XXXI. (Gerőfalván.)

Két nap mulva a szomorú éj után, mely alatt örökre elbúcsúzott Ágnes Gerőfalvától s annak lakóitól, visszaérkezék Gyula.

Mitsem tudott a történtekről; János Ágnessel elutazván, a többi cseléd közül egyiknek sem volt bátorsága fölkeresni urokat a szomorú üzenettel.

Nem is tudták bizonyosan hol szokott ő mulatni, mert a mennyire csak kivihető volt, titok leplezte Gyula életmódját.

A mint azonban a háziúr megérkezett, a kastélynak úgyszólván minden egyes lakosa tudta mi történt; ha nem körülményesen is, de részint pletyka, részint gyanítások nyomán keletkezett az egész történet talán nem is egészen hű rajza.

Gyula jó kedvűen, egyik legkedvesebb nótáját fütyörészve szállott le lováról és csudálkozott, hogy a bevett szokás ellenére nem János gazda fogadja őt, kit, bár a dévai háznak volt régi hű cseléde s Ágnessel jött Gerőfalvára, nagyon megkedvelt.

– Hol van János? – kérdi a háziúr az érkező inasok egyikét.

– Elutazott a grófnéval, – hangzott a felelet.

– Kivel? -213-

– Ágnes grófnéval, uram.

– Az én nőmmel?

– Úgy van.

– Vagy nektek ment el eszetek, vagy én nem hallok jól; hisz a grófné nem is volt itt – monda Gyula csodálkozás s aggodalomtól áthatott hangon s arczkifejezéssel.

– A grófné tegnapelőtt este megérkezett volt s néhány órai ittmulatás után ismét távozott, hova? azt nem tudjuk; csak e levelet hagyta itt gróf úr számára.

Gyula átvéve a levelet s érezve, hogy valami rendkívülinek kelle történnie, – nehogy a cselédség tanúja legyen felindulásának, szobájába ment, hogy olvassa a váratlan sorokat s tudja meg, mik történtek távolléte alatt.

Végigmenve a hosszú folyosón, különös gondolatok villantak meg agyában. Hihetlen, s mégis úgy van. Első, mi villámként sújtotta őt, mi bosszúra gerjesztette vére keringését, e gondolat volt: Hátha Ágnes mást szeret s hűtlenül elhagyott. Gyula képes volt így gondolkodni, ő kinek viselete, régtől fogva feljogosította volna nejét hasonló cselekedetre, ő, kit e gondolatra nem szerelme, de egyedül hiúsága vezérlett!

Szobájába érvén, mohón felbontotta a levelet s a sorok olvasása alatt nyugodtnak látszott, – néha-néha fájdalomtól áthatott mosoly vagy csodálkozás mutatkozott ugyan arczán, de indulata nem tört ki.

A sorok olvasása után egy ideig fel- s alá járt, -214- mintha nem tudná felfogni, elméjében rendszeresítni mindazt, mi történt.

Lépése mindinkább élénkebb lett, míg végre így kezde szólani:

– Borzasztó! mindent tud! – látta hűtlenségem csalhatlan bizonyítékát.

De hogy juthatott e gondolatra itt fölkeresni engemet? mi gyanú vihette lépteit a vadászlak felé?

Megrántván indulatosan a csengőt, a belépő inastól kérdé:

– Kivel szólott a grófné, mikor ideérkezett?

– Senkivel, Jánost kivéve, s azonnal befogatott; az öreg nem akará engedni, hogy éj közepett a vadászlak felé induljon a grófné, de magánosan akarván elindulni, kénytelen volt engedni és elkisérni őt.

– Jól van, mehetsz. – Tehát nem itt támadt gyanuja – folytatá Gyula – már megvolt az mikor elindult, sőt merném állítani, egyedül e gyanú indította őt el. Kém, biztos kém vette körül, ki bosszút akarván állani rajtam, megsúgta vétkeimet Ágnesnek.

