XXV. (Virrad – nemde?)

Hogy világosan megmondhassuk, mit érzett Ágnes, miután Pesten Kálmánnal találkozott; hogy vele egyszerre s együtt átélhessük szíve legtitkosabb fejleményeit, vissza kell térnünk s történetünk fonalát ama pillanatban felfognunk, melyben Ágnes férje társaságában elhagyta Gerőfalvát.

Emlékeznek talán tisztelt olvasóim a «Vallomások»-ra, azokból kiviláglott, miszerint a szegény nő nem birván férje eszméit s irántai megváltozott viseletét szelidebbé irányozni, mintegy kifáradtan engedé oda magát Gyula akaratának.

A sorstól várta mindazt, mit maga nem vívhatott ki.

Mikor Gyula pillanatnyi szelidebb, vagyis élénkebb felhevülésnek engedve, elhatározta, hogy elkisérendi Pestig nejét, nagy volt Ágnes öröme. Női – majdnem általánosan gyulékonyabb jelleménél fogva a kis engedmény kedélye képzelődései nyomán óriási szint ölte. Már-már azt vélte, miszerint az elválás perczétől borzadván Gyula, azt a mennyire lehet késleltetni, sőt egészen eltávolítni igyekszik, – szóval azon szép remény által -166- kecsegtetve ült hintójába, hogy Gyula Pestre jőve, nem bírand megválni tőle s ott töltendi a telet.

E hiedelmében az alföldi vadászok tanyáján töltött ama néhány nap még inkább megerősíté őt. Nemde úgy látszott, mintha Gyula elhagyva Gerőfalvát, ez élénk társaság közepett felüdülne, újból felvirulna, hogy ismét olyanná váljék, milyen volt, mikor még szerelem élénkíté vére keringését.

Szegény Ágnes! mily röviden tartók voltak hiedelmei, reményei!

Mihamar elveszett mindazon szép virány keblében, melyet néhány napi tavaszi lég idézett elő!

Csakhamar est lőn körülötte, pedig még alig kezde virradni!

Vannak emberek, kiket egyedül az ellenkező érzelmek és viselet által lehet odavinni s olyanná varázsolni, milyeneknek mi óhajtjuk.

Ezek legtartósabban szeretnek oly nőket, kik szerelmöket megvetik.

Kedvelik azokat, kik mindenben ellenkeznek velök.

Újból megszeretik azon lényeket, kiknek szíve távozni, idegenkedni látszik az övékétől.

Talán Gyula e veszedelmes, megfoghatlan egyéniségek egyike volt, nem tudjuk; annyit azonban bizonyossággal mondhatunk, hogy minél kedélyesebb és szeretetreméltóbb lett Ágnes, s minél több reménynyel kecsegtető magaviselete, annál hidegebb s megfontoltabb lőn Gyula.

Képzelhető, hogy midőn barátnőjéhez érve, látta s érezte Ágnes, mi könnyedén, talán mondhatnók örömest távozott Gyula, hogy keresse fel a magányt; -167- midőn látta, hogy minden szép reményei mily hamar, mily egyszerre semmisülének meg, kétszeresen szomorúvá lőn kedélyének már is annyira lehangolt állapota.

Sem barátnőjének, sem anyjának szavai nem bírtak elég varázshatalommal, hogy elszéleszszék mindama rémes árnyakat, melyek körülvevék Ágnes képzelődéseit; nem bírtak elég hatalommal, hogy megszabadítsák búskomorságától s a kétségbeesés közelgő pillanataitól.

De nincs is szó, nincs szív, mely velünk ugyanazt s egyszerre éreztesse akkor, midőn kényteleníttetünk átlátni, hogy szerelmünkben csalódtunk, hogy szívünk minden kincsei megvetve porba hullanak.

Ki ilyenkor felénk jő és szavakkal akarja csillapítani fájdalmunkat, hasonlít amaz akaratlanul vétkezőhöz, ki égő házat látván, azt vétségből víz helyett olajjal locsolja.

Nem az, ki szól hozzánk, de ki velünk látszik érezni, képes hatni, felfogva elhagyott helyzetünket. Megszánni igen, de biztatni nem mer.

Ágnes minden mondását, Kálmán látogatása alkalmával a páholyban – amaz elégedetlenség, búskomorság lengte át. Az egész beszélgetés neme nem volt olyan, hogy belőle a közönségesnél messzebb terjedő következtetéseket lehetett volna kivonni, s mégis Kálmán szava lejtése, szemeinek minden egyes sugárzata Ágnesre különös hatással voltak.

Mintha tudta s érezte volna, mily szerencsétlen -168- e nő, mintha szánalom s ennek szomszédja a szeretet nyilvánult volna Kálmán szavaiból, annyira átjárta Ágnest ez ifjú látása, szava járása, szemei hallgatag s mégis annyit mondó szavalása.

