XXXIV. (Az ügyvéd.)

Három napja, hogy Kardos őrnagy elbeszélése fölzavarta, elkomorítá a vasut közelében fekvő kis falusi kastély lakóit; – feledjük őket most és vessünk néhány pillantást Zendy Kálmán ügynökének lakásába.

Gróf Zendy Kálmán ügynöke egyike azon régi szigorú jellemeknek, kik nemcsak a becsület, a törvényszabta eskü, de szívök és szeretetök sugallata után indulva végzik kötelességeiket.

Ő volt ugyanaz, ki Kálmán nagyanyjának végrendeletét föltette, – ő volt első is, ki intette a fiatal embert, nem annyira komolyságra, mert már arra nem volt szükség, – hanem cselekedetre, magábaszállásra; s ő volt, ki talán Ágnesen kivül leginkább fájlalá Kálmán viseletét s ennek szomorú következményeit.

Sokkal idősebb volt, minthogy felfoghatta volna ezen szerencsétlen szerelem mindent magával sodró, szomorú befolyású hatalmát, – sokkal inkább át volt hatva Kálmán iránti szeretettől s megbecsüléstől, semhogy egyszerűen gondatlan vagy könnyelműségnek tulajdoníthatta volna megváltozott viseletét s tetteit. -241-

Tántoríthatlan volt hiedelme Kálmán jószivűségében s becsülettől áthatott jellemében, miért is, daczára annak, hogy indokolni nem tudta mindazt, mi helytelen világot vetett az ifjú jellemére, kettőztetett erélyességgel ügyekvék az ifjú gróf vagyonának megmentésén.

Épen iróasztalánál ült s irt, midőn inasa belépett e jelentéssel:

– Egy nő kiván szólani a tekintetes urral, de ha lehet, azonnal, mert sürgős mondandói vannak.

– Már megint zavarnak, nincs nyugtom; csak nem utasíthatom el. Vezesd be, nem bánom, talán az egész csak haszontalan, figyelemre alig méltó dolog lesz.

A szobába lépő nő a polgári osztályból valónak látszott, csinosan s tisztán volt öltözve, de feltünő egyszerüséggel, – korára nézve meghaladta volt az ötven évet, kiejtése tiszta magyar volt, arczvonásai egyenesszivüséget s becsületességet árultak el.

– Engedelmet kérek, hogy zavarom a tekintetes urat, de fontos közlendőim vannak.

– Tessék helyet foglalni, asszonyom, – mivel szolgálhatok?

– Nemde, ügyvéd úr viszi gróf Zendy Kálmán ügyeit?

– Úgy van, talán követelése van a grófon? – elfogadom, s azonnal az imént készült jegyzékeimhez csatolandom.

– Isten mentsen! egészen más járatban vagyok, azt vagyok bátor kérdezni ügyvéd úrtól: vajjon -242- 60,000 pengő forinttal meg lehetne-e menteni a gróf vagyonát?

E szavakra az ügyvéd felkelt székéről, s kétes arczvonásokkal nézett a nő nyugodt szemei közé. Fel s alá járkált s egy ideig gondolkodva, így szóla:

– Tréfál-e asszonyom, vagy pedig valóban komolyan intézé hozzám imént e kérdést?

– Nem szokásom tréfát üzni mások szerencsétlenségéből; becsületszavamat adom, hogy komoly szándék által vezérelve intéztem e kérdést ügyvéd úrhoz.

– Ha úgy áll a dolog, akkor azt mondom, hogy meg lehetne ugyan menteni ez összeggel a gróf vagyonát, de megszerezni azt nem lehet, mert csakugyan ujra adósságot kellene csinálnom; ez csak kicserélése volna a kötleveleknek s az egész összeget nem osztaná kisebbre.

– De ha valaki találtatnék Kálmán gróf barátai közül, ki az említett összeget kötlevél s minden sor irás nélkül ügyvéd úrnak átadná s tisztán csak a gróf megmentését tartva szem előtt, mitsem gondolna önérdekeivel, akkor lehetséges volna-e visszafoglalni vagyonát?

