XXVIII. (Folytatás.)

Márczius 1.

Sohasem hittem volna, én ki az életet egyedül könnyű és szép oldaláról tanultam ismerni, kit édenbe vezetnek első léptei, hogy valaha ezeket leendek kénytelen érezni s naplómba iktatni.

Ha szerelmet nem, de becsülést érdemlünk mindaddig, míg az ellenkezőre fel nem jogosít hibás viseletünk.

De talán mindez nem való, csak rémképekkel töltötte el agyamat, s mégis valahányszor átgondolom, borzadok, mert mintegy igaznak kellene tartanom azt, bensőm sugallata után indulva.

Naplóm február 26-án írt sorait nem végezhettem be; hogy azt nem tettem, sajnálom-e? határozottan magam sem tudom.

Nem folytattam, mert levelet kaptam vala. Első pillanatban azt hivém, hogy férjem sorai, később vizsgálva a czím betűit, már csak hasonlatosságot találtam.

Nem mertem felbontani, ki is tudna nekem írni; mintha félelem, irtózat rejlenék e lepecsételt papir alatt, olynemű harcz támada bensőmben.

Hosszas tétova után felszakítám a borítékot, -191- szívdobogva s lélekzeni alig bírván, fogtam az előttem levő néhány sor olvasásához.

Tisztelt Grófné!

Ha meg akar győződni arról, mennyire nem szereti már férje azt, kinek örök hűséget esküdött, – legyen szíves a Gerőfalva közelében fekvő vadászlak felé irányozni lépteit. Azok iránt, kiket szeretünk s tisztelünk egyszersmind, legfőbb, de többnyire legszomorúbb kötelességünk is – az őszinteség.

Legjobb barátja.

E sorok olvasása után halálos fagy futotta keresztül tagjaimat, azt hittem kimúlok, ha ugyan nemlétnek lehet tartani legszentebb érzelmeink, hitünk pillanatnyi semmisülését.

Később némileg lecsendesedtem, azt tartva, hogy e sorok nagyon sokat s vagy lehet talán mitsem mondanak.

Bécsből intézvék hozzám, – ki tudja miféle szívtelen ember űzött ily vétkes tréfát velem, ismervén férjemhez való viszonyomat.

Vagy talán elérkezett ama vészteljes percz is, melyben valónak, megtörténtnek kellene tartanom mindazt, minek bizonyossága örökre elölné szerelmemet.

Márczius 3-án.

Borzasztó napokat éltem, a mivel egyfelől megkinálnak, azt másfelől örökre elveszettnek tartom.

Úgy van, már-már igaznak kell hinnem azt, mit sejdíteni engedének a kegyetlen sorok. -192-

A sejtelem előörse az érzelemnek.

Ez érzelmek egyike a féltékenység.

Féltjük pedig férjeinket nemcsak nők vagy jó barátok, de még élettelen tárgyak irányában is.

Szerencsétlenségem első perczeiben – s ezt csak most érzem világosan, féltettem férjemet ama vadászlaktól, mert azt hivém, hogy sokszor ott töltött órái kellemetesbek ő előtte azoknál, melyeket Gerőfalván él át.

Nemde, alaposak voltak sejtelmeim? nemde valósult az, minek egyedüli gyanujára akkor még szégyenpír borítá arczomat?

Lehetetlen tovább tűrnöm ez aggasztó bizonytalanságot. Elindulok a nélkül, hogy valakinek szóljak; mert nem akarom, hogy egy szócska is halaszsza továbbra e keserű kötelességem teljesítését.

Egész jövőm e lépéstől függ, s mégis épen ez oknál fogva meg kell lennie, – tartozom ezzel önkeblem kínszenvedései okozta állapotának.

Vajjon mit fog gondolni Kálmán rögtöni távozásomról?

Örvendeni fog, mert nem látva többé, kínjai csillapulandnak.

*

Márczius 5-én két órakor délután Kálmán jobb kedvvel és sugárzóbb arczczal mint közönségesen, ballagott Ágnes szállása felé.

Az utolsó napok jól hatottak reá. Ágnest búskomor s mégis érzelgős viselet kezdé áthatni, -193- mintha megértve Kálmánt, akaratlanul is kénytelen volna engedni szerelme hatalmának.

Fölérvén a lépcsőzeten, meghúzta a csengetyűt, s várta, hogy nyissák meg az édennek kapuit.

Sokáig nem jött senki, míg végre nem a szokott férfi, de női lépések közeledtek. Az ajtó még nem nyilt fel, hanem az előszoba beljéből egy lágy hang így kérdé:

– Ki az?

– Gróf Zendy Kálmán – volt a felelet.

Erre kinyilt a szoba s az inas helyett Ágnes egyik női cseléde zavartan ezt hebegé:

– Engedelmet kérek, gróf úr, de nem mertem kinyitni, magam levén, féltem. A grófné nincs honn.

– Hova ment? ily kellemetlen időben nem hittem, hogy ki fog mozdulni szobáiból.

– Ma jókor reggel elutazott, Gerőfalvára azt hiszem.

E szavak után Kálmán sokáig, mintha kővé vált volna, megmaradt egy helyen, míg végre gépként indult le a lépcsőkön. A szabad levegő éles hatása felkölté öntudatát, eszmélni kezde.

Ágnes szeret s engem kerülendő, férjét keresi föl.

De az lehetetlen, mert ha szeretne, minek indult volna ahhoz, ki őt mellőzi, sérti, méltatlanul bántja.

S mégis egy idő óta már azt hivém, hogy szerelem az, mi lelke hangulatán átrezzent, – nem volt olyan, mint azelőtt, elfogultnak látszott, mintha kerülte volna szemeim öntudatteljes sugárzatát, szavaim kínoktól áthatott hangját. -194-

Istenem mit higgyek? hova forduljak? hogy béke vagy remény szálljon kínok által szaggatott lelkembe.

Ágnes tud szeretni, ki szeretni tud, az jó, – ki jó, az ha viszontszerelem által nem boldogíthat is, de megcsalni nem fog soha.

Képzelődésim! éljetek, maradjatok meg velem tehát egy időre, – hisz nélkületek úgyis puszta volna minden körülöttem. -195-