XXI. (A vetés kikelt.)

Elnémult a nagy természet.

Hol vannak e pillanatban azon kisebb-nagyobb, látható s láthatlan élő lények milliárdjai, melyek temérdeksége kölcsönöz sürge életet, költőiséget e nagyszerű képnek?

Hova lőn ama különnemű s mégis annyira összevágó, számtalan hang zengzete, mely álomba ringatja az andalgót s imára tanít?

Ez imának minden egyes fohásza ugyanannyi köszönet s bámulatteljes buzgó szózat gyanánt száll föl ama hatalom felé, mely mind e bájos, mind e megfoghatlan szép rendben egymásból eredő, egymásért élő s egymást felváltó lényeket teremté, hogy megmutassa mily parányi az emberek hatalma, mily helytelen s vétkes azok gőgje, kik önműveiket az isteniekkel összehasonlítják.

Nincs tehát élet, nincs semmi, a mi üdülést szerezhetne elnyomatott lelkünknek, mi dermesztett képzelődésünket fel birná melegíteni némileg.

Az itt-ott megjelenő varjúcsoportok félelmes krákogása mintegy nyiltan hirdeté azt, mit élő lény soha nem akar hinni; – az enyészetet.

A mindent magával sodró, hófergeteget korbácsoló -134- szélvész süvöltése sátánként kerülgeti az emberiséget, hogy elpusztítson minden lehető szelidebb képet s vad rohamával megsemmisítsen mindent, mi kecsegtetőbb szinezetű a jelennél.

A tél halotti leple szállta meg a vidéket, midőn Béla meleg öltönyökbe burkoltan szánon útrakelt Gerőfalva felé.

Arczvonalmai még folyvást elégedetlenséget s nyomasztott lelki állapotot árultak el, mert uralkodott még jó szelleme s nem engedé, hogy ádáz terveit, most legalább már, siker koronázza. Azon választó úton volt e pillanatban Béla, melyről még könnyű a visszalépés, kivált miután, mint hiszszük, kevésbé veszélyes s fáradságos lett volna a jó, mintsem kitűzött vétkes czélja felé haladni. Igen; de a jó annyira fájt sebzett szivének, a rosz annyira hizelgett reményének, hogy nem volt képes engedni öntudata intéseinek.

Mily szomorú, mily elhagyott volt most Gerőfalva.

Az érkező akaratlanul e szavakra fakadt, midőn a lépcsőzetre érve a főajtó felé haladt:

– Hova lőn e hely élénksége? hova kedvessége? hova minden költőisége?

Tél szállotta meg a természetet, de fagy s ridegség azok kebleit is, kik e szép falak birtokosai.

Nemde úgyvan, nemde ezt látszik bizonyítani e pusztaság, e halotti csend?

– De hogy tudok ennyire visszasülyedni? folytatá Béla, midőn benyitva az ajtót, a tornáczon lépdelt végig. – Senki sincs inkább mint épen én -135- feljogosítva örülhetni mindazon, mi pillanatokig szomorúan hatott lelkemre. Ha élet soha nem tér ide vissza.

A feléje jövő öreg komornyiktól kérdé, itthon van-e a gróf?

– Nincs – hangzott a felelet.

– S hol lehet ily borzasztó időben?

– Künn van a vadászlakban, már két nap óta tartózkodik az erdőségben, hanem bizonyosnak mondá, hogy ma délre visszaérkezik. Legjobb lesz, ha méltóságod a nappali nagy teremben várja meg a grófot. Ha megengedi, hozok kis frissítőt, mert most utazni nem igen lehet kellemes.

– Nagyon bölcsen, János gazda.

Béla fölérkezvén, a tágas kandalló pattagó tüze előtt foglalt helyet, miután nehéz öltönyétől megszabadítá zsibbadt tagjait.

Alig melegedett kissé fel, s visszajöve János gazda, ezüsttálon égettbort és csemegét hozván.

Míg Béla kéjteljesen hörpölgeté a kis pohárkából a hevítő italt s mintegy erővel jó kedvűnek akart látszani, így szólítá meg a szobában rendezgető komornyikot.

– Hát hogy érzi magát, mióta ily elhagyatott a nagy kastély?

– Rosszul, uram.

– Talán beteges?

– Dehogy vagyok beteg – attól még megőrzött az isten, testemnek nincs baja, lelkem fáj, mióta eltávozott a grófné. Higgye meg méltóságod, nem lehet képzelni jobb asszonyt; mindnyájan -136- annyira szeretjük, hogy készek volnánk meghalni érette. Természetes, hogy nehezünkre esik távolléte, kivált miután tudjuk, mily kényszerítve, mily megtört szivvel vált meg urunktól, a gróftól. Nem is tudom, mit gondol a gróf, hogy nem tudja úgy szeretni s kedvelni nejét most, mint az első időben. Elszomorodom, valahányszor visszagondolok azon szép időre, midőn boldogság s örökös jó kedv ragyogott uraságunk arczain. De úgy van az a nagy uraknál. Ha már nagyon jó dolguk van isten kegyelméből, akkor nem tudnak mit csinálni. Addig fészkelődnek, míg el nem távozik a szerencse; pedig azután egyre járja a bánkódás. Félek, hogy mindennek nem jó vége lesz.

