XXXII. (A vasút közelében.)

A Pestről Szolnokra vezető vasútvonal mentében, alig egy negyedóra járásnyira a főállomások egyikétől, csinos falusi lak létezik.

A nem igen nagy területű, de csinosan ültetett angolkertnek középpontját foglalja el e kellemes olasz ízlésben épült nyári tanya. A sűrű akáczerdő hűsében forró meleg s a szélvészek dühöngéseitől védve tündöklik fehérre meszelt oszlopaival. Zöld ajtai s ablakai, a remény e szinével csalogatják magokhoz az arra menőket, akaratlanul e gondolatot élesztve mindegyik keblében:

‚Itt boldog emberek laknak.‘

E kis lak négyszöget képez; a felső emeletben tágas, világos lakszobák vannak, a földszinti szárnyban könyvtár, nappali s étterem.

A nappali teremből tágas ajtó nyilik oszlopos folyosóra, s erről néhány lépcsőn a csinosan s tisztán tartott kertbe juthatni.

Kellemes képet alkot az előttünk elterülő pázsit tarka virágcsoportival, a távolban látszó fák zöldje s a fehér homokkal kihordott utak kigyó-kanyarodási. E tájképet tőlünk jobbra látszó tó síma víztükre élénkíti, melynek partjain néhány daru, habjain -223- hattyuk andalognak s lejtenek végig gondtalanul.

A kertet kerítő több ezer holdnyi pusztai birtok rendszeres gazdasággá van átalakítva birtokosa tevékenysége által. E szép majorok, nagyszerű ültetvények s ösvények, árkok, az utakat körítő fasorok feledtetik velünk az itt egykor látszott homokos lapályt, a míveltség s ipar jelképe gyanánt pedig kellemesen hatnak az ujonnan érkezőre.

Az angolkertből kiérve, homok lágy gyepes utakon, fák hűsében juthatunk egy gazdasági épülettől a másikhoz, ezeket elhagyva, kevés idő mulva az indóházhoz, két rövid óra alatt Pestre, s onnan – ha úgy tetszik, szélsebességgel a világ bármely pontjára.

E szépen rendezett gazdaság és csinos nyári lak birtokosa G… gróf, kinek neje legjobb, mondhatnók egyetlen barátnője Ágnesnek.

Mint tudjuk, G… grófné már több év óta háborítlan házassági boldogságot élvez páratlan jóságú férjével.

G… gróf egyike azon férfiaknak, kik úgy fogják fel az életet, mint az bírja felfogni egyedül, kinek helyén van szíve.

Teljhatalommal tud szeretni, képes áldozni szerelmének, de nem tévesztve szem elől az ész törvényeit.

Nejének és családjának él úgyszólván kizárólag, mind a mellett marad elég ideje, hogy kellemetes olvasmány által bővítve ismereteit, frissítve elméjét, szorgalommal és örömmel járhat gazdasága után, -224- biztosítva, és ha lehet, gyarapítva gyermekei jövendőbeli jólétét.

*

Egy meleg májusi nap délutáni óráiban társaságot látunk egybegyülve az oszlopos tornáczon.

Úgy látszik, kiültek, élvezendők a kikelet hasonlíthatlanul legszebb évszakát, a természet erőteljes újulását, a bársonyos elevenzöld falevelek kellemdús szinezetét, a szabad levegő régóta nélkülözött s épen ezért kétszeresen jótékony hatását.

Az asztal körül G… foglalt helyet, térdeire támasztott kezekkel nézte, mint játszanak gyermekei a kert fövényes területén, mint szórnak törökbuzamagot maguk elébe, mint örvendenek, ha félelmes léptekkel közelednek szép tarka galambjaik, felcsipkedvén az aranysárga eledelt.

G… mellett neje ült, szorgalmatosan hímzett és csak futólagosan pillantott, boldogságtól túláradó arczkifejezéssel majd férjére, majd gyermekeire.

De nemcsak férjét s gyermekeit nézte G… grófné, hanem mintegy lopva nem egyszer tekintett egy mellette ülő nőre; s valahányszor szemei ez alakkal találkoztak, képe vonásai mindannyiszor szomorúvá változtak.

S miért? mert férje s gyermekei a boldogságot, – Ágnes pedig a bú s bánatot képviselte.

Úgy van, Ágnes volt e halovány nő. Eljött, hogy pihenjen fájdalmai után, gyógyuljon mások boldogsága látásán.

Ágnes elhagyván Gerőfalvát, alig bírt még annyi -225- erővel, hogy e falusi lakot elérje. Teste s lelke ki volt merülve, csak szíve élt még.

Ágnes szíve az utolsó hetekben ama nagyszerű válságon ment keresztül, mely vagy életet, vagy halált hoz. – Roppant erőfeszítésébe került ugyan, hogy mintegy akaratlanul semmisítse meg megmaradt képzelődéseit és szakítsa szét a még csak gyönge szálakat, melyek Gyulához fűzék.

De megtéve e nagyszerű lépést, letépte a fátyolt a bálvány képéről, látta a tiszta valóságot s kihalt szerelme örökre férje iránt.

