XXX. (Isten veled.)

– Talán jó lesz előremennem, – mondá János, – hogy megtudjam bizonyossággal, itt van-e a gróf.

– Nem, – vága közbe Ágnes, – magam akarok meggyőződni ittlétéről. – Kérlek engedd, hogy erősebben támaszkodjam karodra, mert alig bírok már járni.

– Gondoltam, hogy nem teend jót ez éjjeli kocsikázás ily hosszú, fárasztó út után.

– S ki tudja, mennyit leendek majd még kénytelen utazni.

– Csak, reménylem, ezentúl itt marad nagyságod nálunk.

– Isten tudja!

E szavak váltása alatt majdnem a házat körítő folyosóig értek észrevétetlenül. – Az erős szél zúgása nem engedé, hogy a lábaik alatt töredező száraz falevelek zöreje felköltse a házi ebeket.

Most már itt volt az elhatározás nagy, de végpercze egyszersmind.

Ágnes megállapodást parancsolva Jánosnak s karját eleresztve, összeszedte minden még megmaradt erejét s maga ment a párkány alá.

Lábai annyira inogtak, hogy alig bírta megtenni -205- e néhány lépést. A folyosó alá érve az oszlopok egyikébe fogódzott, összeroskadástól óvandó erőtelen testét.

Az első két ablakon benézett s aligha látott valamit, mi kellemetlenül hatott reája, mert mintegy erősbülve haladott tovább, megvizsgálandó a kisebb szoba kivilágított ablakait.

Ez előtt megállapodva egy ideig, úgy látszott, mintha ki nem vehette volna azt, mi az üvegtáblák mögött történik.

Egyszerre azonban borzasztó kifejezés hatotta meg képe vonásait, borzadályt és undort, megvetést és kétségbeesést látszottak kifejezni. Ez indulatok alig székelének pillanatnyira arczán s balkezével szívéhez kapott, mintha nagyszerű fájdalom gyötörné; alig ért azonban keze szívéhez, szédelegve összeroskadott.

János figyelemmel kisérte Ágnes minden egyes mozdulatát; látta mint szédeleg s mint roskad össze.

Azonnal ott termett s nagy erőlködéssel bár, de mégis fölemelte Ágnes lelketlennek látszó testét s a kövecses útoni elsikamlástól s attól tartva, hogy a házban levők ez által fölébresztetvén, követni találják őt, a szerencséjére nem távol levő hintóba vitte nagy nehezen.

A hintó ülésére fektette Ágnest, meghüléstől óvandó, betakarta őt köpönyegek s pokróczokkal s a kocsisnak megparancsolá, hajtson Gerőfalva felé.

A kocsi mozgása, s kiérvén a sűrű erdőségből, -206- a szél nagyobb ereje jótékonyan hatottak Ágnesre, mennyiben lassankint föléledni kezde. János a kocsiban térdelt s fogta úrnője hideg kezeit s azokat szorgalmas dörgölés által igyekezvén némileg melegítni, kimondhatlan öröm ömlött el arczán, mikor újból fölnyitá Ágnes fáradt tüzű szemeit.

– Hol vagyok? mi történik velem? – kérdé alig érthető halk hangon.

– Az öreg Jánossal van a grófné, ama szerencsétlen vadászlakban voltunk s ott lett rosszul.

– Úgy van, a vadászlaknál voltunk s a mit ott láttam, a mik ott történtek, okozták ájulásomat. Oh istenem! miért kelle mindezt tapasztalnom, miért nem vette el a mindenható inkább életemet.

– Hogy mondhatja ezt a grófné, legyen türelemmel s meglássa boldog lesz még; mind meg fog ez változni s ismét egyetértve oly szerencsések lehetnek nagyságtok, mint a régi szép időben.

– Jó öreg, köszönöm szíves kivánatidat, de az nem lehet s ne is legyen többé, mert élveznem úgy sem lehetne már azon boldogságot a maga tiszta valóságában, mely egyedül föltételezé két lény szerencséjét. Másodszor pedig nem bírnám kiállani mind e kegyetlen kínokat.

Ágnes e szavakat szakadozva, mintegy önmagához intézte, – maga elébe tekinte fáradt s bizonytalan tekintetű szemeivel, s mire sem figyelt, mi körülötte történt; – a bánat lelkileg s testileg kifárasztotta e nemrég még teljes életerejében virágzó lényt.

Testünk közönségesen többet bír, mint lelkünk, -207- és ha nem is egyszerre, de lassankint s csak annál inkább, sokszor örökre, elveszti erejét.

Végre a kastélyba értek.

Alig szállott ki Ágnes a kocsiból, alig pillantá meg a sötétben feléje mogorván tekintő falakat s mindazt, mi keblében a legédesebb s kedvesebb emlékezeteket költé fel, fájdalma egész erejével kitört.

Nem akart szobáiba menni, nem akarta, hogy fájdalmának tanúi legyenek ama ártatlan szebb életet látott falak, nem akarta még inkább feldúlni keblét, viszontlátni azokat, melyektől e pillanatban örökre készül elbúcsúzni.

Az első szobák egyikébe ment János kiséretében.

– Menj s hozz tollat s papirt, levelet akarok írni; – cselédeimnek pedig mondd meg, hogy készüljenek, mert rövid idő mulva indulunk.