– Kétségkivül, csakhogy felejti asszonyom, miszerint oly világban élünk, melynek fogalmai szerint alig lehetséges, hogy valaki a tetemes summát minden kötelezvény nélkül, úgyszólván odaajándékozná grófomnak, mind a mellett, hogy meg vagyok arról győződve, miszerint Kálmán becsülete nagyobb biztosíték bármi irománynál.

– Itt van a 60,000 forint, ügyvéd úr becsületében -243- s a Zendy család iránt eddigelé tapasztalt ragaszkodásában bízva, kézbesítem, azon biztos reménytől lelkesítve, hogy rövid idő mulva meg lesznek mentve a gróf jószágai – s ő, ha lehet, visszaadva honának.

– Itt van a 60.000 forint, ügyvéd úr…

Ezeket mondván a nő, egy csomó bankjegyet vett ki kezében levő tárczájából s azt átadá az ügyvédnek.

Az ügyvédre annyira hatott e váratlan esemény, hogy alig tudta, mi történik körülötte, – mind a mellett, miután kezében volt a pénz, fölébredt benne hivatásának öntudata s így szólott:

– Így lehetetlen, hogy elvállaljam a pénzt, mert részemről legalább szükséges, hogy elismervényt adjak asszonyságodnak.

– Csak tessék megolvasni a pénzt, kimegyek az előszobába, ott feledtem még egy írást, behozandom.

Az ügyvéd lelkiismeretesen átolvasta s megvizsgálta a pénzt, várta az asszony visszaérkeztét, mi meg nem történvén, kiment az előszobába, azt hivén, hogy e nő nem akarván őt zavarni foglalkozásában, künn leült.

Az előszobában nem volt senki, inasától kérdezte:

– Hol van azon asszonyság, ki az imént nálam volt?

– Rég elment, tekintetes úr.

– Siess utána, talán még eléred, – kéretem, jönne vissza csak egy perczre.

Az inas elment tüstént, de rövid idő mulva azon -244- tudósítással érkezett vissza, hogy sehol sem találta a nőt, sem az utczán, sem a szomszéd boltok vagy raktárak egyikében.

– Még ezt sohasem tapasztaltam – ily rendkivüli valami még nem történt, – 60,000 pengő forintot csak amúgy ideajándékozni, ki ezt tette, nagyon gazdag és szerfelett becsületes ember lehet, mert önmagáról itéli meg embertársait. Nem is akarom, hogy csalódjék s azonnal megteszek mindent, mert most már kezeim között van ama varázshatalom, melyet eddigelé nélkülöztem. Csak Kálmánt találhatnám fel, de talán az is sikerülend.

E szavak után irószekrényébe zárta az összeget, kalapot vőn és siető léptekkel haladott végig a lépcsőzeten az utczára, örömtől sugárzó arczvonásokkal tartott az N. N. intézet ügynökének szállása felé.

*

Mialatt Kálmán ügyvéde végig sietett Pest utczáin, azalatt Ágnes nyugtalanul jár fel s alá nappali termében, – majd az órára, majd ismét az ajtóra tekint, mintha várna valakit, s mintha nem elegendő sebességgel végezné kötelességét az, kire teendőit bízta.

Végre meghuzaték az előszoba ajtójának csengője, – az ajtó nyílik s női léptek közelednek a terem felé, – alig ért Ágnes az ajtóhoz s az már kinyilt. A belépő nem volt más, mint azon asszony, ki nem rég Kálmán ügyvédének szobájából illant el. -245-

– Mi hírt hozasz – mondá Ágnes a belépő felé sietve.

– Minden rendén van, grófné, – egészen úgy történt, mint reménylettük. Az ügyvéd annyira meg volt lepve, hogy eleinte nem akart hinni szavaimnak. Később reávettem, hogy a pénzt átvegye, de nekem akart legalább nyugtát adni; – tudván, hogy azt kivánja asszonyom, miszerint ez ügy egészen titok maradjon, elillantam, míg a pénzt elolvasta s általnézte.