Most sajnálom mindazt, mit tettem. Nemde, utolsó sorai arra látszanak czélozni, mintha el akarna válni: ebből sok beszéd, nagy lárma, szóval feltünő esemény leend; – a henyélők serege, isten tudja, miként fogja ezt magyarázni. Házi körömnek vége, mert Ágnes szerelmét – érzem – örökre elvesztém.

Talán legjobb volna, ha tüstént utána indulnék, -215- s miután úgyis tud mindent, bocsánatot esdekelve, megnyerhetném még szívét. De nem, ez nem lehet, ismerem erőteljes jellemét. A mily erővel s odaadással szeretett ezelőtt, épen oly indulatossággal fog gyűlölni ezentúl.

– Borzasztó! Mindent tud!…

Istenem! mi könnyelműen pazaroltam el ama páratlan kincset, melylyel megáldott a mindenható.

E szavakból kitűnik, hogy Gyulának nem annyira fájt az, hogy Ágnes szerelmét örökre elveszté, hanem inkább restelte ama feltünő eseményt, sok beszédet, mire ez alkalmat nyujtand. Sajnálta, hogy életmódjában zavartatik, s csak miután mindez keresztül járta elméjét, kezde szíve felszólalni, átlátva, mi gyönyört vesztett Ágnesben.

Többnyire azt óhajtjuk, mi valóban nem boldogít, mi pillanatra szeszélyeinket kielégíti, s azt siratjuk s nélkülözzük legkevésbé, mi egyedül bírhatta volt megalapítni szerencsénket. Mitsem cselekesznek az emberek kevesebb öntudattal, mitsem gondolnak meg kevésbé, mint ama tetteiket, melyek által kivánságaik teljesedésbe mehetnek, alkalmatlanságaik elháríttatnak.

Alig járt fel s alá a nagy teremben Gyula egy ideig, alig kezdének tisztulni némileg eszméi, érzelmei, s a rossznak angyalaként megérkezék Béla.

Öröm hatotta meg Gyulát, midőn Béla hintaját megpillantá, hitte, hogy talán segíthetend rajta, legkisebb gyanút sem táplálván az iránt, kit legjobb barátjának tartott.

– Mi történt? – kérdé a belépő újonnan érkezett. A cselédek egyike azt mondja nekem, hogy -216- Ágnes itt volt, de ez hihetetlennek tetszett első pillanattól fogva.

– Magam is úgy vélekedtem, de most már átlátom, hogy csakugyan itt volt, – ím levele, olvasd!

Őrkényi figyelemmel olvasta végig az iratot, átgondolni, megfontolni látszott minden egyes pontot, csodálkozást szinlelt s hosszas mélázás után Gyulához fordulva mondá:

– Mit mondottam, mikor viszonyod kezdődött az erdei rózsával? Ugyane helyen, e teremben voltunk akkor együtt s te könnyelműen tréfának ismeréd aggodalmimat, s ha jól emlékszem: szigorú erkölcsbirónak nevezél.

– Igaz, hogy figyelmeztettél, de már akkor késő volt; másrészről pedig mégis te voltál az, ki engem – talán akaratod ellenére – mindinkább belésodortál ama rossz irányú útba, melyen járva szerencsétlenné tettem Ágnest.

– Engedj meg, magad voltál, ki örökké panaszkodva, szinte örömmel kivántad, ha kisegíteni akart rajtad az által, hogy jóváhagyja házas életrőli eszméidet; de hogy ennyire nem kivántam juttatni a dolgot, azt nyiltan bizonyítják szavaim, melyeket az imént magad is igazaknak ismertél el.

– Ki vétkesnek érzi magát, sokszor az által akar könnyíteni állapotján, hogy másokban keresi önhibái okát. Mert késő a multakról gondolkodni s vitatkozni, a jövőt kell tartanunk szemeink előtt. Mit tartasz a levélről?