Ez egyszerű embernek szivből fakadó szavai kétszeres hatással voltak Bélára. Érezte, hogy birtokában van nagyrészint azon hatalom, mely leginkább képes volna Gyulát még más útra vezényelni. Nemde, ő volt évek óta azon egyetlen ember, ki Marosi körül élt, kire ez hallgatott, kivel gondolatait közlötte. Tudta, hogy Gyula természeténél fogva jó szivű, hogy ha vétkezik, csak lelkületének gyöngesége, bizonyos erőtlen odaengedés a pillanatnyi szeszélyeknek, oka azon bánásmódnak, melylyel annyira bántja, sérti nejét. Mert ha magunk nem bírunk is szeretni, legalább ha másoknak irányunkban nyilvánuló szeretetét megbecsüljük, már is hány seb vérzését nem csillapíthatjuk, gyógyító balzsamot hintve azokra méreg helyett.

Habozás fogta el újból Bélát. -137-

Szégyenpír futotta el arczát János gazda szavai után.

Mily kedélyesen, mily szívből eredő módon fogta fel ez ember a házaspár szomorú viszonyát. Bizonyára ha ő rendelkezhetnék Béla hatalmával s tehetségeivel, más, szentebb czélokra használná fel azokat.

A szélvész által némileg megrongált, már-már sülyedésnek induló hajót megragadná, biztos kikötőbe igyekezvén vezényelni azt, hogy megmentse a rajtalevőket.

Az öreg hű szolga kétes pillantásokat vetett Bélára, mintha mindazt el akarta volna mondani, mit öntudata sugallataként akaratlanul érzett a vendég, – mintha tudta volna, ki az ő urának titokban működő legveszélyesebb ellene.

Béla kerülni látszott minden további szóváltást a romlatlan lelkű öreggel.

Még harczolt önmagával egy ideig s megérkezék Gyula. Arczkifejezése rendkívüli, rég nem látott vígságot s az unalom okozta szokott rosszkedvnek legkisebb nyomát sem tanusítá.

Azonnal észrevette Béla, hogy ez ember szunnyadozó indulatát valami esemény felizgatá, sejdítette is, mi lehet az, de bizonyossággal legalább e pillanatban maga sem akarta hinni.

– Bocsáss meg, hogy várakoztattalak; de időnk annyira kellemetlen, hogy kissé késnem kelle. Reménylettem, hogy a déli nap habár csekély ereje némileg földerítendi egünket.

– Az ugyan nem történt meg, szólt közbe Béla; -138- hanem arczod sokkal derültebb egünknél. Rég nem láttalak ily jó kedvben.

E szavakkal egyenesen támadólag indult Gyula keblének, lázas állapotban várva, mi leend válasza. Tudta, hogy a felelettől nagyon sok, talán minden függ.

– Nem is mondtam volt neked multkori ittléted alkalmával, mily nagy kincscsel ajándékozál meg, talán akaratod ellenére.

– Csalatkozol, rendelkezésem alatt nem tudok semmiféle kincset.

– Néhány hete, hogy – mint tudod – felfogadtam amaz általad ajánlott erdei csőszt. Többször kijárván, megtudtam, hogy családja is van. Most elkészülvén lakása, magával hozta lányát. Hidd el annyira szép ő, hogy csudálatra ragadt látása; alig hihető, hogy füstös kunyhó szalmafödele alatt ily gyöngy létezhetik.

Béla e szavak után gondolatokba mélyedve halkan e szavakat ejté:

– Már késő, a koczka el van vetve – kikelt a vetés. – Gyula ezeket nem hallá, mert épen akkor távozott s a terem másik szegletében levő állványra rakta a kezében levő uti tárczát.

– Tudtam ugyan hogy van családja, de azt nem, hogy annak egyik tagja annyira feltünő értékű – mondá Béla, ez által mintegy minden gyanut, mintha ő nem esetleg ajánlotta volna ama szolgát – elhárítandó magáról.

Béla e pillanatban azon emberhez hasonlíta, ki folyam partján állva, annak habjaiban látja fuldoklani -139- embertársát; – segély után kiált a helyett, hogy merész ugrással önmaga ragadná ki a vad elem sima s mégis halált hirdető karjai közül. Érezte, hogy itt a pillanat, mely talán két ember sorsa fölött határozhat, de ez okoskodása által: hisz úgy is késő már, mintegy önlelkülete birószéke előtt mentendő magát, ily modorban folytatá beszédét:

– Arról meg vagyok győződve, hogy feltünő szépségű lehet amaz erdei vadrózsa, különben nem érteném, mint birna elragadni annyira épen téged, kinek úgy látszott, már alkalmatlanok a szép nők szeszélyei.

