XXVI. (Néhány hét Kálmán életéből.)

Kálmán pontos volt.

Ugyanaz nap, melyet Ágnes kitűzött, megjelent a szekrénynyel.

Ágnest honn találta.

Bármily reménykecsegtette hangulatban indult is Kálmán a Széchenyi-tér felé, meglátván e tér istennőjét, a szép grófnét, el kezde oszlani mindazon szép s fenséges, mit képzelődései által segélve a hallottak nyomán fölépített. Hiányzott lelkületének a bátorság azon neme, mely eddigelé soha sem hagyta el, ha szép nőhöz közelített.

Ágnes a zongora mellett ült, midőn Kálmán belépett.

– Isten hozta! gróf Zendy a pontosságot személyesíti, oly hiven megtartja igéretét.

Ezt mondva a kisebb asztalok egyikénél foglalt helyet, s az érkezőt egy intése által leülésre készteté.

– Bármit parancsol a grófné, azt híven s a legnagyobb kedvvel teljesítendem, mennyivel inkább oly teendőt, mely föltételezi, hogy a grófnét lássam s következményiben megengedi, hogy látogassam. -176-

– Minden férfi így szól, s ha valóban áldozatot követel életünk sokszor változékony folyama, akkor elfeledik mindazt, mit igértek volt.

– Nagyon sajnálom, hogy társaim, kikkel érintkezésbe jött volt a grófné, ily rossz véleményre jogosíták.

– Megengedi, ha az életet azon szinekben látjuk, melyekben sorsunk elénkbe tárja.

– Reménylem némi engesztelést nyujtand a tapasztalás, mert kár volna már ily fiatal korban sötét eszméknek oda engedni kedélyünk minden szelidebb érzeményeit.

– Csak e meggyőződés volt reám hatással eddig, mennyiben azt tartom, ki reményleni nem bír, az megszünt élni.

– Még nem változtak a grófné tervei a kitűzött visszavonult életmódra nézve?

– Nem. Oly változékonynak tart ön, hogy mit ma mondok vagy tervezek, már holnap elfeledem s megváltoztatom?

– Korántsem, csak azt hivém, hogy a városi élénkebb életmód némi hatással leend a grófné magányt kedvelő kedélyére.

– Átéltem mindazt, mi a farsangot széppé s kedvessé varázsolhatja. Hallom, tegnap is igen fényes tánczvigalom volt.

– Élénk s rendkívül tartós, általános jó kedv uralkodott.

– Gróf úr szokott tánczolni?

– Ritkán, csak ha látom, hogy szükség van reám. -177-

– Viselete tehát nagyon emberszerető; mert leginkább akkor nem akarnak tánczolni az urak, ha szükség parancsolja.

– Egy quadrillet vagy polkát eljárni a legcsekélyebb s említést alig érdemlő szívességek közé sorozható; nem áldozat, sőt kegyelem s élvezet, ha a bennünket körző női alakok szépsége s a jó zene élénken harsogó hangjai által elkábíttatunk.

– Tehát szereti a zenét.

– Legnagyobb élvezetnek, leglelkesebb foglalkozásnak tartom.

– Magam is zene által rövidítem tétlen óráimat. Épen mikor gróf Zendy érkezett, játszottam néhány régi, igen jó magyar dalainkat. Gyulának nagyon tetszettek, sokszor s hosszasan hallgatta.

– Szeretem, hogy a grófné nem veti meg nemzeti zenénket, sőt mint látom, azt művelni igyekszik. Alig képzelhető, mennyi költőiség rejlik sokszor legegyszerűbb magyar dalainkban. Minek keressük a franczia romance-t, mikor annyi magyar van.

– Úgy van, s mégis mily sokáig hevert parlagon mindama szép eszme és természeti kincs, melyek csak néhány év óta jutottak napfényre. Búskomor dalainkat mindenekfölött becsülöm, mert azokban egyszerűség párosul ama benső ihlettel, mely következménye minden költői felhevülésnek.

– Csak oly nemzetnek lehet ily jellemű zenéje, mely sokat és sokáig szenvedett; kínos érzelmeink egyedül képesítnek valódi költőiségre.

Ezek után Ágnes zongorához ülve azon Erdélyben -178- honos dalok egyikét hangoztatá, melyekben költőileg egyesítve találjuk a magyar s oláh nép zenéjét; alig képzelhetők búskomorabb s több ihlettől áthatott dalok ezeknél.

– Tehát szereti a zenét.

Kálmánt a zene jelleme s Ágnes alakja messze túlragadta a közönséges puszta élet határin.

Alig van veszélyesebb szerelmesekre nézve, mint ha zongoránál látják szivök bálványát. Ágnes játéka híven kifejezé mindazt, mit a dal zenéje és szavai mondani kivántak; bútol áthatott volt minden hang, odaadást s fájdalmat szavalt minden egyes fejezet.