– Véleményem röviden ebben összpontosul: -217- Ágnes hosszas hanyagolásid miatt sokat szenvedett, többet mint hittük, kénytelen volt végre átlátni, hogy többé nem szereted, úgy legalább, mint ő azt megszokta s kivánta. Gyanu fészkelődött szivébe, s mint ilyenkor történni szokott, legtitkosabb sejtelmeit követve, a féltékenység kínjai által felkorbácsoltan, tudni akarta bizonyossággal, mi történik körülötted, benned. Miután ő, úgy látszik, nagyon is csalhatlan bizonyosságot szerzett magának viseleted minőségéről, most megutált s örökre elhagyott. Segíteni a dolgon nem hiszem, hogy másképen lehessen, mint ha tenmagad utoléred s reá bírod, hogy bocsássa meg vétkedet. Egyébiránt kész pajtásod vagyok, parancsolj velem akármire nézve, szívesen teljesítendem akaratodat, kivált miután szivemből sajnálom, hogy mindez így történt. Ágnesre nézve csalatkoztunk; ő nem azon nők egyike, kik a nagy világ módjára fogalmazzák a házas életet, – ő szívet, melegen érző szívet s abból eredő s az által irányult életmódot követel.

– Tán ki fogsz nevetni s nem hiended mit mondok; de biztosítlak szavaim igazságáról. Én, ki annyi különnemű veszedelemnek néztem már szemébe életem változékony forgalma alatt nyugodt vérlejtéssel, borzadok Ágnestől. Félek tőle, mint ama felettünk szigorú itéletet hozandó mindenható törvényszéktől; nincs bennem annyi bátorság, hogy feléje menve kinyerjem bocsánatát vagy kiérdemeljem végmegvetését.

– Ez természetes. Vannak pillanatok, midőn lelkiismeretünk egész erejével fölébred s megváltoztatva -218- kedélyünk állapotját, nézetinknek egyszerre egészen más irányt ad. Ki hitte volna, hogy te, hideg megfontoló, visszaijedj, megborzadj oly nőtől, ki irányában öntudatlanul vétkeztél évek óta?

– Igaz, hogy sokszor és sokat vétkeztem, elhanyagolván Ágnest és nem engedvén szeszélyeknek látszó kivánatinak; – de sohasem mertem volna hinni, hogy mindennek ez leend vége; – nem gondoltam, hogy e nőnek ily erőteljes jelleme s ily elszánt tettereje legyen.

– Sok asszony szeszélyesnek, könnyelműnek látszik, mintha hamar fölül bírna emelkedni mindazokon, melyek mélyen sérteni látszanak valóját, – de csalódjék meg csak szerelmében vagy sértsük meg hiúságát, bizonyosak lehetünk, hogy lelki s tetterőre nézve túltesz minden férfin, mert e végső nagyszerű pillanatokban kevesebbet gondolnak a világ itéletével, többet önnyugalmokkal, mint mi.

– Barátom, meggondoltam a dolgot s nem hiszem, hogy mást vagy jobbat lehessen tenni, mint ha te fölkeresnéd Ágnest. Egy harmadik ily esetekben nyiltabban, szabadabban szólhat, – talán reá birhatod, hogy velem találkozva, megvallhassam hibáimat s remélve, hogy megbocsátand, feledendi a multat s egy szebb jövőnek nézhet elébe.

– Ez nem volna ugyan rossz, de figyelmeztetlek, hogy nem volna tanácsos most tüstént tenned ezt. Alig vagy képes belégondolni magadat Ágnes állásába; ő e pillanatban annyira eltiprottnak érzi minden hitét s fellengősebb érzelmeit, hogy nem volna hajlandó legkisebb engedményre is. Várjunk, -219- az idő talán ez ügyben is, mint számtalanszor az életben, orvosként fog föllépni, későbben nem fogja oly kiáltó szinekben látni helyzetét; nem lesz már meg keblében az utolsó benyomás nagyszerű hatása; elhagyottság fájdalommal veendi körül, szóval engedni fog talán oly dologban, melyet e pillanatban meggondolatlanul kereken megtagadna. Pedig nincs veszedelmesebb ily ügyekben, mint tévesztett eljárás; ez gátat vet minden jövendő sikernek.