– Tüstént, asszonyom; de engedje meg, hogy kis tüzet csináljak a kandallóban, mert itt hűvös van s a grófné úgyis rosszul érezvén magát, megfázhatnék.

– Nem bánom.

Néhány percz mulva élénk tűz lobogott a tágas kandallóban, Ágnes fáradtan ült a melegítő lángok elé.

Alig lett csend körülötte, alig juta újra világos öntudatához mindannak, mit tapasztalt, fájdalma kitört azon teljhatalmú erővel, mely engedve hosszas visszahatásnak, végre kettőztetett erővel kénytelen utat törni magának.

Sokáig sírt, mint nő, ki e perczben mindenét -208- elveszté, kinek alig marad meg multja, most még azt is csalékony jelenetnek tartja; – nincs jövője, mert lelkülete törvényt szab elébe, melynélfogva el kell búcsúznia örökre attól, ki porba tapodta legszentebb hitét, érzeményeit.

Nincs semmi, mi fájdalmunkat legalább pillanatnyira annyira könnyítse, mint a szívből fakadó könyzápor.

Mintha minden egyes csepp egy-egy szívünkbe döfött tőrtől szabadítna meg; – mintha e cseppek árjain távoznék mindazon bú s bánat, mely szikla gyanánt nehezkedett egész valónkra.

Ágnesre is szelidítőleg hatott könyeinek áradása s a tűz jótékony melege.

Egy ideig csendesen maradt s a nyalogató lángokba meresztve szép nagy szemeit, elmélázott, mintha kérdezni akarná e hatalmas elemtől, mitevő legyen, mihez fogjon?

Néhány percz mulva íróasztalához ült s a következőket írta férjének:

«Nem akarlak untatni ama határtalan fájdalmak leírásával, melyeknek te voltál s vagy most is okozója – két borzasztóan hosszú év óta.

Nem akarom elmondani mindama csekélyeknek látszó s mégis nagyon sokat mondó vétségeidet, melyek által lassankint kegyetlenül aláástad boldogságomat; megmutatván mintegy akarattal, hogy többé nemcsak hogy nem szeretsz, de már alkalmatlannak tartod az én szerelmemet is.

Gyula! mivel érdemlettem én meg e bánásmódot! -209- Hogy eléggé sokáig s csendesen tűrtem s hogy tudtommal legalább eddigelé semminemű, irányodban elkövetett hiba nem nyomja lelkiismeretemet, azt hiszem s igaznak vallom.

Öntudatomnak e tisztasága azon egyedüli balzsam, mely kegyetlen fájdalmaim okozta szenvedésimet csillapítni képes némileg.

Néhány órával ezelőtt értem Gerőfalvára. Miután számtalan kérelmeim nem bírtak arra, hogy Pestre kövess, látni akartalak; ezt parancsolta szerelmem, kötelességem, nyugalmam.

Nem találtalak honn s utánad indultam vadászlakodba.

Kevés perczczel ezelőtt e lak egyik ablaka előtt állottam s látva, mi történik annak belsejében, elborzadva összeroskadtam.

E pillanatban búcsút veszek örökre tőled s Gerőfalvától, – férjem vagy talán még a világ, de én előttem s a felettünk uralgó Isten előtt megszüntél az lenni.

Midőn végbúcsút intézek hozzád, hozzád, kiről azt véltem boldogságom alapítója leendesz! hozzád, ki egyedüli okozója vagy jelen határtalan fájdalmimnak! vedd egyszersmind ama vallomást, hogy soha senki ez életben – erről szentül meg vagyok győződve – nem szeretett s nem fog többé úgy szeretni, mint én szerettelek!

És csalódtam! – mindenségemet ingatag zátonyra építém.

Utolsó kérésem, hogy ne kövess; hagyj magamra mindaddig, míg más körülmények nem -210- kényszerítnek arra, hogy még egyszer viszontlássuk egymást!

Isten veled!

Gerőfalván éjfélután 3 órakor.

1853 márcziusban.

Ágnes.»

*

E levél írása után kissé lecsillapult, mintha nehezen teljesíthető kötelességét végezte volna, úgy tekintett maga körül, járt fel s alá s ült végre a karszékek egyikébe.

Idegen volt e pillanattól fogva e várkastélyban; úgy érezte, nem lehete többé honos e falak között, mintha máshol várakoznék reá valamely barátságos hajlék befogadandó az utast.

S e hajlék, hol létezett? sehol egész világon, e pillanatban legalább; Ágnes hasonlított a kivándorlóhoz, ki önmagát kénytelen tenni hontalanná, siratja a jelen elvesztét s mégsem bír egy szép jövő képével.

Kis idő mulva behivatá Jánost.

– Akar-e követni engem János gazda?

Az öreg örömtől sugárzó arczczal hallgatá Ágnes szavait s így felele:

– A legnagyobb örömmel; jót állok érte, hogy hívebb cselédje sohasem leend a grófnénak.

– Itt van ez a néhány forint, oszd el itt maradó szolgáim között – gondoskodva lesz mindegyikről. Tüstént indulunk.

*

-211-

Épen pitymallani kezde, midőn az angolkerten keresztül kiért az országútra Ágnes utazóhintaja.

Leeresztve az üvegtáblát, még egyszer megnézte a tekintélyes s festőileg szép Gerőfalvát s alig érthető hangon, könnyes szemekkel rebegé: Isten veled! -212-