XXIX. (A vadászlak.)

Ágnes életében e rögtöni s mégis mély átgondolásból eredő elhatározás főfordulópont szerepét viseli.

Mert ha valóban szíve egész erejével szerette még Gyulát, nem követte volna egy névtelen rágalmazó útmutatásait. Hihetleneknek tetszenék előtte mindaz, mit e néhány sor megérteni enged.

Ágnes szerelme kifáradt.

Sokat, fogalmaink szerint talán alig teljesíthetőt kivánt ő ugyanakkor, mikor követelé, hogy Gyula első félévi viselete örökké ugyanaz maradjon. – Már annyira jutottunk az élet bizonytalan, az indulatok árja által majd ide-, majd odasodrott sajkáján, hogy a szerelem ama teljhatalmú tüzét nem is akarjuk hosszantartónak képzelni, kivált miután Gyulánál szokatlan erővel szalmatűz fellobbanásaként nyilatkozott az.

De másrészről, ha szegény Ágnes jelleménél fogva talán sokat követelt is, e követelés nála legalább alapos volt, mert az ő szívében teljhatalmú, tartós volt ama pezsgőnek látszó indulat, s örökké tartó lehetett volna, ha hanyagolás helyett ápolásra talál vala. Továbbá, mert nagy különbség képzelhető -196- még azon túlfeszítettnek tetsző követelések között, melyekkel Ágnes föllépett a hidegülő Gyula irányában s ama szívtelen bánásmód között, mely által férje gyógyítni s nézete szerint, jó útra kivánta irányozni nejét.

Ha ugyan ő azt a jó utat úgy értelmezte, mint mi nyilatkozatai nyomán kénytelenek vagyunk hinni, akkor czélt ért. Nemde Ágnes Gyula iránt majdnem meghidegült; s ha ő azon lények egyike volt volna, kik kielégítetteknek érzék magokat fényes, ragyogó, külsőségek élveitől áradó életmóddal, oly életmóddal, mely bőségben nyújt mindent, kivéve két szív egyetértése által előidézett érzelmi világot: akkor bizonyára lemondva álmairól, külfénytől ragyogó látszatos boldogság környezhette volna élte fogytáig.

Mi tartotta fönn Ágnes keblében ama érzelmeket férje irányában már hosszú időtől fogva?

Nem a szerelem egyedül, hisz annak lehetetlen volt megmaradnia a maga tiszta szeplőtelen valóságában, mindazok után, mire keserű tapasztalása tanította; hanem azon benső erkölcsisége alapjára fektetett meggyőződés, hogy Gyula az, kit ő férjének mond, kinek oltár előtt hűséget, örökké való szerelmet s odaadást vallott és esküdött.

Segítette még Ágnest s támogatta e veszélyteljes helyzetében ama meggyőződés, ama hiedelem s remény is, hogy Gyula nem akarhat rosszat, midőn Ágnest hanyagolni látszott s meg fog változni, ha átlátja majd, hogy viselete szerencsétlenné teszi.

Minderre megsemmisítő villámként csapott le -197- most e levélke. Ágnes annyira haladott volt már a gyanú s elkeseredés útján, hogy okoskodásai daczára is kénytelen volt sugallatai nyomán hitelt adni e kegyetlen soroknak. – Miután hitt, természetes, hogy tétlen nem maradhatott, s elhatározta elkövetni mindent, hogy bizonyosságot, mennyire csak lehet csalhatatlant, szerezzen magának mindarról, mit most csak sejtett.

Ez elhatározásnak kétféle következménye lehetett csak. Vagy bebizonyosodik az, mit most sejtett s akkor végképen lemond mindarról, mit remélt; vagy puszta rágalom sül ki, s akkor megvallva Gyulának rögtöni megjelenésének okait, talán ezáltal arra bírandja őt, hogy változó viseletével az ellenkezőről győzze meg nejét s mindazokat, kik elég rosszak s merészek gyanusítani őt.

Ágnes viselete különnemű s mégis mind egy végczél felé irányzó alapokra volt fektetve tehát.

Első ezek között muló szerelme. – Ez bizonyosság és kibontakozás után sóvárgott e lebilincselt s ki nem elégítő szomorú viszonyokból.

Másodiknak tekinthetjük ama szent hiedelem megsértését, melynélfogva ha szerelmet nem is, de női állása megbecsülését követelhette volna.

A harmadik, melyet eddigelé alig említettünk, jellemének ama lázadáshoz hasonló fölgerjedése, miután hitte, hogy igazat mondanak ama sorok, nemcsak szerelme, nemcsak feleségi jogai, de mi – ha mindezek elvesznek is – örökre fenmarad, hiúsága van megsértve. Ezen öntudat pedig hatalmas emeltyű lőn, mert sok tettre nemde legtöbbször -198- megsértett hiúság vagy becsület szolgál főindokul?

