XXXIII. (Kalifornia.)

– Legjobb ismerőseink egyike – kezdé az őrnagy rövid szünet után – azon fiatal ember, kinek elbeszélem történetét, vagyis inkább, hogy sokat vagy regényest ne várjanak a grófnék, – esetét. Nem csuda, ha mindnyájan nemcsak sajnáljuk jelen sorsát, de bizton reméljük, hogy megsegítendi talán még az Isten s az emberek jóakarata; nincs állapot az életben, mely egészen reményvesztett volna.

Víg, nyilt kedélyű volt mindig, kedvelte, sőt fölkereste a legvidorabb társaságot, – legjobban érezte magát zajos körben.

Vagyona ugyan nem volt tetemes, de elegendő kényelmes, gondnélküli életmód folytatására. Nem ritkán többet költött ugyan, mint a mennyit erszénye, ha szigorúan vesszük, megbirta volna; de sohasem hallottuk s egyikünk sem tudta, hogy adóssággal terhelte volna birtokát.

Szóval egyike volt azon embereknek, kik könnyű oldaláról fogják fel az életet; senkinek sem vétve önmaguk irányában minden erkölcsileg megengedhetőt elkövetnek, mi által szebbé s kényelmesebbé varázsolhassák viszonyaikat. -233-

Szeretett élni, okosan s ügyesen felhasználva mindazt, mivel a sors megajándékozta.

Komolyabb viszonyba nem ereszkedett nővel; alig volt valamikor szerelmes és házasságról úgy beszélt, – nem mintha tagadná s el nem ismerné e kötelékek kellemeit és szép fejlődményeit – mint oly jövőről, mely nem illik jelleméhez, viszonyaihoz s melyben sokkal nagyobb feladat rejlik, hogysem azt minden ember kivétel nélkül meg bírja oldani.

Egy időtől fogva azonban nagy változást tapasztaltunk ez itt röviden leirt barátunk magaviseletén.

Szórakozottá, visszavonulttá lőn, felhagyott régebben gyakorlott időtöltéseivel, kerülte a társas köröket. – Ritkán s akkor is csak pillanatokra, futólagosan mutatkozott régi derült kedve.

Eleinte alig tünt föl, később azonban többen jó pajtásai közül figyelemre méltatták e változást; rövid idő mulva minden ismerőse s ezek között én is tapasztalni kezdők e szokatlan modorát s kedélyállapotját.

A hányszor kérdezte valaki: mi baja? ugyanannyiszor azt felelé: semmi! – hiába, mindig nem lehet jó kedvünk.

Később azonban nem egyszer hallottuk rebesgetni, hogy pénzviszonyai zavarodása nyomják kedélyét, – s mint minden, bár pletykának látszó beszédnek megvan legalább parányi igaz része, úgy itt is megtudtuk, hogy könnyelműen jót állott valakiért, minek következtében kénytelen volt -234- hirtelen nagyobb összeget lefizetni, melynek megszerzése sok bajába s még több költségébe került.

Csak legjobb pajtásai állíták, hogy nemcsak ilynemű gondok, de másfélék is szomorítólag hatnak talán lelkére; hogy szerelem, még pedig szerencsétlen szerelem idézné elő e változást. De ki tulajdonkép e szerelem tárgya, azt nem akarná senki tudni, vagy ha tudták is, másokkal nem közölték.

Néhány nappal ezelőtt, reggel, részint magyar, részint külföldi kedveltebb lapjaimat néztem át, – a pesti lapok egyikében a többi ujdonságok között ezt olvastam:

«E napokban hagyta el fővárosunkat a főbbrangú társaság egyik fiatal tagja s Kaliforniába indult, az arany országába, szerencsét próbálandó. Mi oka e titkos s váratlan elhatározásnak, még nem tudjuk, hisszük azonban, hogy rövid idő mulva részletesebben, talán nagyon érdekest fogunk e tekintetben tisztelt olvasóinkkal közölhetni.»

– Ezt mi is olvastuk, – mondá félbeszakítva az őrnagyot G… grófné; – de nem hittük, mesének, koholmánynak tartottuk.