Balérzeményei azt sugallák, hogy Kálmán talán első minden lények között, ki valóban felfogta mindazt, mit ő szenved, első, ki felfogta ezt, enyhítni birná kinjait szelidebb érzelmei által.

Virrad – nemde? Ágnes szivétől ezt kérdezhetnők most, s mégis kénytelenek vagyunk felelni, hogy a felkelő nap első sugárait is sötét felhők borítják már.

Ágnes lelkülete nem volt eléggé könnyelmű, sem teljesen reménytvesztett, semhogy szerelme határozottan elnémulhatott volna Gyula iránt.

Kálmán irányában a mit érzett, az sejtelem, futólagos képzelődés gyanánt villant meg agyában.

Hogy szívéhez érhessen mindennek villanyossága, még arra sem volt eléggé lehangolt első szerelme, nem eléggé erélyes az, mi most kezdé csillapítani keble hullámos árjait.

Ha keblünk – túlemelkedik kissé a szokott hangulaton, azonnal megkedveli, sőt fölkeresi e változékonyságot, élénkséget.

Kálmán ez érzelem által vezérelve, szokása ellenére, szinház után nem a casinóba, hanem az «Angol királynő» termébe ment, – mert tudta, hogy ott zene leend, a zene pedig kedves volt kissé derültebb kedélyének.

Alig foglalt helyet az üres asztalok egyikénél s melléje jöve ugyanazon sápadt fiatal ember, kit -169- nemrég a Váczi-utczában találtunk sétálva piros arczú, még ifjabb társával; odahagyva ama társaságot, melyben volt, kereste föl Kálmánt.

– Ma jól mulattál a szinházban – mondá feléje fordulva mosolygó képpel.

– Jobban talán mint máskor, de korántsem jól, – tiszteletemet tettem Marosi grófnénál, miután a vadászatok alatt megismerkedtem vele.

– A szinházból idesétálva mondá nekem J…, hogy köztetek mulatott néhány napot, kétszeresen sajnálom most, hogy mint őszkor, nem vadászhattam, mert csakugyan rendkívül szép nő, ritkítom párját.

– Ezt magam is mondom, társalgási modora pedig annyira fesztelen s egyszerű, hogy akaratlanul is jól érezzük magunkat, ha vele mulatunk egy ideig.

– Hiszem, noha nem bírom megitélni, mert még soha sem voltam társaságában, de sokat, talán többet tudok róla, mint mindazok, kik személyesen ismerik. Ezek következtében kétszeresen érdekes előttem e nő.

– Mit tudsz róla, mondd el, egy kis pletyka nem árt.

– Legérdekesebb s a mostani korban leginkább feltünő, mit róla hallék az, hogy rendkívül látszik szeretni férjét, mind a mellett, hogy férje őt egy idő óta hanyagolni kezdi, mi rendkívül nagy hatással van reá, búsítja és szerencsétlenné teszi. Csak férje akaratának engedve jött Pestre. Még azt is hallám, de ezt úgy hiszem csak a világ hamis része -170- költötte – hogy egy környékbeni fiatal ember, ki egyetlen a szomszédok között, kivel Marosiék találkoznak – neve, ha jól emlékszem, Örkényi – udvarol a szép grófnénak, sikerrel-e, vagy nem? – ezt nem tudom, de inkább az utóbbit vagyok hinni, mert különben már híre járna e viszonynak, – mind a mellett, hogy férjét még szereti. A világ – a mint magad is igen jól tudod – többnyire a legvalószinűtlenebb alapokra fekteti okoskodásait s híreit.

– S ki beszélte neked mindezt?

– Egy nem rég ideérkezett erdélyi ismerősöm, ki, a mint mondá, csak mások beszéde nyomán tudta meg mindezeket, mert maga nem jár Marosiékhoz.

– Azt vettem észre már első ismeretségem alkalmával, hogy valami nyomja Ágnes lelkét, néha-néha mintha búskomor szórakozás szállta volna meg kedélyét; de nem hittem, hogy ily fontos okok képezik e futólagos jelenetek alapját.

– Kiváncsi vagyok tudni, vajjon fog-e társas körökben megjelenni.

– A szerint, mit nekem mondott, kerülve a farsangi örömöket, visszavonult s ismeretlen kiván maradni.

– Nagy kár, ámbár ha nincs jó kedve, úgy nem sokat nyerne vele a társaság.

– Meg nem foghatom, mint lehet oly asszonyt, minő Marosi grófné, elhanyagolni annyira, hogy e miatt szenvedés szálljon lelkébe. Azt vélném, ki ily nő birtokába jutott, rendkívüli szerencsének -171- volna kénytelen tartani a sorsa kedvezményét. Mindent, mit figyelem, jó kedv, szerelem elővarázsolhat, egyedül neki hozza áldozatul, szóval azt hiszem, hogy a legszebb feladatok egyike ily nőért élve, boldogítni őt, és széppé alkotni mindent, mi körülveszi bájteljes alakját.

