélek legszentebb érzeményeiben ne sérült volna meg oly embernél, ki nem természetes hajlamánál fogva, hanem mintegy önmagát erőltetve támaszt keblében hasonló indulatokat.

Ágnes, már-már ingadozó édenét elpusztítva, akará Béla azokat megbosszulni, kik szentségtelen kezekkel rabolták el keble nyugalmát, szíve legnemesebb érzeményeit. E munkássága közben – mintegy Ágnes őrangyalául – szerelem támadt -127- keblében az iránt, kit a boldogtalanság örvényébe akart sujtani; de e szerelem nemhogy szelídebb irányt adott volna gondolatfolyásának, sőt azt még vétkesebbé tette, mert elfásultan úgy vélekedett, hogy új szerelem csak ott támadhat, hol az előbbi gyökerestől ki van irtva.

*

Béla régi kastélyának – mint már említettük – egyedül két szobája volt lakható állapotban. Az első s egyszersmind kisebb háló s dolgozó, a második rendkívül nagy, ét- s nappali teremül használtatott.

Az elsőbbik belseje chaoshoz volt hasonló. Mintha kedélye viharos állapota még butorai rendezésében is nyilvánult volna, oly nagy rendetlenségben állottak egymás mellett, régi bőrös karszékek, újabb divatú pamlagok, mindenféle nagyságú asztalok. Itt nyitott könyvszekrény, amott temérdek ruha terhe alatt görbedező fogas, az ablak közelében nagy íróasztal, melyen félig beírt papirlapok hevertek testvéries egyetértésben.

A falakon különféle jellemű festvények vagy aczélmetszetek s temérdek részint újabb, részint ószerű fegyver csüngött.

A roppant nagyságú medvebőrrel takart tágas tölgyfaágygyal szemközt különösen e czélra készült állványon gazdag aranyfoglalványú festvény volt elhelyezve, melyet fekete fátyolfüggöny rejtett az itt talán esetesen megjelenhetők kiváncsi szemei -128- elől. A fátyolon látszó hetes por azt bizonyítá, hogy ritkán vagy sohasem vonatik félre.

E fátyolos festvény fölébe ugyanazon állványon még egy kép volt felakasztva, mely röpülő sátánt ábrázolt, ki körmei között gyönyörteljesen mosolygó feltünő szépségű hölgy alakot tartott s azt mintegy magával látszott ragadni.

Az állvány legtetejére kis papirszeletke volt szegezve, ezen néhány sor irat s ezek alatt R – betű.

A második terem hosszas négyszöget képezett, bolthajtása ívekben ért középen össze, a kertre nyíló négy ablak sürűen egymásbafolyó rostélyzata igen gyér világot bocsátott ez úgyis már komoly tekintetű szobába.

A meszelt falakat Béla őseinek életnagyságú, mogorva tekintetű arczképei diszíték, – az egyik szegletben roppant nagyságú, zöldszinű, öntött rézlábakon nyugvó kályha látszott, míg a szoba közepét nehézkes tölgyfaasztal s körülötte néhány – felette régi, sárga bőrrel bevont s érczszegekkel kivert karszék foglalá el.

Két héttel körülbelől azon időpont után, melyben először ismerkedtünk meg ez elhagyott kolostorral, Bélát e nagy teremben találjuk.

Kezében franczia dolgozatú pisztoly volt, melylyel a többi festvények között czélpontul szolgáló s emberi alakot ábrázoló egyik képre irányozva, egymásután golyókat röpíte annak testébe, mindig szíve táját találván.

Kezében franczia dolgozatú pisztoly volt.

-129-

Alig folytatá ez időtöltést egy ideig, midőn kocsirobogás zavará munkálkodásában.

Egy hintó megjelenése – azt vagyunk kénytelenek hinni – a legrendkivülibb esetek közé tartozott e búskomor falak között; mert alig hajtott be az udvarra s már is a ház minden élő lénye, Bélát kivéve, úgymint inas, szakács, kocsis s néhány mérgesen csaholó eb vette körül a könnyű kis falusi fogatot.

– Itthon van-e uratok? – kérdé a kocsiról leszálló, nagy bundába burkolt férfi, az őt körülállóktól.

– Mióta gróf úr – mert az érkező nem más, mint Marosi volt – e vidékről távozott, urunk alig hagyta el bagolyfészkünket – mondá Béla inasa, előresietve, hogy jelentse a vendéget.

Marosi utána indulva majdnem egyszerre lépett be Bélához az őt megelőző cseléddel.

– Isten hozott Gyula, már azt véltem nem is jösz vissza hegyeink közé, annyira késtél.