– Így én is – folytatá Kardosi – alig méltattam figyelemre e sokszor annyira csalékony ujdonsági hírt. Midőn azonban estefelé a Casinóba mentem, ott beszélték, hogy csakugyan azon fiatal ember, kiről az imént beszéltem a grófnéknak, a Kaliforniába elutazott főrangú úr.

– De miért vándorolt Kaliforniába? – kérdé G… grófné; – szórakozást, hiszem, kellemesebbet -235- találhatott volna az élénk s élvezetteljes fő- s nagyvárosok valamelyikében.

– Várjon csak a grófné kissé, azonnal elmondom indokait.

– Már néhány héttel ezelőtt, úgy beszélte nekem egyik legjobb barátja, figyelmeztette ama fiatal barátunkat ügynöke azon végrendeletére, melynél fogva birtokosa vagyonának. Nagyanyja, miután fia majd mindenét elpazarolta volna, nem annak, hanem unokájának hagyta a még kezénél levő, takarékossága által megmentett vagyont, azon föltétel alatt, hogy azt adósággal túlterhelni nem lesz szabad, – szemei előtt levén fia szomorú példája.

Hogyha pedig – ilyformán szólott a végrendelet – daczára végakaratomnak, bizonyos meghatározott összeg adósság terhelné a vagyont, akkor kivéve az egésznek egytizedrészét birtoka N. intézetre szálljon, hogy így legalább némi üdvös nyoma maradjon az egésznek.

A végrendelet e pontjára figyelmezteté ügynöke fiatalunkat, – mert alig lehete már titkolni azt, hogy adósságai vannak, sem azt, hogy az összeg nemsokára elérendi a veszélyes számot. Kérte őt ügynöke, vonulna vissza s ügyekeznék néhány év alatt letisztázni adósságait, megmentendő szép vagyonát.

Most már magam is azt vélem, hogy szerencsétlen szerelem gyötri barátunk keblét, mert alig méltatta figyelemre ügynöke szavait, mitsem gondolva veszélyes állásával, búskomoran élt tovább.

Hírre kapván a dolog, az intézet ügynöke sem -236- mulasztott el semmit, mi által önhaszna csorbulást szenvedhetne s egyszerre ismerősünknél terem azon igen kellemetlen és szigorú nyilatkozattal, hogy lefoglalandja az intézet irományai közé leléteményezett végrendelet nem tudom hányadik pontja szerint a vagyon kilencztized részét.

A vesztő félre ez nem igen hatott, csak arra kérte az intézet ügynökét, – ezt személyesen önmagától tudom – várna néhány napot, azután tehet, a mit akar. Erre ráállott az ügyvéd és senkinek nem szólott ez idő alatt.

Ujból jelentvén magát, az ajtót zárva találta, az úr helyett két levele maradt a hátrahagyott inasnál.

A levelek egyike az intézet ügynökének szólott, melyben felkéri ezt, cselekednék a végrendelet szavai szerint, miután ő nem bírta rendezni pénzviszonyait ily rövid idő alatt; kéri egyszersmind, hogy a másik levelet adná által tulajdon ügyvédének.

Az ügyvédéhez czimzett sorokban elmondja, hogy Kaliforniába távozott néhány ezer forinttal; – kéri, hogy adja által a jószágokat az intézetnek, – az ő tizedrészét kamatoztassa; ha szüksége lesz, majd kér pénzt, mindaddig ne gondoljanak vele. Búcsut üzen minden pajtásinak, s azon ismerősinek, kik elég szívesek megemlékezni róla.

A szegény ügyvéd mindenfelé szaladgált s meg is tudta a rendőrségnél, hogy ura nem kapott útlevelet; minden keresése daczára azonban nem találta többé megbizóját, s végtére kénytelen volt -237- átlátni, hogy csakugyan nincs Pesten, sem Magyarországban. Mint okos ügyvezető pedig nem fogadta a gondatlan fiatal szavait, hanem pert akart kezdeni, hogy úgy legalább késleltesse a szomorú ügyet, mert nem hagy fel minden reménynyel.

– Hisz ez egész regény, barátom, – mondá G… gróf, – képzelem, hogy összedugta most minden ember a fejét, s magyarázá mindenki a maga egyéni felfogása szerint e fiatal ember valóban szomorú állapotát; – hiszem, hogy rövid idő mulva meg fogja bánni könnyelműségét, – s akkor késő leend.