De kérdem azok után, miket Gyula részéről tapasztalt, maradhatott-e más hátra ezen nem egészen tiszta, de mégis természetes indulatnál? Azt úgyis kénytelen volt átlátni régóta, hogy Gyula már nem szeretője, hogy ő olyannak neje, ki szerető nem akar többé lenni. Természetes, hogy fölgerjedett egész erejével, mikor ama hitetlen még egyedüli kincsét, becsülését, női hiúságát el akarta rabolni.

*

Senkivel sem közlötte teendő útját, csak anyjával Mert, mint már naplója soraiból is kivehettük, ez már egy idő óta megbarátkozott volt ama gondolattal, hogy Ágnes férjét fölkeresve, igyekeznék más irányt adni viseletének.

Félelmes habozás fogta el ama pillanatban, midőn indulni volt kénytelen.

Még sohasem tőn utat magánosan; hogy pedig ily útra készüljön valaha vagy kénytelen legyen megtenni azt, soha nem hitte vagy álmodta.

S mégis csekélyeknek látszottak mindazon testi s lelki fáradalmak és szenvedések, melyeket hasonló utazás idéz elő, ha eszébe juttatá a végczélt, melyet magának kitűzött.

Méginkább elkeseredett, midőn ugyanazon úton haladván, melyeket néhány hónappal előbb férje társaságában tett, – kénytelen volt átlátni, mennyivel -199- szomorítóbb helyzete most, mennyivel elhagyottabb s reményvesztettebb, mint akkor.

Kálmán képe e pillanatok alatt nem egyszer villant keresztül keblén, nem egyszer mint valami talán még elérhető boldogság folyta körül álmait; de hogy mint valóságos buzdító remény gyámolíthassa Ágnes ingadozó kedélyét, arra Kálmán még nem volt eléggé hatalmas, sem Gyula eléggé letiprott.

Fáradalmas útjának hatodnapján ért Gerőfalvára.

Épen esteledni kezde, midőn e valaha annyira kedves és szeretett vidék határába ért.

Világosan s határozottan maga sem tudta mit akar tenni s mi módon kiván talán leverő s borzasztó, de mindenekelőtt csalhatlan bizonyosságot szerezni. A sors, úgy látszik, segíteni kivánt rajta, mert mielőtt az angolkert kapujához ért volna hintaja, megállíttatá s leszálló inasához mintegy belösztöntől késztetve így szólott:

– Menjen a kastélyba s ne szóljon senkinek, csak az öreg Jánosnak. Tudja meg tőle, otthon van-e a gróf; ha Gerőfalván van, tüstént jőjön vissza maga, ha nincs honn, hozza magával Jánost.

– Értem, nagyságos asszonyom.

Az inas visszaérkeztét várva, mily szomorú gondolatok támadtak egymást felváltó rémképek gyanánt Ágnes keblében?

A kegyetlen tavaszi szél mindeneket magával sodró süvöltése százszorosan feléje harsogta mindazt, mit lelke, szíve érzett e pillanatban.

A gerőfalvi kastélytól rettegett; nem mert bátran -200- közeledni ama helyhez, mely nem rég még egyedüli boldogságát rejtette.

Kémlelődni volt kénytelen ott, hol azelőtt dicsőségének tartotta szabadon létezhetni.

Szolgát kerestetett, mikor férje volt még.

Ilynemű gondolatoktól áthatottan várta szívdobogva a feleletet. Alig mult el egy örökkévalóságnak látszó negyedóra s visszaérkezék inasa János kiséretében.

A hintó nyitott ablakához lépve az öreg szolga, így szólott:

– Isten hozta a grófnét nálunk, csakhogy itt van megint egyszer közöttünk!

– Köszönöm, János, minde szíves szavakat, de most másról kell szólanom veled.

– Mit parancsol?

– A gróf nincs honn, úgy-e?

– Úgy van, – mondá János félelemtől reszkető hangon.

– S hol van?

– Azt bizonyossággal nem mondhatom, úgy hallom vadászni ment; már két napja, hogy eltávozott s a készületekből itélve, holnap aligha visszaérkezendik.

– Ülj a bakra s hajtass be, de a virágos kert rostélyzata előtt ki akarok szállani.

Néhány percz mulva Ágnes elhagyta a hintót és cselédjeit a kertudvarok egyikéhez küldötte azon parancscsal, hogy semmit se vegyenek le a kocsiról s maradjanak ott további rendeletig. Jánossal maga maradván, így szóla: -201-

– Fogass be egy kis könnyű hintóba s jőj velem.