– Ha úgy gondolod, nem bánom, halaszszuk kissé ez elhatározó lépést, ámbár szörnyű nyugtalan vagyok, alig várom, hogy a dolgot tisztába hozzam; ez nem maradhat így.

Kis mélázás után Gyula újra mondá:

– Mégis jobb volna talán, ha tüstént elindulnánk.

– A mint neked tetszik.

E szavak után sokáig egymás mellett ült a két barát szótlanul. Béla izgatott kebellel várta, mi fog történni. Alattomos viselete most látszott gyümölcsözni először, – ha ő, mehetend követként Ágneshez a hűtelen férj ügyének védelmére, – bizonyos, hogy megbukik.

Gyula határozatlan volt, mint minden ember, kit nem szíve vezényel egyedül. – Oly állásba jutott, melyre eddigelé az életben alig gondolt. Nem hitte, hogy ez lehetséges, mert nem ismerte amaz indulatokat, melyeket hatalmas szerelem, csalódás, s ennek utóhangjai teremtenek.

Hosszas hallgatás után újra fölvették a régi eszmét, mi oknál fogva, könnyen gondolható. Azt -220- határozták, hogy most még időzve, Béla megyen majd Ágneshez, őt, ha lehet, békére hajlandóvá tenni.

Szegény Ágnes! mily kezek közé jutott ügyed!

*

Harmadnap Béla hazaérkezve ezeket jegyzé naplójához:

«Romkastélyomban, márcz. 14.

A mit vártam, az csakugyan megtörtént.

Ágnes néhány névtelen soraim következtében, melyeket ügyesen irányoztam Bécsből, egy pajtásom segítségével Pestre, Gerőfalvára érkezett néhány nap előtt.

Tudtam, hogy nem fog nyugodni mindaddig, míg bizonyosság által, legyen az bármi szomorú, nem csillapuland fölhevült kedélye. Az emberek annyira kedvelik a rosszat, hogy azt hamarabb igyekeznek fölkeresni, mint a jót.

Gyulát nem találván honn, a vadászlakban kereste fel őt s ott egy le nem bocsátott függöny s a szerfelett fényes világítás fölfedezte előtte e lak minden titkát.

Ágnes Gerőfalvára visszatérvén, levél által búcsúzott férjétől örökre, s tüstént visszautazott. Hová? azt nem tudom, – de nem is lényeges ez ügyben, – fájdalma s Gyula iránti utálata utoléri akárhol széles e világon.

Gyulát az egész dolog igen megzavarta; ő nem annyira Ágnes szerelme miatt látszik bánkódni; -221- azt régóta nem bírta már megbecsülni; de fáj elfásult lelkének hiúságának megsértése, életmódjának felbomlása s ama temérdek beszéd s különféle magyarázat, melyekre alkalmat nyujtand e kis regény.

Ő, ki mindig kerülni kivánta a regényest, most regényhőssé lesz, pedig milyenné!

Engem reá bírt, megvallom, könnyen engedtem, hogy érjem utól Ágnest, s a mennyire lehetséges, alkudjak ki békét, habár csak a legáltalánosabb alapokra fektetett fegyverszünetet is.

A sors kedvez terveimnek.

Vérző szívem, még kis türelem s elérkezett a bosszú órája.

Ugyan hol lehet, vagy inkább, hogyan lehet most R…? Viselete irányomban megtette hatását, elnémult bennem a jónak szózata.

Szinte sajnálom, hogy épen szegény Gyula, ki nekem mit sem vétett, esik terveim áldozatául.»

*

Míg Béla ezeket írja, addig Gerőfalvára üzenet ment a vadászlakból: várják a grófot, – sok vad mutatkozik, érdemes vadászat rendezésére.

Gyula mit sem akart tudni s hallani, sem vadról, sem vadászatról, sem a regényes lakról.

Megparancsolá, hogy semminemű üzenet ne küldessék mindaddig, míg maga nem fogja kérdeztetni a felügyelőtől, érdemes-e vadászni? -222-