XXIV. (A kúnok.)

Este a «Kúnok»-at, legjobb eredeti operáink egyikét adták.

Kálmán majdnem mindennapos volt a szinházban s azt szokott, minden kivételes érdek nélküli időtöltésnek tartá.

Ma azonban egészen kiváltságos volt kedélyállapota, midőn a szinház felé hajtatott.

Nemde keble izgatott vala, nemde támadtak reménysugarak, habár titkosak is, melyek környezni látszottak Ágnes képét a láthatáron?

Ugyanez oknál fogva nem szokott helyére, a casinoi erkélyre, hanem azzal szemközt a támlásszékek egyike felé irányzá lépteit; nem akarta, hogy mindazon érzelmeknek, melyeket váratlan szerencse vagy már megszokott nélkülözés előidézend benne, mások is tanúi lehessenek. Gátat kivánt vetni minden lehető kérdezősködésnek, mi elkerülhetlen, ha, mit hinni nem mert, Ágnes megjelen.

Kálmán elfoglalván helyét a karzaton, kedélye azon különös állapotban volt, mint mikor szinházba lépve valakit keresni akarunk, a nélkül, hogy azt mások észrevegyék. Midőn reméljük, hogy találunk valakit, de alig van elég bátorságunk széttekinteni, -158- nehogy csalódás semmisítse egyszerre legszebb reményinket. – Alig találjuk helyünket, üvegünket tisztítjuk, ide s oda, – szóval mindenüvé nézünk, csak oda nem, a hol elrejtettnek hiszszük ama kincset, melyet ma találni föladatunk.

Végre elég bátorságra vergődött Kálmán s lassanként azon oldalon kezdette vizsgálatát, melyen bizonyossággal tudva, hogy nincs Ágnes, szorgalommal köröztette szemüvegét.

E diplomatikus manoeuvre-nek kevés percz mulva azon szomorú eredménye lőn, hogy Ágnes nincs jelen.

Helyzete azonban még nem volt reményvesztett, mert az előadás fényessége daczára lehete még néhány üres páholyt látni.

Nem levén mit keresni a páholyokban, művész lőn Kálmán, azaz kettőztetett figyelemmel hallgatta a Kúnok feltünőleg szép zenéjét s élvezte az egyes dalok költőiségét.

Az első felvonás már majdnem végét érte, midőn a Kálmánnal szemközt levő páholyok egyikének ajtaja megnyílt s azon Ágnes lépett be egy idősebb asszony társaságában.

Kálmán látta érkezni Ágnest, érezte a jelenet hatalmát, mert hideg futotta át minden tagját s azt forró láz váltotta fel.

Mintha láthatlan hatalom zavart volna fel ereiben minden csepp vért, mintha egy felette itéletet hozandó kegyetlen birószék előtt állott volna, annyi félelmes borzadálytól s mégis örömtől áthatott lőn egész valója a pillanattól fogva. -159-

Nem csoda, ha Ágnes látása Kálmánt inkább elragadta, mint máskor.

Ez természetes, mert egyrészről szerelme, mind a mellett hogy régóta nem látta azt, kit imádott, az idegeket felizgató hosszas várakozás miatt is, ugyanazon fokozatban nőtt, melyben fejlődött szomorúságának s elhagyottságának érzelme.

Másrészről pedig, mert Ágnes ma szebb volt, mint valaha s megjelenése annyira feltünő és meglepő, hogy mindenkire nagy hatással, rendkívülivel volt pedig oly egyéniségre, ki már hetek óta, habár eszményileg csak, de mégis folytonosan ama szép képpel foglalkozott.

Testének finom rajzát, violaszín moire antique magosra kivágott ruha tünteté ki, szegélyei ugyanazon szinű bársonyból készítvék.

Nyakán violaszin bársony szalag, ugyanaz látszott kezein is, foglalványokul élénk tüzű gyémánt boglárok szolgáltak.

Fejét aranynyal átszőtt háromszinű magyar főkötő díszíté, mely alig birta fékentartani hullámos fekete haja tömöttségét.