– Hidd el, e lány fölötte különbözik minden nőtől, ki nékem eddigelé tetszett, nagy hatást gyakorolt reám. E különczsége már is megfizethetlen kincs. A «toujour perdrix» nem jelszavam.

– Gondold meg, mit cselekszel; oly nőt, milyen Ágnes, megsérteni vétek, soha többé jóvá nem tehető hiba.

– E tekintetben egészen különös fogalmaim vannak, nejeink nem is kénytelenek megtudni mindent, mi a titok áthatlan leple alatt történik. Ha ma visszajő Ágnes, mintha mi sem történt volna, úgy leszünk egymás irányában.

– Veszélyes játékot űzesz, nem hittem, hogy annyi élv után, még ily gyulékony természetű lehetsz, de ha már ez lehetséges, miért nem frissül fel szerelmed nőd iránt.

– Az a folytonos egyformaság zsibbasztó álmakba ringat. De mennyire csodálom, hogy épen -140- te szólasz így; nem reménylettem, hogy benned ily szigorú erkölcsbiróra találjak.

– Annyira tisztelem nődet, hogy mindent, mi legkevésbé sötétíthetné boldogsága tisztaságát, teljes erőmből kívántam elhárítni. Különben én azok közé tartozom, kik azt mondják: ne szavaim, de tetteimből itéljetek meg.

– Meglátod, az én tetteimnek sem leend annyira szomorú következménye, mint te gondolod.

– Ki mint vet, úgy arat.

– Már látom, hogy pap lesz belőled, – az mind onnan származik, mert kolostor romaiban lakol. Ezek elnémítnak benned minden életkedvet s erőt.

– Ne hidd, hogy szigorú biró előtt állasz, csak megmondám vélekedésemet. Másrészről szinte örvendek, hogy lelki s testi tespedésed legalább pillanatra megszakad s élénkebb vérforgásnak enged helyt.

*

Mi úton találjuk Gyulát e pillanatban?

Azon úton, mely megmérhetlen tömkelegbe visz, és szabadulást alig enged reményleni.

Azon úton, melyre könnyelműségből vagy túlfeszített önbizalom által késztetve annyi férj lép, nem gondolván meg, hogy minden lépcső ingadozóbbá teszi ama már alig meglevő gyenge szálakból összeférczelt hidat, mely az üdvvel, a nők szívével köti össze létünket. -141-

A férfiak e tekintetben megbocsáthatlan szívtelenséget árulnak el csekély kivétellel.

Mintha nem egyedül, a hűségnek legtitkosabb vágyainkra s érzelminkre fektetett alapja volna föltétele két lény házassági kötelékek által egybefűzött békéjének, boldogságának?

Ha száz bomladozó házaspár életfolyamát vizsgáljuk, kétharmadánál kénytelenek leszünk átlátni, hogy a férfiak oka minden szerencsétlenségnek, s búbánatnak.

Pedig azt szoktuk mondani: a férfiakat az ész, a nőket a szív teljhatalma kormányozza.

A nőknél hiszem, hogy ez így van, – nem is szabad, hogy más legyen cselekedeteiknek rugója. De épen ezért, ha vétkeznek, inkább menthetők.

A férfiak ellenkezőleg nem az ész, de a vad indulat minden költőiségtől vagy mélyebben rejlő érzelmektől megfosztott ösztönének engednek épen akkor, mikor a szív fejleményei virányát nem zsarnokilag eltiporni, de ápolni, friss életben tartani volna az összboldogságukat föltételező kötelesség.

Sajnálatraméltók mindazok, kiket szerencsétlenség ér.

De ki önvalóját átengedve az indulatok és szeszélyek bizonytalan árjának, ássa alá létét s ez által mások üdvét – azt nem sajnálni, de megvetni egyedüli kötelességünk.

Gyöngeséget hozunk fel többnyire mentségül. Jellemgyöngeség csak addig szolgálhat mentségül, míg a szív túláradó érzelméből fakad.

Gyöngeség, a mely feledteti velünk szelidebb -142- indulatunkat s elölve a lelkiismeretet, a vad ösztönök szomjának enged, határos a vétekkel s következményeiben már is mint ilyen jelentkezik.

Szegény Ágnesnek – ha megsúghatnók, kit szeret s kiért szenvedt annyi búbánatot évek óta, talán gyógyulásnak indulna beteg szive? talán fölegyenesednék megsértett szerelme, hogy megvívjon azzal, ki búját okozta, hogy csillapítsa könyei árját.

Sebei nem hegedni, de kettőztetett erővel volnának kénytelenek újulni, ha mindezt tudná. Mert ama szomorú meggyőződés támadna keblében, hogy nemcsak viszont nem szerettetik többé, de oly lényre pazarolta szíve legszentebb érzeményeit, ki arra már régóta nem volt érdemes. -143-