Szerelem az élet; ki szeretni nem tud, megszünt élni.

Ágnes élt még, mert szeretett.

Ugyanazon pillanatban, melyben porba hullott Gyula, a képzelődések végszálain függő képe s emlékezete, ugyanekkor lőn nagygyá Kálmán iránti szerelme.

Hiszen régóta megvolt már annak csirája szívében, csak Ágnes lelke erejének megfeszítése nem engedé, hogy virággá fakadjon.

Megmondotta férjének, hogy nem neje többé, nemcsak, mert elhagyottnak s megalázottnak érezte magát az által, kit férjének czímezett volt, de mert viselete által függetlenné téve, szabad menetet engede szíve érzeményeinek Kálmán irányában.

Mielőtt Gerőfalvára indult, a vészt hirdető sorok elolvasása után, e szerelmét támadásában már örökre meg lehetett volna semmisíteni.

S ki tehette volna ezt? Egyedül Gyula. -226-

Ágnes érezte ezt, naplója nem egy szava teszi e legtitkosabb szívrejtekből fakadó vallomást.

Miután Gerőfalvára ért, nem volt többé hatalom, sem erő, mely ki bírta volna oltani, sőt csak csillapítani is e régóta gyuladozó s nagy erőltetéssel elnyomott lángokat, melyek hosszas nyüg után kettős erővel borítának el mindent.

Szíve élt még.

De épen ez élet hervasztá még inkább a test s lélek megmaradt parányi erejét. A kiállott fájdalmakat új szenvedések ölék el, melyek következtében Ágnes idegrendszere beteggé lőn.

Alig ért G… grófnéhoz s azonnal lesujtotta betegsége. Másodnap már egész erejével kitört agyvelőgyuladása.

Egész héten át élet és halál, remény és bú válták fel egymást; láza alatt borzalommal említé Gyula, lelkesedéssel s mindent elragadó hévvel Kálmán nevét.

G… grófné így jutott ama titok birtokába, melyet eddig senkivel sem közölt szegény Ágnes.

Tizedik nap kezde javulni kissé s nemsokára örömünnep deríté a kis kastély jószivű lakóit; mert az orvosok veszedelmen kívülinek jelenték a szép beteg állapotját.

Hetekig tartott javulása; lassankint jött meg mind a fokonkint elfogyasztott testi s lelki erő; míg végre, ha nem tökéletesen is, de némileg legalább helyreállítottnak lehete tartani.

A tavaszi levegő különös jótékonyan hatott Ágnesre. -227-

Örömmel látta G. grófné, valahányszor barátnője körükben maradt. Az őt körülvevő friss, eleven élet és boldogság, ha vidítólag nem hatottak is lelkére s még gyönge testére, legalább pillanatokra más irányt adának gondolati s eszméi folyamának, képzelődései búskomor képeinek.

Sem férjéről, sem Kálmánról nem tudott semmit.

Mióta Gerőfalvát elhagyta, e két nevet, kivéve láza öntudat nélküli jelenségeinek folytán, nem ejté ki; természetes, hogy baráti sem merték kiejteni ama neveket, melyekhez annyi szomorú emlékezet, szép mult s isten tudja mennyi remény van kötve.

Egy ideig szótlanul ült a társaság, míg végre G… grófné Ágnes felé fordulva kérdé:

– Hogy érzed magad ma, hiszem s remélem, javulásod most kettőztetett léptekkel haladand, a szép tavaszi napok által segítve.

– Igazad van; erőm néhány naptól fogva helyre kezd már állani, mióta nehányszor végig sétáltam szép kerteteken.

– Nem akar a grófné egyet fordulni velem, vága közbe G… férje; a mainál még alig volt szebb napunk, – nincs szél, sem szerfelett meleg.

– Ne mozduljon, kérem, nem fogok járkálni.

– De miért nem? nem jó elhagynia magát; kis erőltetés nem árt, vagy talán csak nem véli, hogy restelem a sétát.

– Isten mentsen! csak nem akarom távozása által megzavarni a szép jelenetet. Az élet kellemes -228- perczei annyira ritkák, hogy megbecsülni s le kell tartóztatni azokat.

A házaspár nem tudott mit felelni erre, öntudatos sugallatuknál fogva hallgattak, mintegy tiszteletben tartván Ágnes búskomor szavait. Mindketten annyira élvezék boldogságukat, hogy másokban annál inkább becsülték, ha ki azt örömmel látta; hitték is, hogy jól esik Ágnesnek legalább látása annak, minek birtokától meg van fosztva kérlelhetetlenül.

– Nemde, az érkező mozdony füttyenései hallatszanak? – folytatá Ágnes rövid szünet után.

– Igenis, nénikém, – szóla közbe a gyermekek nagyobbika, négy éves izmos fiucska; most fog érkezni a gőzkocsi, ilyenkor szokott visszajönni papa is, ha Pesten volt.

– S te már tudod azt fiam?

– Tudom bizony, mert játékot szokott hozni.

– Reám mindig figyelmeztetőleg hatnak a gép éles hangjai, folytatá Ágnes; még nem szoktam meg, mintha mindig várnék valakit, úgy érzem.