– Köszönöm, Sára, nem is képzeled, mi nagy szolgálatot tettél most: ha te nem vagy, valóban nem tudtam volna kire bízni ez ügyet, – pedig titkon akarom vinni, mert ha Kálmán megtudja, ki segített rajta, talán túlszárnyalná a köszönet érzelme szíve másnemű érzeményeit, ezt pedig minden áron kerülni óhajtom.

E szavakat Ágnes olyformán ejté ki, mintha nem az előtte álló Sárához volnának intézve, hanem önszemélyének, mintegy önmagával beszélgetve árulta el legtitkosabb érzületét.

Nő, ki szeret, nemde, híven fog kerülni mindent, mi legkevésbbé csökkenthetné viszontszeretete becsét vagy erejét. – Ha nyiltan fellép és segít Kálmánon, nemde, mintegy erkölcsileg lekötelezte ez embert előre és megvásároltnak látszhatott volna mindaz, mi valódi becscsel csak akkor birhat, ha öntudat nélkül fakad keblünk legmélyebb forrásiból.

Sára rövid szünet után, mely alatt leült, hogy kipihenje magát cselszövényes és szokatlan kalandja után, így szóla: -246-

– Nem is hiszi a grófné, mennyire szereti az ügyvéd grófját, szinte láttam örömtől sugárzó képe minden egyes lövelléseit, midőn szavaim folytán remény nyilt meg ura számára.

– Hála istennek, mert így legalább mindent el fog követni, hogy mennél hamarabb megmentessenek ura javai s ezek által személye.

– Szinte örülök, hogy nincs már nálam az a sok pénz, féltem az utczán, mindig attól tartottam, hogy elvesz.

– Pedig még többször foglak felkérni hasonnemű titkos szolgálatra, nem fogod restelleni?

– A legnagyobb szivességgel teszek bármit a grófné s édes anyjáért, részben meghálálom e tettem által azt a sok jót, a mivel engem életem alatt elárasztottak.

– Ezer köszönet, s most isten veled, viszontlátásig.

*

Hogy az itt elmondottakról világos fogalmunk lehessen, szükség visszapillantanunk kissé, föl kell keresnünk Ágnest, midőn Kardosi elbeszélése után a társaság eloszlott s ő szobájába vonult vissza.

Sokáig ült tétlen dolgozó asztala előtt, teste mintha élet nélkül volt volna, szíve működött.

Egyike azon pillanatoknak, melyeket röviden érinténk történetünk elején, midőn kellemetlenül hatotta meg valami Ágnest, – ilyenkor egyedül kedélyének erőfeszítései által bírta csillapítani búját, feledni a rajta elkövetett vétségeket. -247-

Ha visszatekintünk ama ritkán előforduló és csak futólag megjelenő szomorú tétlen pillanatokra, melyeket Gerőfalván átélt, – mily nagy, megmérhetlen köz van azok s a jelen között.

Mily könnyen orvosolhatóknak látszottak akkor bajai, – a bánatot villámsebességgel új öröm érte – e pillanatnyi komolyságot órákig tartó víg kedv s kedélyesség váltá fel.

Mily rég kihaltak e megtörni készülő kebelből mindez érzelmek, – mily rég nem rezgette át annak hurjait tiszta öröm! Alig képzelhetjük boldogság által körülvettnek ama lényt, kit a szerencse választottjának tartottunk életpályája kezdetén.

Sokan azért boldogtalanok, mert nagyon keveset, de legtöbben azért szerencsétlenek, mert nagyon sokat bír érezni szívök, nem értvén, nem fogván fel őket a világ szűkkeblű itélete.

Mit mondanak búskomorságtól túláradó nagy fekete, meredten maguk elé pillantó szemei?

Mi után vágyódott félig elnyomott, de mégis időről-időre felmerülő, haldokló végvonaglásihoz hasonló sóhaja?