S ki ilyenkor szeretettől áthatottan látja a nőt, ki mindezt előidézte, nemde akaratlanul is önönmagával hozza egybeköttetésbe azon költőiséget, melyet a hangok hatalma áraszt maga körül.

Ágnes játéka mindinkább szebb és gazdagabb lőn, mintha minden egyes hang elzengte volna mindazt, mit lelke érez; ama szép órákat s napokat dicsőíté, melyek nem létét s elvesztét siratja most.

Ha tudta volna, hogy odaengedése önkeble fájdalminak mennyi kínt csepegtete Kálmán szivébe, aligha ül vala zongorához. – Odahagyva a hangszert, felhevült s mégis elfogult volt – az ily lelki állapotban kétszeresen szép Ágnes.

Érezte ezt, s mintegy szándékosan kivánta megsemmisítni a befolyást, melyet játéka gyakorla reá s így szóla vendégéhez:

– De most veszem csak észre, mi illetlen volt viseletem, nem is köszöntem meg még gróf úr -179- szivességét, melynek tulajdoníthatom egyedül, hogy szép szekrényem birtokában vagyok ismét. Mieux tard, que jamais, – ezt tartva, reménylem nem veendi rossz néven feledtségemet.

– A sorsnak köszönhetem, hogy szivességnek tartja a grófné azt, mi tulajdonkép – eléggé sajnálom – puszta eset.

– Nem is képzeli, mennyire lekötelezett, mert e kis szekrény rendkivül kedves nekem; férjem adta vőlegény korában, külföldre szándékozánk akkor utazni, – terveink azonban később meghiúsultak.

Kálmán, még néhány közönyös szó után elbúcsúzott s fellengősebb hangulatban, mint bármikor, lépdelt végig a Széchenyi-sétatér most még lombozatlan fasorai között.

*

E pillanattól kezdve új szak állott be e két lény életében.

Kálmán mennyire csak engedé az illendőség s mindazon szabályok, melyek a művelt társas körökben tiltanak minden feltünőt, gyakran volt Ágnessel.

Mind a mellett senki, még a leghíresebb pletykahős sem mondhatott volna semmit, mi kétes világot vetett volna e sokszori együttlételre.

Ágnes viselete annyira természetes s ment volt minden kaczérságtól, hogy mindazon kevesek agyában, kikkel Pesten léte alatt megismerkedett, legkisebb gyanú vagy tévútra vezető okoskodás sem támadhata. -180-

Kálmán leginkább érezte mindezt.

Mert mind a mellett, hogy nem ritkán voltak pillanatok, midőn már-már azt merte hinni, hogy érdek, ha nem szerelem szállja is meg Ágnes szívét, mégis e pillanatok csak futólagosan, fátyolképek gyanánt vonultak el elméje előtt. Alig kivánt az elbájoló kép után nyulni, alig kivánt bizonyosságot szerezni magának arról, mi egyedül boldogíthatta, s már is eltünt a csalfa jelenet s megmaradt a reménynélküli valóság.

Szellemére e hetekig tartó bizonytalan s annyi felhevülés által izgatott életmód nem lehete jó hatással.

Kedvetlen, ingerült lőn, alig tudott foglalkozni vegyes tárgyakkal, melyek kedélyének más irányt adhattak volna.

Elhanyagolta minden kedvencz eszméit, kivéve a zenét. Zongorája volt azon egyedüli varázshatalom, mely csak kevés pillanatra ugyan, de mégis lehetővé tette, hogy eszméi összpontosulva teremtsenek valamit: ez ihletnek eredménye néhány felséges dal, mind megannyi fohász Ágneshez.

A legszomorúbb bizonyosság, sokkal üdvösebb hosszantartó, néha-néha kecsegtető bizonytalanságnál.

Ez emészti lelki erőnket s megzavarja létünket, magábaszállást, öntudatteljes lelki megfeszítést nem enged, s a legellenkezőbb egymást felváltó eszmék chaosába sodorja érzelmi világunkat.

Sokszor, az első hetek alatt, elragadva indulatai árjától, meg akarta vallani szerelmét Kálmán Ágnesnek; -181- – azt hivé, hogy e nő nem érti s nem tudja mindazt, mit érez – mennyi bút s keserű örömöket okoz látása.

Nagyon is tudta s érezte Ágnes mindama jeleneteket, melyek egymást érték Kálmán lelkében; de viselete annyira óvatos és sokszor valóban rendkívüli erőfeszítés által támogatott volt, hogy nem engedé, miszerint szavakba öntse mindazt, mit szemei arczvonásai s viselete eléggé tanusítottak.

A napok órákként s a hetek napokként haladtak, s Kálmán még mind a bizonytalanság viharos útjain lebegve, nem látott partot, mely biztos kikötővel kinálja meg őt, édenné varázsolja fájdalmas kínoktól szaggatott életét.

S mit érzett Ágnes e néhány hét lefolyása alatt?

Mi tanította őt olvasni Kálmán szemei sugárzatából?

S miért került mindent, mire őszintén s határozottan felelni volt volna kötelessége? -182-