XXVII. (Néhány lap Ágnes naplójából.)

Az élet maga, annak viszonyai s ferdeségei, elölik az emberekben az őszinteséget.

Hányszor bünhődött az, ki őszintén megmondotta mit érez; társai, felhasználva vallomásait, ellene fordultak.

S mily gyakran koronázza siker, ha nem is épen hazug, de legalább az igazságtól némileg eltérő szavakat. – Mily sokszor nem érünk czélt egyedül az által, hogy érzelmeinket titkolva s azokkal ellenkezőket szinlelve, olyanoknak látszatunk, milyeneknek az élet jelen percze megkiván.

Nincs e világnak birószéke, sem törvénye, mely az itt mondottaknak gátat vethetne.

Nincs tan vagy eléggé erélyes hatalom, mely gyökerestől kiirtsa az emberi jellem e fattyú növényzetét.

Büntetni, vagy némileg jóvá tenni az e módon elkövetett hibákat, mernők állítani vétkeket, csak egy hatalom képes, s e hatalom a lelkiismeret.

A nőknél még inkább hiányzik a nyilt őszinteség, mint a férfiaknál.

Ez természetes. A nő már állásánál s nevelésénél fogva is mintegy elzárkózottá lesz, az életet -183- nem ismervén eléggé, sokszor alig hiszi lehetségesnek, hogy azt, mit érzünk, másoknak is megmondhassuk, sőt megmondani gyakran szent kötelességünk.

Ritkán jutnak oly szerencsés körülménybe a nők, mely világosan elénkbe tárja ama nagyszerű, örökké fenmaradandó igazságot:

Valódi barátság nélkül megszűnt az élet valódi élet lenni. Elhagyva a gyermekkor zsenge éveit, az életbe lépnek, új viszonyok, ismeretlen képek s jellemek környezik őket. Alig van annyi idejök, hogy kissé honosokká váljanak ez új, lárma s fénytől káprázó világban s már is férjhezmenve ismét új körülmények, kivételesek támadnak, többnyire oly férfi irányában, kit úgyszólván az egész világ jobban s inkább meg bír itélni, mint épen az, kinek e percztől fogva nincs boldogsága e férfi élete határin túl.

Így volt Ágnes is.

Egyetlen barátnője G. grófné előbb menvén férjhez mint ő, maga maradt, mert nem mert s nem is volt ideje hasonló barátságra lépni másokkal.

Láttuk már történetünk elején, miszerint egyedül a kétségbeesés érzelme bírta Ágnest e vallomások irására; mindaddig – még e legjobb barátnője előtt is – szorgalmatosan titkolta mindazt, mi fájt lelkének, mi bút csepegtete szívébe.

Nem volt senkije, kivel élőszóval közölhesse mindama panaszokat, melyek elmondása már is könnyít némileg lelkünkön. -184-

Falun tartózkodván G. grófnénál, hosszasan és sokszor elbeszélte mindazt, mit élvezett, remélt, szenvedett – házassága első éveiben.

De Pesten léte alatt mi változáson ment keresztül kedélyének hangulata, mi új érzelmek és szenvedések tanyáztak abban, arról senkivel sem szólott, azt nem merte közleni még egyetlen barátnőjével G. grófnéval sem.

Azon türelmes papirlapok, melyeknek már egyszer meg akarta súgni érzelmeit Ágnes, segítenek most rajtunk, velök – ha nem közlötte is világosan, legalább érezteté kissé mindazt, mit nem mert, de nem is bírt még elregélni élő lénynek.

Pest, január 24-én.

Hova lettetek ti szép reményim?

Egy ideig már azt hittem, hogy újjá fog születni kínos létem, virány fogja ellepni a kiszáradt, elsárgult mezőket. E szép álmaim mind nem teljesültek, sőt végzetem most szomorúbb, mint valaha.

Gyula nem kisért el s így nem is maradhatott itt velem, sőt örömmel és sietve búcsúzott el attól, kinek minden gondolatja, szíve minden dobbanása egyedül vele s érette foglalkozik.