– Nem is lehetetlen, hogy ma látogatónk érkezzék, – mondá G… grófné, – rég nem volt nálunk senki, a szép meleg napok gyakran falura csalogatják a város tétlen s mégis annyira rest lakóit.

– Nálunk legalább nem vagyunk kénytelenek sokáig várni az érkezőre, mert kertünk árkából egyenes vonalban látszik az indóházból ide vezető út.

Ezeket mondva G…, szivarra gyujtott s gyermekei kiséretében az angolkert egyik nyilása felé -229- ment; egy ideig figyelemmel nézte az előtte végignyuló fasort s azután intve az asszonyoknak, visszatért.

– Csakugyan valaki, kiálta még távolból.

– Előérzetem nem csalt, látod, hogy vendég jő, – monda Ágnes barátnőjéhez fordulva.

– Remélem, jó barát, ki neked nem leend alkalmatlan; nemde, a jókat csak társaik keresik föl?

– Hidd el, sokszor épen azok közelednek lassanként hozzánk, kiket távol szeretnénk tudni.

– Kétlovas kis parasztszekér vágtat végig az úton, férfi ült rajta, csak annyit veheték ki – mondá G…, midőn elérte az oszlopok alatt végig futó lépcsőzetet.

Néhány percz mulva a kert kapuján behajtott a könnyű kis nemzeti fogat.

– Hisz ez Kardosi őrnagy, ha nem csalnak szemeim; ugyan mi birhatta őt reá, hogy csak néhány órára is elhagyja Pestet, kiálta fel G… grófné.

Kardosi őrnagy nagyon jó és szives öreg úr volt, mint serdülő ifjút ismerte G… t, nejét mint világba lépő szűzet; néha-néha meglátogatta szeretett családját, mint mondani szokta. Magas, izmos ősz férfi, nagyon tisztán, rendesen, lehet mondani divatosan öltözött, fiatal erőt mutató mozdulatokkal; szóval, valódi jellege régi nyugalmazott huszártisztnek. Mindig jó kedvű volt, senkiről sem mondott rosszat, de szeretett ujdonságokat megtudni s azokat elbeszélni; sokat is tudott mindig. Másokért kész volt megtenni legnagyobb örömmel -230- mindent, mi által szivességét s barátságos érzületét nyilváníthatá.

– Csakugyan valaki – kiálta.

– Isten hozta hozzánk, – mondá G… grófné, fölkelve székéről s az érkező öreg úr elébe sietve.

– Isten, a vasút és e kis szekér segítségével, hála az égnek csakugyan szerencsésen megérkeztem, ámbár – igazat mondva – a vasutat, mind a mellett, hogy nagyra becsülöm e találmányt, még mind nem kedveltem meg egészen. – Hogy van nagyságtok? mint látom, egészségesek, nincs semmi baj.

– A tavaszi bajokon keresztülestünk, most várjuk a nyáréit; kis baj nélkül mitsem érne az élet, nem is becsülnők meg szebb pillanatait.

– Igazad van, pajtás; nekem is sok bajom volt, kivált katonakoromban s mégis szépnek tartom életemet.

– Kik így tudnak szólani, azokat, ha nem kerüli is a bú, legalább fölkeresi néha-néha kis boldogság is.

– Hát Marosi grófné jobban van-e már? – kérdé az őrnagy Ágnes felé fordulva – mikor utószor itt voltam, még nagyon rosszul volt.

– Köszönöm őrnagy úr szíves kérdését, – már fellábadtam s reménylem, nemsokára egészen felgyógyulok.

– Mi ujság Pesten? kérdé G… grófné.

– Van is, nincs, a mint vesszük. Hanem mégis majd elfeledém, – egy fiatal ember története foglalkoztatja most az elméket s nyujt alkalmat sok mindenféle beszédre, csudálkozásra, s mint már ilyenkor lenni szokott, magyarázatra. -231-

– S miféle történet az? kérdé G… grófné.

– Megvallom, különös, váratlan.

– Csak nem valami szomorújáték?

– De drámának beillenék.

– Mondja el hát kérem, tudja, hogy mi itt falun alig tudunk valamit e nagy világ folyásáról.

– Örüljenek rajta; higgye meg szép grófné, jobb falun, mint nálunk a poros városban.

– Ezt mondva, miért látogat oly ritkán bennünket?

– Sok a dolgom, azután mégis csak nehezen mozdul az ember; szentül megigérem azonban, hogy e nyár folytán szorgalmatosan fogom tenni látogatásaimat.

– Ezt minden tavaszon igéri, de igéretét ritkán váltja be, – úgy vagyunk most is a történettel.

– Ha kissé kipihentem magamat, elmondom, de csak azon föltétel alatt, hogy nem kérdezik majd, kivel történt; fogadom, ki nem találják.

– S ha nem találjuk ki?

– Akkor majd megmondom nevét a hősnek.

– Mindenre nézve tisztában volnánk tehát, csak magát a drámát, mint az imént nevezte, nem tudjuk még. -232-