– Hogy gondolhatsz ilyesmit felőlem, alig vártam, hogy vakandokként ismét üregembe bujhassak; mind a mellett, hogy utazásom közben jobban mulattam, mint reménylettem.

– Mondd el csak, hol s mikép?

Gyula elregélé kis kalandját, melynek köszönheté azon néhány élénkebb napot, melyeket az alföldi vadászok tanyáján töltött. Elmondá mennyire megtetszett neki ama társaság s mindaz, mit ott látott s tapasztalt vagy élvezett. -130-

– Jövő őszre talán te is kirándulsz oda, nemde? kérdé Béla.

– Nem tartozik a lehetetlenségek közé, ámbár hidd el, hogy ha megszoktuk a folytonos ugyanazon helyen lételt, alig vagyunk képesek mozdulni, s ha teszszük is azt, nehezen várjuk s vissza óhajtjuk otthonos, egyformán rendezett életmódunkat.

– Csodállak! – te, ki nem rég még oly változékonyságkedvelőnek látszottál, alig két évi házas élet után már így beszélsz.

– Mindennek megvan a maga ideje.

– Hát a grófné hogy van?

– Nagyon jól, még nincs Pesten, hanem G… grófné falusi lakán akar mulatni néhány hetet, míg anyja megérkezik, hogy vele együtt menjen a fővárosba.

– Nehezen esett-e az elválás?

– Ismered gyulékony jellemét, annyi bajom volt, hogy sok. Hidd el az is rossz, ha nem szeretik az embert, de még az is baj ám, ha szerfölött szerettetünk. Szegény Ágnesre és reám nézve sokkal boldogítóbb volna, ha felhagyva föllengős érzelgéseivel, az élet egyszerű s valóságos útján akarna haladni; mily kényelmesen s bántatlanul élhetnénk egymás mellett.

– Most már én mondom, mindennek megvan a maga ideje.

– Adja isten! mert mind a mellett, hogy így gondolkodom, nagyon óhajtom Ágnes boldogságát. – Ily ember akar szerencséssé tenni élő lényt, szóla magában Béla, ő ki nem képes fölfogni a -131- női szerelmet, s türhetlennek, alkalmatlannak tartja azt, mit mások legfőbb kincsként megőriznek s boldogtalanok, ha nélkülözni kénytelenek.

– Tudod-e Gyula, hogy távolléted alatt is saját érdekedben működtem?

– Mennyiben?

– Meghallván, hogy kedvelt vadászlakodban nincs ügyes felügyelőd, megszereztem számodra a vidék legszorgalmasb erdei csőszét.

– Ezért nagy köszönettel tartozom, mert a télen különösen sokat akarok ott időzni; mint hallom, rendkívül nagy számban s gyakran mutatkoznak farkasok és rókák.

– E napokban jelentendi magát nálad, s ha kivánod, azonnal beléphet új szolgálatába.

– Mi hamarabb, annál jobb, – tavaszig nem mozdulok; csak ha kividúl majd az időjárás, megyek nőmért, kire reménylem a nagy világ újbóli látása jó hatással leend. De csak most látom, hogy pisztoly van kezedben – kit akartál agyonlőni?

– Most még senkit, – ama függő képet választván czélpontul, gyakorlom kezem ügyességét, hogy előre nem látható esetekben készen találjon bárki.

Alig mondván ezt, kinyitá az ablakot s egy szemben levő fán ülő verebet lőtt le, Gyula nagy bámulatára, ki mitsem tudott eddigelé barátja e nembeli ügyességéről.

– Búskomor lehet eszméid folyama, különben aligha ilynemű szórakozást választottál volna. Most már kénytelen vagyok elhinni, hogy mindazon -132- mesék, melyek rólad czirkálnak, mégsem egészen mesék.

– Miféle mesékről hallottál beszélni?

– Olaszországban, Bécsben, az ég tudná hol nem játszik azon dráma, melyben te vagy a fő szereplő.

– Hadd el e pletykákat, rég elfeledtem mindazt. Hidd meg fele, sem igaz annak, mit az emberek unalmas óráikban költenek rólunk.

– Annál nagyobb szerencse reád nézve.

E szavak rossz hatással voltak Bélára; rövid időre szótlan lőn, s csak némi erőltetés után kezde újból, de most már egészen közönyös tárgyakról beszélni.

Kevés idő mulva ebédhez ült a két barát, arról tanácskozván, mint töltendik a jövő tél zordon hónapjait. – Mindazok, kiknél a benső életerő hiányzik vagy eltörpült, mily nehezen ölik az úgy sem hosszú élet még rövidebb napjait. -133-