Nem tudom mivel érdemlettem e végtelen fájdalmat, nem tudom mit vétettem, hogy ily roppant büntetés érjen.

Ha nem szeretném Gyulát annyira, boldogabb volnék.

Nem érezném mellőztetésemet és szerelme kimultát; ő pedig nyugodt s derültebb volna, nem -185- tartaná alkalmatlanságnak azt, mit elölni nem bírtam – szerelmemet.

Mégis szomorú, mikor életünk viszonyai arra tanítnak, hogy ne szeressünk, hogy tartsuk féken örökké szívünk minden nemesebb érzeményét, mert nem találunk senkit, ki megérti keblünk szózatát.

Január 28-án.

Még alig ismerkedtem meg valakivel, mióta Pesten vagyok, de kerülöm is, mennyire lehet, a nagyvilág zaját.

Valahányszor nőt látok, ki férje oldala mellett boldogan vagy talán csak büszkén halad végig az élet pályáján, mindannyiszor kínos fájdalom furdalja lelkemet, mert magam s elhagyott vagyok.

Pedig ama nők közül mily kevesen volnának képesek annyit tűrni és szenvedni férjeikért, mily kevesen nézhetnének szemébe az öntudat s lelkiismeret minden nyilvánulásának oly nyugodt lélekkel mint én; s mégis ők boldogok, férjeik mindent elkövetnek minél szebbé s kellemesbbé varázsolhatni életök minden egyes perczét.

Nem irigység – mert nem irigylem senki sorsát, miután szépnek s dicsőnek ismertem az enyimet s érzem mivé lőn – egyedül hiánya ama kedélyességnek szólal meg bennem, melyet két egymást szerető lény együttléte bír teremteni s fentartani.

Zendy Kálmánt láttam a szinházban, meg is látogatott azóta.

Habár nagyon csekély s érdektelen, de mégis kaland hozott újból egybe bennünket; de azért -186- nem neheztelek a sorsra, részint mert általa jutottam egyik legkedvesebb holmim birtokába is, melyhez oly szép s édes emlékek kötvék, – részint mert e fiatal ember látása, viselete, egész valója nem hat reám kellemetlenül.

Az ember önző, még fájdalmában is.

Nem kedvelem most a víg kedélyűek társaságát; Zendy minden szaván, minden legcsekélyebb tettén, ha úgy mondhatnám, fájdalomtól áthatott szivesség ömlik el. Érzem, hogy ez ember szenved, természetes tehát, hogy mint olyan lénynek, ki együtt érez velem, ha nem kedvelem is, legalább szívesen tűröm társaságát.

Szeretném kitárva látni előttem szíve állapotát, hogy tudnám minemű bú vagy fájdalom szomorítja lelkületét.

De mire való az, mások szenvedéseit tudni akarni, mikor nincs elég erőnk csillapítni önkeblünk feljajdulásait.

Február 5-én.

Egy idő óta minden léptemet szerencsétlenség bélyegzi, nincs nyugalom, nincs üdv számomra ez életben.

Csak egy lény van itt, kivel többször voltam, s ez Zendy.

Szivesen voltam vele, mert jól éreztem magamat társaságában, nem voltam kénytelen jó kedvet színlelni, mikor lehangolt volt kedélyem, szóval, mert azt hivém, hogy miután mindketten – bár talán különnemű okoknál fogva, egyedül szomorú oldaláról -187- ismerjük az életet, könnyen és bántatlanul haladhatunk egymás mellett.

Nem úgy van, – csalatkoztam, akárkivel, csak Zendyvel nem szabad sokat lennem.

Miért? mert néhány nap óta, bizonyos benső meggyőződés sugallata után indulva azt hiszem, hogy ő engem szeret, miattam szenved.

Nem hihetem, hogy csalatkozom; ő annyira becsületes és szerény, annyira tiszteli állásomat s viszonyimat, hogy sem szóval, sem tettel világosan ki nem nyilatkoztatja azt, mit érez, s mégis minden szava, minden pillantása elárulja szíve legtitkosabb fejleményeit.