Mit parancsolt hangosan dobogó szívének keblét fenekestől feldúló lázas lüktetése?

Lelke és szíve e tevékenysége egy czél felé volt irányozva, – egyetlen eszmében pontosultak egybe s ez eszme Kálmán, a czél annak megmentése és visszavarázsolása volt.

Ágnes e pillanattól fogva nem volt másnak neje, – nem volt Marosi grófné, nem volt okoskodó -248- lény, – nem volt társadalmi szabályok által lekötött és szabályozott egyéniség; mindez egyszerre elnémult és megsemmisült, mert:

Nő volt, ki szeretett s meg akarta menteni szíve bálványát.

Mi sok rejlik e szavakban!

Kifogyhatlan kincs ez, mely nem szűnik meg tetterőt s áldozatot juttatni napfényre, mindaddig, míg szeretet élénkíti s hullámoztatja ereinek minden csepp vérét.

Mily sokra képes a szerető nő, azt Ágnes már többször fényesen bebizonyította.

De nő, ki megcsalatván szerelmét veszti s azért, ki őt megcsalta, feláldozta minden uj érzeményeit reményei egész mindenségét, – ki érzi, hogy a hitetlen nemcsak multjának, de jövőjének is megrontója s feldulója, annak kétszeres indulattal fejlődik női jellemének tiszta erőtől pezsgő tettereje, szívének hatalma.

Ágnes álmatlanul töltötte az éjt, s mire a hajnal uj élettel árasztá el a nyugvó emberiség sötét láthatárát, megmásolhatlan volt szándéka.

Még aznap Pestre indult.

G… grófnéval szólott a dologról, – elmondotta terveit, reményeit.

Barátnője mint valódi nő, nem mondott ellent Ágnesnek, csak arra kérte, vigyázna, mennyire lehet, – mert félt az emberek rosszasága s Ágnes rongált egészsége visszasülyedésétől.

Nemde, kénytelen volt G… grófné is ugyanazt érezni, mit Ágnes, – nemde, hasonló helyzetben -249- ugyanazt tette volna, mit tervezett most barátnője? De természetes, hogy ily nagyszerű perczekben akaratlanul is féltjük azokat, kiket kedvelünk.

Pestre érkezvén, első teendője volt Sára asszonyt hivatni.

Sára asszony a Dévay-ház szolgálatában őszült meg, Ágnest gyermekkori éveiben ápolgatta s mindig körülötte volt, szerette, mint tulajdon gyermekeit s minden bármi visszásnak látszó szeszélyét teljesíté örömmel, csakhogy kedve teljék szeretett Ágnesének, mint nevezni szokta. – Egyszerű magyar asszony volt; de hosszas szolgálata s a nyert kedvezmények következtében külseje s műveltsége némileg magasabb fokra hágott, s nem egyszer eszélyesebben s okosabban viselte magát, mint bármi okos vagy műveltnek látszó nő. Most Pesten tartózkodott, szükségeit bőven kielégítő nyugdija összegéből élve.

Ezen asszonyt hivatá ő magához, mert tudta, hogy bármit fogna reá bízni, azt titkon s a mennyire a körülmények engedik, ügyesen fogja végezni.

Sára asszony eljövén, elpanaszlotta Ágnes férjéveli bajait, hogy az által mintegy előkészítse mindazon szokatlanokra, melyeket reá bízand.

De Sára asszony, azok után, miket Ágnesről és szerencsétlen állásáról hallott, mindent szívesen elvállalt; akármiféle veszélynek azonnal kitette volna magát, ha csak némileg enyhíthette szegény növendéke szomorú sorsát.

Ezt várta Ágnes s ez egyszer nem csalódott. -250-

Minden ékszerét Sára asszonynak adta által, azon kérelemmel, adja vagy zálogítsa el azokat, szóval teremtsen minél több pénzt, – tekintetbe véve azt, hogy minden órai késleltetés nagy veszteség.