– De hová? ha nem sértem meg a grófnét e kérdésem által.

– Ama vadászlakhoz, hol férjem most leginkább szeret mulatni.

– Ott nem találjuk meg a grófot, azért jót mernék állani.

Ezeket oly megilletődött hangon ejtette János, mintha tartóztatva Ágnest, szeretett úrnőjét, bánattól akarná megkimélni. Ágnes nagyon is megértette, s fájdalmai, sejtelmei kettőztetett erővel újultak meg keblében.

– Akaratom másíthatlan, – ha nem követsz, magam indulok.

– Isten mentsen, asszonyom, – a mit parancsol, azt teljesítendem, habár örömtelenül is.

Rövid idő mulva Ágnes Jánossal kis kocsira ülve, a sötétség és rossz út daczára félóra alatt elértek azon vidékre, melynek legmagosabb dombján volt ama vadászlak. János nélkül alig ért volna e helyre, mert az utat sem ő, sem kocsisa nem ismerték annyira, hogy éj közepett biztosan haladhattak volna.

Miután csak egy-két száz lépés választá még a hintót a féltett laktól, leszállottak mindketten s gyalog indultak a hegynek fölfelé.

Ágnes lábai ingadozni kezdének minél közelebb ért; kénytelen volt hű cselédje karjára támaszkodva haladni a köves és meredek úton. Midőn meglátta a lak gyertyavilágtól csillogó ablakit, megállapodék, nem bíra helyéből mozdulni, annyira meg volt hatva.

Nem bíra helyéből mozdulni.

-202-

Átgondolta még egyszer azt, mit most cselekszik; érezte, mi fontos; hitte, hogy talán hibás is, és már meg akart fordulni, elhagyandó e vidéket s Gerőfalvát, a nélkül, hogy férjét csak lássa is.

De alig támada ez akarat keblében, mennydörgésként végig harsogtak kedélyén a szenvedés kínjai s azon borzasztó kétely, melybe dönték az utolsó események.

Összeszedve minden, már úgyis régtől fogva hanyatló testi erejét, mintegy elnyomva szíve minden érzeményeit, kezde újra ingadozva előrelépni.

A domb csúcsán, sziklaormok s néhány százados tölgy és hársfa által környezve s mintegy elrejtve látszott a vadászlak.

Újabb, félig svájczi s félig olasz izlésben épült emeletes kis kastély, melynek külsejét a körülfutó folyosó, a nagy, majdnem földig érő tágas ablakok s a vakolatlan téglák sötét veres szine, csinosíták s eleven egészszé varázslák.

Alsó része kétfelé volt osztva. A hegy oldalának néző rész a felügyelő lakását képezte; az Ágnessel szemközt levő szárnyban voltak Gyula lakszobái, melyekben mulatott a nagyobbszerű, napokig tartó vadászatok alatt. E szobák egyikéből csigalépcső vezetett a felső, toronyalkatú, sokkal kisebb emeletbe, melynek főalkatrészét nagy terem képzé. Ennek tölgyfaablakain s ajtói felett rendkívüli nagyságú szarvasszarvak, kitömött medve- s rókafők látszottak; az egyszerűen zöldszinű szőnyegekkel bevont falakon néhány régibb, a franczia vagy hollandus iskolából eredő, vadászatokat ábrázoló -203- olajfestmények csinosíták. A terem közepén nagy gömbölyű asztal állott, – körülötte nyirfából különös ügyességgel készült nagy, s veres bőrpárnák által kényelmesekké alkotott karszékek.

E teremből tágas ajtó vezete az azt körülfutó oszlopos csarnokra. E szabad s magosan fekvő pontról felséges kilátás nyilt az alattunk s körülöttünk látszó dombos erdőségre, az előttünk fekvő, élénk szinezetű Gerőfalvára s az azontúl terjedő jól megmívelt, falvakkal rakott lapályra.

Mind e szép kelleme most alig látszott, a még ébredni nem készülő természet megfosztá elevenségétől a tájt, az éj sötéte elrejte mindent a kiváncsi szemek előtt. Mély csend uralkodott. Az éji madarak rekedt s félelmes krákogásai, a távolból világító ablakok fényessége voltak egyedüli jelei a még itt létező életnek, elevenségnek.

Ágnes mintha mindenségét pillantotta volna meg, oly figyelemmel s félelmes borzadálylyal tekintett az elevenen csillogó ablakokra, melyek magokhoz csalogatni látszottak őt, hogy varázstükörként elébe tárva végzetét, iszonyú kínt áraszszanak el élte útjain. -204-