XXII. (Elkéstem.)

Míg Gerőfalván s az elhagyott kolostorban ezek történtek, addig Pest egészen másféle arczot mutatott.

A farsang könnyelmű víg kiséretével, mitsem gondolva a rideg téllel, a borzadalmas szélvészek süvöltésével, sem a farkasok s rókák csoportjaival, tanyát ütött a főváros falai között, hogy feledtesse legalább időre az emberek gondjait, elevenítse a szunnyadókat s mámorba ringassa az eleveneket, mámorba, mely körülfolyva a szerelem költői képei által, százszorta édesebb az éberség többnyire leverő valójánál.

Január hó közepe táján délutáni három órakor két férfit látunk végig lépdegélni a Váczi-utczán.

A kisebbik idősebbnek, a nagyobbik egészen fiatalnak látszott, az elsőbbiknek sok élvezet-előidézte sápadtsága s ránczai s a másiknak ifjú vérpirította arcza után itélve.

Karonfogva haladtak egymás mellett, majd e, majd ama bolt rakványait s az azokból ki- s bemenőket nézegetve.

Hintó robogván el mellettök, a fiatalabbik feléje pillantott, s köszönté a bennülőket. -144-

– Ki volt az? kérdé az idősbik.

– Y… grófné, első a mult éj tündérei közől, kit ma látunk.

– Ez nem csoda, mert ha reggeli nyolcz óráig tánczolnak, csak nem kivánhatjuk, hogy már két órakor ismét talpon legyenek.

– Nem értem, hogy lehet tánczvigalom után oly sokáig aludni.

– Engedj meg, ha udvarol az ember s mindenféle eszmékkel, képzelődésekkel megtölti fejét éjen által, akkor nem csoda, ha az álom kerüli szemeinket. Látod – én ugyan csendesen nyugszom akár meddig s akár mikor, ha épen esetleg hozzájutok.

– De valóban szép volt a mult éjjeli mulatság, – rendkívül jól töltöttem az időt, különösen a cotillon alatt.

– Láttam, vagyis hogy igazat mondjak, láttuk, mert Zendyvel együtt állva s nem tánczolva bámultuk olvadásodat, s mint csüngtek élvezettől túláradó szemeid szép tánczosnőd bájteljes alakján.

– Épen itt jő Zendy Kálmán, mindjárt megkérdezem, vajjon igaz-e mindaz, mit mondasz. Jó reggelt, Kálmán! hogy nyugodtál?

– Köszönöm, jól, – s jobbját nyujtva mindkettőnek, tovább sietett, azt adván okúl, hogy sürgős végzendői vannak.

– Nem tudom mi baja ennek az embernek egy idő óta – folytatá a fiatalabbik megsemmisült kisérlete után.

– Kálmánt vagy a szerelem, vagy más valami -145- rendkívüli gond nyomja, az bizonyos, mert annyira megváltozott, hogy alig maradt hátra árnyéka régi vígságának, könnyelműségének.

– E télen még alig mulatott velünk egyszer, a zenét és bort kerüli, szórakozott, szót sem vált a nőkkel, pedig úgy hiszem többen szívesen beszélgetnének vele.

– Savanyú a szőlő.

– De még maga a tőkéje is, mert azt nem értem, mi bánthat annyira fiatal embert, hogy így megváltozzék.

– A felől te még nem itélhetsz, vannak az életnek oly pillanatai, melyekről csak akkor lehet fogalmunk, ha átéltük azokat, mindaddig hihetlen s valószinűtlennek látszik. Én nem is kérdezem Kálmánt, hogy mi baja, mert ismerem őt, s tudom, hogy ok nélkül alig engedi oda magát a búskomorságnak.

*

Míg e két férfi beszélgetve odébb ballagott, addig Kálmán bérkocsiba ülve s felhasználva a némileg tiszta időt, kihajtatott a városligetbe s a fasorok közt végig indult.

Séta közben ilyformán beszélgetett önmagával:

– Itt legalább magam vagyok, nem bánt senki és semmi.

Annyira fel vagyok izgatva, mióta Ágnes képe nem akar többé távozni lelkemből, annyira érdeknélküli minden, mi körülfog, mióta e nő szemeinek átható világa örökös nap gyanánt égi fényt gerjeszt -146- körülöttem, hogy legjobb pajtásaim körében sem érzem magam oly jól s otthonosan, mint az előtt.

Már majd két hava, hogy nem láttam őt, nem értem hol késik, nemde bizonyossággal mondá, hogy Pestre jövend telelni.