Vállait fehér tibet-köpenyke a köntös szinével egybevágó római izlésű szegélyzettel fedé s őrzé lehető léghuzam ellen.

Mily szép, mily fenséges volt e pillanatban Ágnes!

Szemei nyugalommal s menten minden fesztől futottak végig a körülötte egybegyült társaságon.

Körülötte, mondom, mert ez arcz s annak e két szem kölcsönözte kifejezése Ágnest annyira mindenek -160- fölé helyezék, hogy nem vele együtt, de körülötte, mint az est királynője körül – látszott egybegyülve e száz meg száz ember.

Pillanatra majdnem minden szem akaratlanul is a páholyra volt irányozva, hiszen minden szépnek, fenségesnek látása kedves az emberiségnek.

Csak Kálmán nem mert egyenesen odatekinteni, ő volt egyetlen, ki lopva vetett néhány pillantást amaz elbájoló alak felé.

Miért? mert a közönség csudálta, – Kálmán pedig szerette Ágnest.

Az első felvonás után kemény harcz támadt Kálmán keblében. Akart volna ugyan látogatást tenni Ágnes páholyában, de annyira elfogult volt, hogy hiányzott bátorsága, mintha saját lábai ellenszegültek volna akaratának, oly nagy habozás fogta el.

Végre felkelt s mintegy erőltetve, mitsem tudva s látva a körülte történő dolgokról, haladott végig az erkélyen s ért szívdobogva Ágnes páholyának ajtaja elé.

Mint örökös bú vagy örökös éden ajtaját megnyitandó, tevé reszkető kezét a kilincsre, hogy szólhasson azon lénynyel, kivel egyedül volt képes egyesítni képzelő tehetsége a boldogság fogalmát.

A páholyba lépvén s meghajtván magát így szóla:

– Jó estét grófnő, hogy érzi magát kis kalandunk óta?

– Köszönöm gróf Zendy, meglehetősen, de engedje meg, hogy bemutassam édes anyámnak.

S az idősebb asszony felé fordulva mondá: -161-

– Gróf Zendy Kálmán, kiről multkor szólottam volt neked.

– Gróf úr sokat mulat Pesten? – kezdé Ágnes anyja.

– A telet itt szoktam tölteni, nyáron által, különösen pedig őszkor, falun tartózkodom.

– Egészen az én izlésem szerint él tehát, mert megvallva az igazat, nem szeretek télen át falun lenni, kivált mióta Ágnes nincs többé honn.

– A magánylét ellenkezik legtöbb ember természetével, – folytatá Kálmán – szerencsémre ifjú korom óta mintegy zsarnokilag kényszeríttetém örökké, bármi csekélységekkel is foglalkozni, mi most sokszor nagy hasznomra van.

– Úgy van, – mondá Ágnes, – ki falun nem tud foglalatosságot szerezni, az halálra unatkozik, kivált ha szomszédságok hiányában nincs társas élet, mint nálunk Gerőfalván.

– Pedig nagyon sok szépet hallottam a grófné falusi lakáról, néhányan pajtásim közül jól ismerik.

– Igaz, mit művészet és természet képes teremteni, ott meglehetősen feltalálható.

E szavak után Ágnes elnémulva, mélázva, búskomor tekintetet vetett maga elé.

Kálmán észrevette e szép szemek határozatlan s mégis annyit jelentő magyarázatát; mint ugyanannyi halálos döfés ismerteték meg vele Ágnes lelke ábrándjait; férje, Gerőfalva felé lengett keblének minden egyes sóhaja.

– A grófné sokáig késett, – már azt véltem, nem is érkezendik fővárosunk falai közé. -162-

– Barátnőmnél töltöttem néhány hetet, s ott bevárám édes anyámat, együtt utazandók Pestre.

– Higyje meg gróf úr, alig hozhattam ide leányomat, annyira megszokta a falusi levegőt, hogy nem is kivánt többé résztvenni a társas élet derültebb szórakozásiban.

