XXXV. (Váratlan vallomás.)

Ágnesre nézve a most Pesten töltött napok rendkivül izgatottak, félelmetesek s mégis reményteljesek voltak.

Úgy látszott, mintha e néhány nap fogna itélni sorsának jövője, szenvedései enyhülése, vagy örökkévalósága felett.

Alig hagyta el olykor szállását, kivéve, mikor anyjával volt.

Csak estefelé, midőn már gyérülni kezde a lakása alatt elterülő sétatér, keresett ott a fák hűsében némi enyhülést, erősbülést a szabad levegő kellemes befolyása által.

Megmondotta cselédeinek, hogy senkit sem akar elfogadni; bárki jelentse magát, utasíttassék el.

Midőn egy este kiindult a sétatérre, ezeket jelenté inasa:

– Már háromszor volt itt Örkényi Béla ő nagysága, mindannyiszor azt mondám, rosszul van a grófné, – nagyon sajnálja, mert azt mondá, sürgős közlendői vannak.

Ágnes, mint tudjuk, sohasem kedvelte Örkényi Bélát, most pedig még inkább tartott tőle, mint -254- bármikor, mert attól félt, hogy összejövén vele, Gerőfalváról s férjéről lehet szó.

– Ha ujra eljő Örkényi úr, ismételd azt, mit eddig mondottál, – nem fogadok el senkit.

Kellemes május, est volt; gondolatokba merülten haladott fel s alá a sétatéren Ágnes, alig volt még látható néhány elkésett mulató, csend uralkodott e nem rég még oly zajos kertben.

Ágnes nem vette észre, hogy kiséri őt valaki, – mint kémlelődik körülötte egy őt követő alak, mint igyekszik meggyőződni észrevétlenül arról, hogy csakugyan nem más, hanem Ágnes az, kit maga előtt járni lát.

Miután csalhatatlan bizonyosságot szerzett magának, bátor léptekkel egyszerre utólérte Ágnest, s így szólítá meg:

– Engedelmet kérek a grófnétól e bátorságom miatt, de kénytelen vagyok, annyira fontosak a reám bízottak, hogy minden áron – habár csak néhány perczig is, de szólani kivánok a grófnéval. – Felriadva s megijedve tekintett fel Ágnes és meggyőződvén annak kilétéről, ki megszólítá, így felelt:

– Azt hivém, Örkényi úr, hogy miután már többször volt nálam s én nem fogadtam el, eléggé világos akaratom, melynél fogva sem látni, annál kevésbbé szóllani sem kivánok önnel.

Megfoghatlan értelme s hatalma a hiúságnak. Bélára e szavak varázserővel hatottak. A hidegen megfontoló nagyon is átlátta volna, hova czéloznak, min alapszanak azok; ő, kit a szerelem mámora elaltatott némileg, kiben fölébredt hiúságának -255- csalékony érzelme, másképen magyarázta azok értelmét.

Azt hivé, itt a pillanat, melyben reményteljes jövő nyílik számára; nemde, Ágnes fél mindenkitől, Örkényitől pedig még inkább, mert érzi elhagyott állapotának szomorú voltát, érzi, hogy most talán inkább, mint más alkalommal engedhetne idegen, új szerelem hatalmának, – érzi, hogy veszély környezi s ezt lehetőleg kerülni kivánja.

E keblén rögtön átvillanó gondolatok által bátorítva s engedve bosszút forraló ösztönének, így szóla:

– Ha tudná a grófné, mi csekélyek s mégis mennyire nevezetesek, életbevágók mondandóim, engedne kérelmemnek, bizonyosan szentelne nekem néhány perczet életéből. Kérem, gondolja meg, mi csekély áldozat ez, s tegyen kivánságom szerint.

– Örkényi úr nekem nem mondhat semmi örvendeztetőt; szomorút s elkedvetlenítőt pedig eleget hallottam, éltem mostani szakában, mert hiszem, hogy barátja megmondotta mind azt, mi történt.

E szavakat Ágnes elkeseredett s gúnyos kifejezéssel mondá, – lelkét e pillanatokra megszálló idegen indulatok új, eddigelé ismeretlen jellemet kölcsönzének képének, melyben megsértett női tekintély s vesztett szerelem egyiránt tükröződének. – Béla Ágnes arczának minden egyes szikrázatát örömmel leste, mintha közelíteni látná ama rég várt pillanatot, melyben remény nyílik e szép nő szívének bírhatására. -256-

– Tudok mindent, – folytatá Béla sajnálattól áthatott hangon – szívemből fájlalom a grófné állapotját, s épen ez oknál fogva, hacsak lehetséges, segítendő veszélyteljes helyzetén, kivánnék csak néhány szót váltani, kérem a grófnét még egyszer, ne tagadja meg e csekély kérelmemet.