Úgy érzem magam, mintha folytonosan valami hiányzót keresnék, mintha kincs után sóvárognék, melynek birtoka egyedül képes boldogítni; mintha hatalom áradna Ágnes majdani ittlétéből, mely eléggé erős leend új fénynyel diszítni életem eddig kopár s zavart ösvényét.

Most egyedül jól érzem magamat, elszigetelten mindentől.

Gondolatim ilyenkor tovább s ismét tovább röpdesnek a képzelődések hullámzó árjain, mitsem gondolva a szomorú valóval oly képeket teremtnek, melyek új, legforróbb óhajtásomat valóként kápráztató világba tesznek által.

Azt mondják, a szerelem a legmagasztosabb, a legboldogítóbb érzet, mely keblünket lelkesíti. – Szerelem nélkül nincs üdv, nincs élvezet e világon.

Ki a nélkül távozik e mindenségből, hogy szívvére magasztosabb felhevülés által jött volna forrongásba, az nem élt, csak gépként mozgott kőbálványok között – mert valódi életet csak a szív ereje teremt.

S mégis mennyi kínt, mennyi gyötrelmet nem hoz magával a szerelem bevonulása szívünkbe!

Alig képzelhető, hogy ha bizonytalanság által gyötörve, reményhagyottan sínlődünk keblünk fájdalmai -147- közepett, hogy mindez boldogság- s üdvteljes létnek vesse meg alapját. –

A mily mértékben hullámoztatá kedélyét a gondolatok különnemű folyása, ugyanazon mértékben majd lassúbb, majd ismét sebesebb lőn Kálmán lépése.

Ki ily állapotban látta volna, bizonyára nem tartá őt szerelem által kínzottnak, hanem inkább embergyűlölőnek, életuntnak.

Ezt látszott bizonyítani leginkább néhány öregebb úr sajnálkozásteljes mosolygása, midőn e csinos fiatalt ily felizgatott állapotban többször látták elhaladni magok mellett.

Ők, kik nyugodalmas séta által akarták egy nemrég elköltött ebéd élveit kétszerezni, szivaraik minden egyes füstfelhőcskéjét örömtől sugárzó képpel bocsátván a nagy világnak – alig foghatták meg, hogy létezhet ember, ki velök ellenkező ily módon élvezi a szabad s tiszta téli levegő jótéteményeit.

Pedig mind e megjegyzések daczára még Kálmán sokáig folytatá sétáját, míglen a testi bágyadtság helyre nem pótolá némileg lelke nyugtalanságát s egyensúlyt alkota, melynek legközelebbi következménye megállapodás lőn.

Órájára pillantván, kocsijába szállott s a Váczi-útra hajtatott. Kiszállván, mintegy titokteljes utat teendő, gyalog haladott az indóház felé.

Kálmán minden gondolatát s tettét, melyek Ágnes képével hozák érintkezésbe, legnagyobb titokban tartá. -148-

Miért? mert nem dicsvágy vagy hiúság, nem önzés vagy elbizottság lelkesíté keblét, hanem valódi tiszta szerelem, kerülve mindazt, mi legkevésbé árthatna azon nőnek, kit ő mindenek fölé helyezett.

Alig indult el s a mozdony visító füttyentései jelenték, hogy megérkezett a vonat.

– Elkéstem kissé – mondá s kettőztetett léptekkel haladott tovább.

Az indóház kapujához érve, több érkezőkkel telt hintó robogott el mellette. Már sötétedni kezdvén, alig lehete meghatározni, kik ültek a kocsikban. Azt azonban, kit ő várt, Ágnest, észrevette volna – legalább ez volt hiedelme – még az éj sötétében is.

A hintókat egymásután sebesen ügető, málhával telt néhány szekér követé, ezek által akadályozva kénytelen volt időzni Kálmán. Tovább akarván indulni az indóház belsejébe, földön heverő kis szekrény voná magára figyelmét. Utána nyulván, fölvevé. Bőrrel bevont csinos szekrény volt az, az utasok egyikének kezéből sikamlott ki talán a nagy zavar, idestova tolongás közepett.

Kezében tartva a szekrényt nézte a kocsiba szállókat, mind ismeretlen, érdek nélküli arczok.

Egy ott levő csendőri szolgának akará majdan kézbesítés végett átadni a talált kincset, de kiváncsisága annyi hatással volt reá, hogy ezt másnapra halasztá, föltevén, hogy otthon majd megvizsgálja minemű e szekrény belseje, foglalata.

Lehangoltan tért vissza most már lassú, kimért léptekkel kocsijához s elhajtatott.

Bőrrel bevont csinos szekrény volt az.

-149-