– De kicsoda tehát ez ember, hogy hivják? – kérdé G… grófné.

– Mondtam, hogy találják ki, mert érdekes valóban, mennyire meglepett mindnyájunkat e hír; nemcsak szomorú, hogy történt, de kétszeresen az, hogy szeretett fiatal barátunkat érte.

– Ugyan kérem, őrnagy úr, ne kínozza tovább kiváncsiságunkat; engedjen gyengeségünknek, hisz úgy sem találjuk ki. Mi oly régi időtől fogva lakunk már falun, hogy alig ismerjük a pesti társaság minden tagját.

– Megmondom tehát, mert nem akarják, vagy nem bírják kitalálni. E fiatal barátunk nem más, mint Zendy Kálmán.

Ha tudta volna, mily varázshatással bír az egész társaságra e név, mennyi bánatot áraszthat az itt egybegyültek kedélyébe e kis történet, bizonyosan nem mondotta volna el, ez egyszer szivesen másokra bízta volna ujságok elregélését. -238-

Szerencséjére nem is vette észre, mi hatást gyakoroltak szavai a két nőre.

Ágnes az egész elbeszélés alatt hallgatott, valami benső elfogultság vett rajta erőt, mintha érezte volna, hogy a történtek őt érdeklik, mintha tudta volna, hogy új csapás várja.

E sejtelemnek lehete tulajdonítani, másrészről pedig az egész váratlanságának, hogy azonnal ki nem tört mindaz szavakban, mit éreztek az egymás mellett ülők.

G… grófné alig merte Ágnesre csüggeszteni szemeit, félt, hogy pillantása könyzáporral s a kétségbeesés kifejezésével fog találkozni.

Mind a mellett Ágnes, ki annyira megszokta a lélek kinjait egy idő óta, mennyire csak lehetséges volt, nyugodt maradt s nem árulta el benső harczát, sőt mondhatnók, már is azon gondolkodott: hogy lehetne megmenteni s visszavarázsolni Kálmánt, – mert ő benne szerelmes minden reménye egy szebb jövőre örökre elvesz.

G… grófné, mint ügyes háziasszony, ki a feltünő jeleneteket nem kedvelte, első volt, ki félbeszakítá a kellemetlen csendet s az őrnagy felé fordulva, így szóla:

– Valóban nem vártam volna e nevet, hihetetlennek látszik, hogy ily jellemű ember annyira engedjen az indulatnak, hogy ez érzése miatt, úgyszólván önmagát feledje.

– Én pedig természetesnek találom, – vága közbe az őrnagy; – Kálmán nem pazarolta el szíve erejét, nem tudott fölületesen érezni, e szerelem -239- annyira erőt vett szívén, hogy ha viszont szerettetett volna, örökre boldog, s így – örökre szerencsétlen leend. Kinél ily hatalmas érzületek sérülnek, annál természetes, hogy anyagi gondjait felejti, pénzügyeit, életünk e prózáját elhanyagolja.

G… grófné érezvén, hogy minden szó, mely Kálmán esetét illetőleg mondatik, szomorúan hat Ágnesre, nem kivánta folytatni e tárgy megvitatását.

Más, közönyös tárgyakra irányozta a beszéd fonalát, míg a társaság, esteledni kezdvén, el nem oszlott.

G… az őrnagygyal a nappali teremben levő tekézőasztalnál mulatott.

Ágnes hamarább, mint szokása volt, bágyadtságot adván okul, ment szobájába, barátnője által kisérve, ki nem merte érinteni az őrnagy beszélyét. Jobbnak és üdvösebbnek gondolta, ha első pillanatban magára hagyva, a gondolatok s eszmék egymást emésztve teremtnek határozatot s tiszta felfogást, későbben cselekvőséget; mert hogy Ágnes most tétlen nem marad, azt bizton reménylette és hitte.

Csak valóban érezni tudó szív foghatta fel Ágnes mostani helyzetét; reményeinek szépen felépült palotája, kinjai, egyetlen vigasza – egyszerre mintegy villanat által sujtva lőn semmivé. -240-