XXIII. (A szekrény rejtelme.)

Még ugyanaz nap estvéjén tánczvigalom gyűjté egybe a főváros egyik palotaszerű termébe az egész társaságot.

Mintha szorgalmas kertészkezek ápolta üvegház elevenedett volna fel, mintha a «Les fleurs animées»-k nemcsak csinos párisi kiadásban, de valósággal szálltak volna alá földtekénkre, oly élénk kedvtől pezsgő, szép szinekben ragyogó volt az ott együtt mulató női koszorú.

Víg, derült arczot mutatott legalább mindenki.

Csak Kálmán volt néma és szórakozott. Alig képzelheté, mint lehet örvendeni, mint lehet derült kedélylyel vigadni ott, hol Ágnes nincs jelen.

Az emberek gyengeségeinek egyike az, hogy csodálkoznak fölötte, ha nem látszanak mások is ugyanazt érezni, mit nekik önkeblök sugal. Ezek nem akarják felfogni, mint nem lehet egy értelemben, egy fokozaton velök társaiknak talán épen ellenkező indulatra vezénylett gondolatfolyása.

E visszavonultságát, e magábaszállást kettőzteté s örömmel teljesítendő kötelességévé tevé azon öntudata, hogy mindezt azon lényért szenvedi s érzi, kit imád. Bizton hitte ezt, s ez a szerelmeseknél a -150- szív megfoghatlan titkaiból eredő általános hit – hogy Ágnes bár távol tőle, az érzelmek viszonyosságánál fogva ha nem osztozik is Kálmán érzelmeiben, legalább öntudatával bír azoknak.

A hit boldogít.

Hit nélkül nincs remény, remény nélkül boldogság nem létezhetik.

Kálmán a hivők sorába tartozott, mert szerelme sokkal tisztább s minden elfajultságtól mentebb volt, semhogy azt megtagadhatta volna tőle a mindenhatóság.

Kálmán remélt, mert hitte, hogy mások szíve épen oly romlatlan, mint azon szív, mely egyedül Ágnesért dobog.

Sokáig nézte az előtte hullámzó társaságot.

Hallgatta az itt-ott ég felé lengő fohászokat, sóhajokat.

Megleste a szép szemek villanyos játékát, mint lövelnek igéző sugarakat szívök választottja felé.

Az a fiatal szépség, élet, szerelem előidézte mozgékonyság s elevenség lehetetlen, hogy bár pillanatokra is le ne bilincselte volna Kálmán messze elágazó gondolatait.

A fényesen világított, nézőkkel tömött termeken keresztülvergődve, mintegy örömtől sugárzó arczczal az előcsarnokon végig a lépcsőzeten lefelé induló Kálmán vajjon mit érzett?

Hogy nincs e fényes körben egy lény is, mely szebb, dicsőbb s tökéletesebb volna Ágnesnél.

*

-151-

Másnap reggel az ablakokon gazdagon belövellő napsugarak világa költé fel Kálmánt.

Mintha a mult éjjel utolsó érzeményeinek hatalma álmait is áthatotta volna, annyira nyílt, szenvedéstől ment kedélyt árultak el arczvonásai.

Talán szép álom utolsó hangjai élénkíték még vére keringését.

Oh bárcsak örökké álmodhatnánk!

Így kiáltunk fel sokszor a csalódások búsította élet számtalan perczeiben.

Alig jött Kálmán érintkezésbe a szokott mindennapiassággal, csakhamar újból feltámada búskomorsága. Gépként mozgott s engedett komornyikja minden egyes mozdulatának, – melyek évek óta ugyanazok, azaz a megszokottak voltak.

Hálóköntösben volt végre, kis asztalkához ült, melyen reggelije s az utolsó hírlapok valának elkészítve.

Alig foglalt helyet, eszébe jutott a tegnap talált szekrény.

Egy állványhoz sietve s kezébe vevén azt, vizsgálni kezdé minden oldalról, mert be volt zárva.

És vizsgálata közben a lakat felett látszó kis domborúságot vett észre; kis nyomás után engede a lakat s a szekrény megnyilt.

Ezüst lemezből csinosan vert uti készület volt annak belsejében; az egyes kisebb szekrények tetején egymásba folyó betűk voltak láthatók. – Ezeket értelmezte Kálmán; mily feltünő, mily rendkívüli örömteljes volt eredménye. D. és A. betűket ábrázolta -152- az ügyes s alig kivehető angol modorú metszvény.

Új élet hatotta meg Kálmánt a betűk látására, nem mert szemeinek hinni, oly fürkésző vizsgálattal csüngtek azok ez ártatlan jeleken. Végre meggyöződött, hogy lehetetlen csalódnia, mert csakugyan nem mások, hanem egyedül az említett betűk voltak kivehetők.

– Tehát Ágnes már tegnap óta itt van, s én nem tudtam ezt! – kiálta fel mintegy akaratlanul.

Mily ügyetlen mégis az ember, ha az indulatok árja csak legkevésbé is kirántja őt az élet már megszokott utaiból.

– Nemde a mellettem elrobogó hintók egyikében ült ő, s én nem láttam, szívem nem sugalá jelenlétét.

Egymás után kezébe vevé a szekrény belszerkezetének minden egyes részét; Ágnes kezeiben számtalanszor voltak már ezek, ugyanannyi villanyos összeköttetésbe jutott szive bálványával ez egyes tárgyak megérintésénél.