Sokszor engedünk az életben kérelemnek, meggyőződésünk, legbensőbb akaratunk ellenére, csak azért, hogy szabaduljunk az alkalmatlan kérelmezőtől, hogy szabaduljunk nyomasztó jelenlététől.

Béla jelenléte kétszeresen volt nemcsak alkalmatlan, de kellemetlen is Ágnesre nézve, mert szomorú emlékezetei egész árját ujra fölizgatta már úgyis eléggé hullámos keblében.

Engedett tehát kérelmének, s e szavakkal fordult Bélához:

– Nehogy illetlennek látszassék viseletem, engedek sokszoros kérelmének, ha úgy tetszik, holnap két órakor honn leszek.

– Köszönöm a grófné szivességét, a legnagyobb örömmel veszem igénybe engedékenységét. De most már nem akarok tovább alkalmatlankodni. Jó éjt grófné, – még egyszer engedelmet kérek talán nagyon is bátor viseletemért, mások érdeke sokszor követeli tőlünk azt, hogy önszemélyünket áldozzuk fel.

E szavak után Béla távozott.

Ágnes azt gondolá, talán még sem annyira rossz ember Örkényi, mint gondoltam – ki tudja, hátha jót akar; sajnálom, hogy így van, most czélt nem érend, tolakodása által pedig mintegy megsemmisíté -257- azon jó behatást, melyet szavai tehettek volna reám. Viselete a hizelgést, tekintete az alattomosságot s kétszinűséget látszanak elárulni.

Az est annyira kellemes volt, hogy Ágnes nem bírt megválni a szabad természettől. Még egy ideig fel s alá járt, gondolatai messze elágaztak, nem természetes-e, ha ily viszonyok között a megmérhetlen tenger habjai között kerestek menhelyet azok, a jelen leverő s nyomasztó viszonyai elől?

Béla pontos volt.

Alig mult el az estét követő nap délutáni két órája, s ő Ágnes szállásán termett; bejelentetvén magát, bebocsáttatott.

– Jó napot grófné, – mondá a belépő – mindenek előtt még egyszer vegye köszönetemet azon áldozatáért, hogy elfogad, s legyen meggyőződve, nem fogok visszaélni e néhány drága perczczel.

– Utolsó szavai értelméhez képest tehát felkérem Örkényi urat, legyen szíves röviden közleni velem mindazokat, melyekről tegnap este mint nagy fontosságú ügyekről emlékezett.

– Úgy van, grófné, annyira komoly s fontos az, mit mondani kivánok, hogy alig van e pillanatban arra bátorságom, melyet föltételez azok elmondása.

– Megvallom, nem értem, nem foghatom meg, miről kivánhat velem szólani; mert mennyire én ismerem Örkényi urat, bátran szokta volt megmondani mit hisz vagy tett e, vagy amaz ügyről, vagy dologban.

– Önmagunk irányában többnyire kiméletlenül -258- szoktunk cselekedni, – másokat sérteni nem akarván, természetesen, hogy ily esetekben csökken lelki erőnk.

– Ha kellemetlen reám nézve, ne hozza elő, én minden esetre köszönettel fogok tartozni önnek e szívességeért, – csak túlzott kérelmeinek engedve, fogadtam el ma is látogatását.

– Engem igéret, szent igéret köt; a felelősség terhe nyomja lelkemet, ez érzelmek kényszerítenek mindarra, mit mondok és cselekszem e pillanatban. Tudja meg tehát a grófné, hogy küldött vagyok, kinek feladata kényes, azon tér pedig, melyen mozogni kénytelen, sikamlós.

– Küldött, Örkényi úr? s ki küldötte hozzám, megvallom, meg nem foghatom.

– A grófné talán csudálkozni, neheztelni is fog, de feladatom sokkal szentebb, mintsem, hogy most már visszaijedve, meg ne mondanám a puszta igazságot. Gyula küldött a grófnéhoz, – már régen kivántam volna szólani, de azt nem tehettem, mert a grófné falun s beteg volt.

– Tehát egyedül férjem nevében szól.

– Úgy van, grófné, Gyula pedig félelemmel s mégis nyughatatlanul várja, mit határozand jövő sorsa felett.

– Lássa Örkényi úr, hogy igazam volt tegnap, midőn azt mondám, hogy meg nem foghatom, miféle ügy hozhat kettőnket érintkezésbe; gyanítottam, hogy Gyula nevében szóland hozzám, de bizonyossá is teszem arról, hogy most már semmi esetre ki nem hallgatom önt. -259-

– Gondolja meg a grófné, mit tesz, nemde, legfenségesebb tetteink egyike, ha megbánva vétkeinket, bocsánatért esdeklünk.