– Csodálom, hogy bírsz ily eseményeken még csak meg is ütődni; nemde mindennapi dolog az, mit épen most beszéltem; nemde száz meg száz nő, ki tulajdoninál fogva érdemes volna szerencsés viszonyok közt élhetni, sinlődik az elhagyottság s feledtség homályában. Az emberek, engedve pillanatnyi felhevülésnek, mely többnyire csakhamar elmulik, nem bírnak elég erővel, hogy észszerű felfogása által a női viszonyoknak, oly életmódot folytathassanak, mely ha nem fellengős, költői szerelemtől áthatott is, legalább a kölcsönös szeretetnek tegyen eleget. Szóval, egyik szélsőség a másikat éri életünkben, – ennek gátlására csak megfeszített lelkierő képesít; ezzel vajmi kevesen dicsekedhetnek, ha pedig bírják, szándékosan elhanyagolják, vagy hasztalanul elpazarolják.

– Mindenben tökéletesen igazad van, csak azt sajnálom, hogy ily nemes lények, mint Ágnes, esnek áldozatul mások könnyelműségének vagy önzésének.

– Tekints végig a világon s meg lesz fejtve a rejtély.

– Még egy ideig különnemű tárgyakról folytatva a cserebeszédet, búcsúzott egymástól e két jóbarát.

*

-172-

Kálmán egyenesen haza ment, alig várta, hogy magányban lehesen, hogy mindazt, a mit hallott, elméjében összefoglalja oly egészszé, mely vagy reményt, vagy puszta rideg jövőt igérjen álmainak.

Mindez ő reá szerfölött hatott, részint mert mitsem tudott Ágnes közelebbi viszonyairól, részint mert annyira szerette Ágnest, hogy az ő életkörébe vágó minden csekélység nagy érdekű volt Kálmánra nézve, mennyivel inkább ily fontos események!

Az első érzés, mely Kálmánt áthatotta, meggondolva Ágnes állapotát, részvevő szánalom volt.

Mint olyan ember, ki képes még valóban szeretni, nagyon is fel tudta fogni a nő szerencsétlenségét, s mindazt, mit férje hanyagolásai s muló szerelme miatt szenved.

Ha talán ezeket tudva látta volna először Ágnest, nem szereté vala meg őt. Annak tudata, hogy férjét még szereti, daczára annak, hogy ez érzés viszonzásra nem talál már, aligha más irányt nem adott volna érzeményinek.

Ő, mikor megismerkedett Ágnessel, benne csak a szép, elbájoló, nem a szerencsétlen nőt látta; szóval úgy tekinté, mint a külső viszonyoknál fogva, melyek hiven el szoktak rejteni minden bensőbb színezetet, nézni lehete – minden mellék okoskodáshoz közelítő eszmék nélkül, egyedül a külfény által elragadtatva.

De most már Ágnest szerencsétlennek ismerte, mint oly nőt, kit nem becsülnek eléggé, kivel méltatlanul bánnak. Megsajnálta őt s valljuk meg, e pillanattól fogva kétszeresen szerette, mert remény -173- támadt keblében, minőt eddigelé nem mert táplálni.

A megvetett szerelem nem lehet tartós, kivált ha mások kecsegtetnek azzal, mit elveszettnek tartottunk már reánk nézve.

A nők sokszor, ha nem enyészik is szerelmök, de a megsértett hiúság, az önbecsülés következtében feledni akarják azt, kit még nem rég mindenek fölé emeltek.

S ha feledni akarják azt, kit imádnak s lassankint elpárolog a szív melege, – lehetetlen, hogy sokáig puszta s rideg maradjon azon szív környéke, mely örökösen érezni s mások boldogítására volt teremtve.

A mit barátja azon udvarlóról beszélt, azt első pillanattól fogva nem hitte Kálmán, s ez természetes; ki Ágnest látta egyszer, át volt hatva azon meggyőződéstől, hogy e nőnek udvarlója soha, egyedül szeretője lehet.

Nemde a férj szerető mindaddig, míg valóban férj?

Kálmán a jelen percztől fogva egészen más alakban látta mindazon viszonyokat, melyek szerelmét körülvevék. Mit sem hinni, sem reményleni nem mert még ezelőtt kevés idővel, azt most valószínűnek tartotta.

Keble érzeményeit kettőzteték a sajnálat s a magasztosság azon képe, mely Ágnest, mint olyan nőt állítá képzelődései körébe, ki szereti férjét, daczára megfoghatlan viseletének, szóval azon öntudat, hogy Ágnes valóban szíve egész erejével és lelke mindenhatóságával bír szeretni. -174-

Égentúli fénytől környezetten látott most mindent, a jövő derült szinezetű képeivel foglalkozott, pedig néhány perczczel előbb a jelen is ingadozott lábai előtt.

Megmenteni s dicsőítni azt, kit más vétkes hanyagsággal mellőz, keserít, lőn e pillanattól fogva szerelme munkásságának egyedüli feladata. -175-