– Tehát csakugyan igazat sugalt sejtelmem, midőn azt mondám imént, hogy már-már kénytelen valék azt hinni, hogy nem is érkezendik a grófné körünkbe.

– Szinte kitalálta az igazat, engedtem férjem és anyám kivánságának, de csak azon feltétel alatt, hogy kerülendjük a nagyvilág zaját; nem levén Pesten ismerős, azt vélem, könnyen kivihető e terv.

– Egészen visszavonulva, a társas élet élénkebb körén kívül kiván tehát élni?

– Nemde czélszerűbb s jobb kerülni mindazt, minek birtoka nem gerjeszti örömre kedélyünket.

– Némi szórakozás azonban mégis jól esik a léleknek és testnek is, ez oknál fogva legalább czélirányos volna, ha felkeresné a grófné a szorosabb s kisebb társas köröket.

Kálmán e mondata homlokegyenest ellenkezett meggyőződésével s lelke titkos vágyaival; minden, még a legjobb szívű emberben is megvan az önzésnek bizonyos megfogható s bocsátandó foka; a szerelem érzete féltékenységgel határos, lelkiismeretesen őrzi mindazt, mit tulajdonának mond vagy birtokába kerítni igyekszik.

– A grófné tegnap érkezett meg, nemde?

– Az utolsó vasúti vonattal. -163-

– S most még nem saját, de – ha nem csalatkozom – édes anyja, a báróné szállásán lakik?

– Nem levén még kész lakásom, kénytelen vagyok anyámnál tölteni néhány napot, sok alkalmatlanságot szerezve neki.

– Megérkezése alkalmával úti szekrényét veszté el, s a megtalálónak bizonyos jutalmat igért.

– Úgy van, de meg nem foghatom, hogy tudta meg mindezeket gróf úr, ily rövid idő alatt.

– Ennek a története igen egyszerű. Valakit várva az indóházba mentem s annak kapujában találtam a szekrényt; ma reggel – kénytelen vagyok megvallani bűnömet – hosszas vizsgálódás után végre sikerült felnyitnom a szekrényt s a metszvények betűi után itélve azt a grófné birtokának kellett tartanom. Egyik vendéglőből a másikba sietve, igyekeztem feltalálni a szekrény birtokosnőjét, ez nem sikerülvén, ma délután olvastam a falragaszok között hirdetményét, ennek nyomán mentem a grófné birtokának szállására s tudtam meg, hogy még nem foglalta el azt. S most, miután tudja, mi könnyen tud meg mindent az, ki sokat jár az utczán s kinek kevés dolga van, bátor vagyok kérdezni, mikor szabad kézbesítenem a szekrényt. – Hogy önzőnek ne látszassam, a nyerendő jutalom mi légyen? – azt a grófné kegyességére bízom.

– Nagyon örülök s kétszeresen örvendek, hogy e kedves holmim ily biztos kezek közé jutott; – ha nem restelli, látogasson meg, de csak holnapután új szállásomon, mert anyámnál még oly nagy a rendetlenség, hogy alig fogadhatunk látogatásokat. -164-

– Reménylem azonban később – szólt közbe Dévay báróné – annál többször leend szerencsém.

– Ha megengedi báróné – leszek oly bátor.

Ez alatt újból kezdődvén a zene, csak szakadozva lehete a beszélgetést folytatni.

Kálmán mindinkább otthonosnak érzé magát, elfogultsága engede szokott kedélyességének s alig válhatott meg Ágnes kellemes társaságától.

Hónapok óta nem volt oly derült s víg kedvű Kálmán, mint ma szinház után; új világ újult meg előtte s világosan nem eszmélvén, még annak egyedül csak fényoldalait látta s vette ki.

A szerelem a nagyítóüvegek leghatalmasbika, de egyszersmind legveszélyesbike is; a nap sugárait annyira egyesíti, hogy a jótékony meleg csakhamar pusztító tűzzé képes változni. -165-