– Igaz, hogy szép tett ez, de ki valóban megbánja azt, mit cselekedett, nem küld mást maga helyett. – Ha férjem szívében még egyetlen szikrája fénylenék a régi szerelemnek, ha igaz szívből akarta volna jóvá tenni mindazt, mit irányomban vétett, maga jöve vala felém, egy pillanatig sem késett volna. – Soha oly híven nem teljesítette egy kérelmemet sem, mint búcsulevelem ama szavait, melyekben kértem, hogy ne kövessen.

– Megvallva az igazat, ezt vártam, – meggyőződésem sugallá, hogy ezt felelendi a grófné, – mondottam Gyulának, de nem volt annyi bátorsága megjelenni neje előtt.

– E félelem eléggé bizonyítja lelkülete romlottságát. Kétszeresen fáj, hogy az, ki vétkezni tudott irányomban, oly hosszasan, még csak annyi lélekerővel sem bír, hogy pillanatnyira feledve mindent, felém jöjjön s megbánja vétkeit. Köszönettel tartozom egyébiránt e gyengeségeért, mert könnyebb megtagadni valamit egy idegentől, mint volt férjünktől.

– Nem is képzeli a grófné, mennyire hatott reám mostani szerencsétlen helyzete, – bármit képes volnék áldozni, ha segíthetnék csak némileg baján.

– Köszönöm Örkényi úr szivességét, – higgye meg, ily helyzetekben leginkább önhatalmunk által segíthetünk. Vannak pillanatok életünkben, mikor -260- semmiféle varázserő nem bírná megváltoztatni kedélyünk állapotát, egyedül azon benső meggyőződés, hogy lelkünk erejére támaszkodva menthetjük meg önéletünket az összeroskadástól.

– S a grófné mindazok áldozatkész igyekezetét s tetterejét, mindazok érzelmeit, kik széppé akarnák alkotni sorsát, – el van határozva visszautasítani?

E kérdést nem értette Ágnes, – nem vette észre, hova czéloz Béla, annyira távol volt tőle minden rossz gondolat, – egyenes szíve természetességével ezt felelte:

– Ki mások segítségére bízza magát, már mintegy bevallja, hogy vesztettnek tartja ügyét; mennyivel inkább nem vagyok én kénytelen visszautasítni mások – segélyét, ki nem is kivánom többé föleleveníteni mindazt, mit én örökké elveszettnek tartok s tartani fogok, míg élek.

Bélára Ágnes szavai s látása, e hosszasabb társalkodás igézőleg hatottak, csak ő látta s hallotta, mint utasítja el magától örökre Gyulát, mint akarja még megsemmisíteni is annak emlékezetét, kit szeretett. Akaratlanul, mintegy földöntúli hatalom által késztetve térdre borult s ezeket mondá:

– Szeretem a grófnét szívem egész erejével, – parancsoljon velem, kész vagyok mindenre.

Ágnesre e váratlan vallomása Bélának annyira hatott, hogy első pillanatban alig jutott szóhoz; végre mintegy fölébredve borzasztó álom után, ezeket mondá:

– Keljen föl, Örkényi s hagyja el lakásomat, – nem csalatkoztam, midőn nem másnak, mint rossz, -261- alattomos embernek tartottam önt ismeretségünk első pillanatától fogva! – Így viseli magát Gyula legjobb, talán most egyetlen barátja?

– Ne utasítson el a grófné egy szerencsétlent, ki e szerelmében akarja feltalálni újra mindazt, mit veszített, – ki érzi, hogy képes feláldozni mindenét azért, kit imád.

Ágnes a csengő zsinórjára tevé kezét s ezeket felelé:

– Ha azonnal nem távozik, – megrántva a csengetyűt, – tulajdon cselédeim által utasíttatom ki önt, – kiméljen meg e talán illetlen, de reám kényszerített viselettől s hagyjon el tüstént.

Alig ejté ki e szavakat Ágnes, s megnyilt az ajtó és Gyula lépett a szobába:

Ágnes meglátva őt, Bélára mutatva ezeket mondá nyugodt hangon:

– Im, itt van legjobb barátod, tanácsadód!

– Hallottam mindent s tudom, mi kötelességem, – miután veled szólhattam, édes Ágnes.

– Ne szólj hozzám, mert nem hallgatlak ki.

E szavak után Ágnes a mellékszobába ment; Béla s Gyula egyedül maradnak. -262-