Az egyszerű asszony eleinte csodálkozott e megbízatáson, nem foghatta fel, mi oknál fogva lehet szüksége Ágnesnek annyi pénzre, mert ékszerei feltünő értékűek voltak. Később azonban szívesen engedett, mintán megigérte úrnője, hogy valamint eddigi bajait elpanaszolta, úgy később elmondja mindazon okokat, melyek őt e könnyelműnek látszó lépésre bírták.

Sára asszonynyal végezvén, anyjához ment.

Ágnesnek anyja G… grófnénál tartózkodott falun, mialatt leánya veszedelmesen beteg volt, későbben tulajdon szemeivel látván haladó javulását, visszajött Pestre.

– Isten hozott, Ágnesem, – mondá a belépő felé menve az öreg báróné, – hogy vagy? nem is írtad vagy üzented meg nekem, hogy be akarsz jönni.

– Nem tehettem, édes anyám, mert rögtön határoztam el magam.

– S most itt fogsz mulatni tovább, nemde?

– Még nem tudom, az a körülményektől függ. – Szükség itt megjegyeznünk, miszerint Ágnes már falun elmondotta anyjának mindazt, mit Gerőfalván tapasztalt s közlötte vele elválási szándékát. Kálmánról azonban szót sem szólott.

Dévay báróné Ágnes utolsó szavai után mintegy sejdíteni kezdé, mi bírhatta leányát e rögtöni -251- Pestre jövetelre, mert hallotta volt már Kálmán esetét, nem is kerülte el anyai szemei figyelmét Ágnes szívbeli viszonya a mult tél alatt. De mint jó s okos asszony – miután leánya viselete egészen tiszta s ment volt minden hibától – nem szólt soha e tárgyról, az időre s a körülmények közbenjöttére bizván Ágnes lelkületének fejlődését.

– Édes anyám, – folytatá kis szünet után Ágnes, – hallotta már Zendy Kálmán esetét, eljöttem, hogy megvalljam azt, hogy szeretem ez embert s hogy minden áron meg kivánom menteni őt.

– Megvallom neked, Ágnes, ezt vártam; már a mult télen tapasztaltam, meglehet, hogy akkor még csalódtam, mintha nem volna közönyös reád nézve e fiatal ember; rettegtem akkor, inkább mint most, midőn tudom férjed szívtelen viseletét.

– Úgy van, anyám, – mondá Ágnes könyes szemekkel; – harczoltam, míg csak lehetett szívem érzeményei ellen s ha férjem úgy viseli magát, mint én azt reménylettem s követelhettem volna, bizonyosan elfojtom e tilos indulatomat. Most mi sem tartóztat, – átengedtem magamat szerelmemnek, lelkem és szívem egész erejével.

Dévay báróné látta, hogy itt ellenkezni csak annyit tenne, mint még inkább felizgatni állapotját; gyermekét pedig annyira szerette, hogy alig bírt ellenkezni vele; s nemde jobb, sőt az egyedüli üdvös út, ha az élet ily viszonyai között szüleinkhez folyamodunk idegenek helyett?

– S mi módon kivánod megmenteni Zendy Kálmánt? – Már elutazott, vagyona per alatt van. -252-

– 30,000 forintra van még szükségem, – ha ez összeget megszerzi anyám, – így jószágai megmentvék s visszaérkezése eszközölhető.

Ezek után még hosszasan szólottak ez összeg megszerzéséről, – s arról, mint akarja azt Ágnes általadni Kálmán ügyvédének, – mert édes anyja úgy, valamint leánya, megegyeztek abban, hogy neveik ez ügyben semmi esetre ne szerepelhessenek, – az Ágnes által imént említett okoknál fogva.

Dévay báróné anyai szeretetének s gazdagságának köszönheté Ágnes, hogy néhány nap alatt kezei között volt az említett összeg, – ezt egyesítve ékszerei árával, eléteremté rövid idő alatt ama 60,000 forintot, melynek mikénti átadásánál e fejezet elején jelen voltunk. -253-