– Délig megtudom, hol lakik, s ma estve meglátom őt! – E szavak kifejezése leirhatlan, annyira örömtől sugárzó arczczal ejté ki azokat Kálmán, annyira víg kedvű s elégedett lőn e percztől fogva.

S pedig mily nagy, mérhetlen távolság létezett még Ágnes látása s azon boldogság között, mely viszontszeretet által háramlott volna Kálmánra!

Ki az ész dönthetlen okoskodásira építi szerelme reményinek palotáját, az nem szeret, legfölebb mások által kiván szerettetni; azt nem tiszta forrásból -153- fakadó belérzemények, azt egyedül hiúsága vezérli.

Pár órával e fölfedezés után, Kálmán jó kedvben ugyan, de mégis dobogó szívvel haladt le a lépcsőzeten az utczák tömkelegébe.

Korábban és sebesebb léptekkel indult mint máskor, oly emberként, kinek sok teendője van.

Ha figyelemmel kisérjük az utczán mellettünk elhaladókat, járásuk, külsejök s arczvonásaik minőségéből többnyire, habár nem biztos, legalább ritkán csalékony következtetést hozhatunk foglalkodásaik jelleméről.

Kimért, lassú léptekkel, figyelve mindenre, mi körülötte történik, figyelve szivara hamvára s különösen arra, hogy a mellette elsietők el ne piszkolják tarka szineket játszó köntösét, halad az utczákon végig a tétlen naplopó; nem annyira a szabad levegőt élvezendő, mintsem a nagy közönséget hiúságtól sugárzó megjelenése által szerencséltető.

A ki rohamhoz hasonló sebességgel, mire sem tekintve s gondolatokba merülten, az utczaszögleteken másokba ütközik, embertársait majdnem fellöki, az vagy kereskedő, vagy zongoramester, mindkét faj annyira ismeri az idő megmérhetlen becsét, hogy mitsem gondolva mindazzal, mi a nagy világban előadja magát, egyedül hivatásának él, arra gondol, azt látja maga előtt.

Szép tiszta idő van: nem fényesen, de sötét szinekbe csinosan öltözött sápadt egyén tart felénk, lábait, mind a mellett, hogy sárnak még csak híre sincs, sárczipők fedik, fényes csizmáit a lehető -154- mocsoktól védendők. Lépése gyors, de mégis kimért, hiszszük hogy dologban jár, de nem akar sem kifáradni, sem felhevülni; gondolatai bizonyos eszmével látszanak foglalkozni, mind a mellett szívesen s kegyelettel köszön mellette elhaladó ismerőseinek.

Ki az? nem lehet más, mint orvos.

Hát az a fiatal ember, ki divatosan, de könnyelműen öltözve siet végig az utczákon? földöntúli hatalom látszik könnyítni lépteit, mosolygó arcza megelégedést s örömöt árul el, alig veszi észre mindazokat, kik körülötte hemzsegnek. Ha nem csalatkozunk, ez szerelmes, talán bonne fortune-t hajhász, vagy légyottra siet? vagy talán csak azért ily gondatlan járása, mert nem ütött még az óra, melyben találkozni szokott ama lénynyel, ki egyedül érdekli?

Mind e kérdésekre bizonyossággal nem felelhetünk, de annyit már is mondhatunk, hogy azon fiatal ember, ki az itt leírt módon halad végig a Feldunasoron – Zendy Kálmán.

Egyik vendéglőből a másikba siet, Marosi grófné után tudakozódván a kapusoktól s mindegyiktől azt nyerve feleletül: nálunk nem lakik.

Arczvonásai már-már sötétedni, reményei veszni kezdének, midőn az utczaszögletek egyikén falragasz költé fel figyelmét.

Kis papirlapon ez volt nyomatva:

«Január hó 17-én estvefelé az indóház közelében, veres bőrrel bevont útiszekrény veszett el. Az azt megtaláló kéretik a szekrénynek a Széchenyi-tér -155- N. N. ház első emeletében átadására folyó hó 19-dikétől kezdve bármely napon vagy órában. A kézbesítőnek 50 pengő forint jutalom ajánltatik.»

– Itt az én szekrényemről van szó – tehát Széchenyi-tér, N. N. ház első emelet – lakik Ágnes, induljunk oda s próbáljunk szerencsét.

A házba érvén, azonnal a kapushoz sietett, s ezt kérdé tőle:

– Legyen szives megmondani, ki lakik az első emeleten. – Ez alatt egy ötös bankjegy csuszszant észrevétlenül a jámbor öreg tátongó markába.

– Sokan, uram, – s alig mondva ezt, egész legenda nevet számlált elé. Marosi grófné nem volt köztök.

– Üres szállás nincs?

– Mind ki van bérelve.

– Az lehetetlen.

– Pedig úgy van, ezelőtt néhány héttel kaphatott volna nagysád még nagyon szép lakást, most kibérelték valami grófné számára.

– S e grófné nem lakik itt?

– Nem, – néhány nap mulva fog ideérkezni mint nekem kárpitosa mondá, ki szobáit butorozza.

– Köszönöm – mondá Kálmán tovább sietve.

Mennyivel tudott többet e szerelmes fiatal most, mint ezelőtt egy órával.

Talán csak Ágnes cselédsége érkezett meg, s azok egyike veszté el a szekrényt. -156-

Vagy itt van már ő is, de nem készülvén el szállása, addig valamelyik barátnőjénél lakik.

Ily gondolatokba merülten haladott Kálmán végig a városon, melynek e percztől kezdve egyetlen pontja bírt érdekkel s költőiséggel irányában; s e pont – a Széchenyi-tér volt. -157-