Istenem! miért nem tudtam ezt előbb! tehát sejtelmem, mely pillanatra keresztülvillant agyamon ama szép alföldi tanyán töltött napjaim alatt, csakugyan való volt volna már akkor? vagy talán mostani viseletem, nem ismervén Kálmán lehangolt kedvének okait, oly reményekre jogosíták fel őt, melyeket vétek volna táplálnom?

Kerülnöm nem szabad őt, mert ez feltünnék s talán épen ellenkezőjét bizonyítaná annak, mit elérnem kötelesség.

Kétszeres kötelesség ezentúl minden szavamra s tettemre ügyelni, hogy az sértő ne, de a közönyösség jellemét felöltve vétkes se legyen.

Február 14-én.

Mindinkább bizonyosabbá válik előttem, hogy Kálmánt irántam való szerelme teszi szerencsétlenné. Tegnapi együttlétünk alkalmával mintegy -188- erőltetve voltam kénytelen megváltoztatni beszédünk irányát, különben az oly tömkelegbe vitt volna bennünket, melyből csak nagyon is nyilt szavak szerezhettek volna kimenetelt.

Férjem nem ír, nem is tudom mint tölti napjait.

Néhány nap előtt terjedelmes levelet írtam neki, melyben újból kértem őt, jönne fel hozzám, megmondottam mindazt, mit szenvedek, – gyógyulást, megmentést tőle várhatok egyedül.

Istenem! mily különnemű érzelmek ostromolják keblemet, elhagyatva, kínos gyötrelmeknek odaengedve, eltávolítok magamtól mindent, mi üdülést szerezhetne.

Nemde ezt tartja kötelességem? nemde ezt parancsolja szent esküm!

Csak férjem volna itt, csak egy nap, csak egy pár óra ama szép régi időkből, s minde kétes fájdalom talán tiszta örömmé válhatnék még.

Február 22-én.

Anyám többször látta Kálmánt, ugyanazt mondá nekem róla, mit én hiszek.

Pedig anyámnak nem is szólottam eddig mindenről.

Azt véli, ha férjem még sokáig késik, jobb lesz, ha magam visszamegyek Gerőfalvára; talán sok dolga van s e miatt nem jöhet jelenleg.

Ezt nem merem tenni, mert ismerem férjemet, e türelmetlenségem még inkább bosszantaná. Hisz egyetlen szerelemtől áthatott közelítő tettemet sem méltányolta, sőt mondhatom mindenért, mi fájdalmam -189- következményekép tűnt fel, neheztelt, tiltakozott ellene.

De nem eléggé aláztam-e le már eddig is magamat? nem eleget szenvedtem-e mostanig hiába?

Nem akarom kitenni magam ama határtalan fájdalomnak, megsértésnek, hogy eltaszítson magától, mikor én mintegy erőltetve nála keresek menhelyt, szabadulást ő általa.

Február 26-án.

Ma kaptam férjem válaszát, rövid sorokban csak azt mondja, nem jő, mert sok a dolga, s az utak is rosszak.

Mikor egy szív megmentéséről van szó, ő akkor az utak minőségét vizsgálja.

Mivé lőn két év alatt az, kit annyira imádtam?

Intései, melyeket levele utóiratában intéz hozzám, tisztán az ész szüleményei. A szerelemnek, az ihletnek legkisebb nyoma sem látható azokban; száraz próza, mintha egy apa, ki csak a törvények parancsolta kötelességét teljesíti, intené türelmetlenkedő s épen ezáltal neki alkalmatlan gyermekét, úgy hangzanak ama mondások.

Hosszas betegség bizonyos halál.

Sajnálom szegény Kálmánt. Sokszor úgy érzem, hogy szíve meg akar hasadni, mikor velem van. Lelke romlatlan, szíve tiszta s bír még teljhatalommal szeretni.

S mennyire szerencsétlen, nemde viszontszerelem bírna egyedül véget vetni – – -190-