XXXVI. (A lőrinczi erdő.)

Május 15-én reggel három óra után az üllői országút sorompója előtt látjuk állani a vámszedők egyikét, ásítozott s nyujtódzott azon pillanatban, melyben vele találkozunk.

Arczán az unalom látszott tanyázni, – képének kifejezése pedig e fohászt bocsátotta az ég felé:

Óh! bárcsak aludhatnék még vagy hat órát, – beh boldog volnék! – Egy ideig fel s alá járt, nézte a kifelé menő kocsikat s várta az érkezőket; hetivásár napja volt, ilyenkor sok dolog szokott lenni, jókor lábra kelt tehát a szorgalmas hivatalnok.

A szomszéd lebujból egy üveg égetettbort hozatott s épen azt hörpölgeté egy zsemlye kiséretében, midőn pajtása érkezett.

– Jó reggelt! – mondá az ujonnan érkező – be vígan kezded a mai napot, adja Isten, hogy úgy is végezhesd.

– Dehogy vígan, – álmos vagyok s épen ez oknál fogva rossz kedvű, ámbár a pálinka rossz, a zsemlye meg szerfelett kicsiny, hogy legyen még az embernek jó kedve is. Mégis alig hihető, e silány ital is mennyire helyreállítja életerőnket. Nem akarsz velem tartani? -263-

– Szívesen – s felhajtva egy pohárkát, így folytatja: – Nem értem, hogy lehetsz még álmos, e felséges friss levegőt jobban kedvelem, mint a dél forró óráit.

– Én meg nem értem, hogy lehet ilyesmit csak mondani is. Látszik, hogy te városban, én pedig falun nevelkedtem; mit én már régen megszoktam, azt te szereted, mint ujságot; az imént erre szekerező városi úrfiak módjára kivánsz élni.

– Miféle úrfiak?

– Képzeld, még ezt sohasem láttam, már ezelőtt egy félórával hajtott el erre Lőrinczi felé négy hintó telve fiatalemberekkel – furcsa időtöltés, nemde?

– Bizonyosan utasok s dolgaik után járva, felhasználták a reggeli órákat.

– Nem lehet, mert podgyász nélkül, csak amúgy könnyedén üveges hintókban mentek erre, s ha egyszerre hajtottak volna el, azt hihetném, hogy együtt akarnak valahol mulatni; de a négy hintó egyenként hosszabb időközök után ügetett el a sorompó alatt. Csudálom, mint juthatott eszébe nyolcz embernek ugyanazon nap három óra előtt kelni, kilencz helyett.

– Én, barátom, mint tudod, deák voltam.

– Hallottam, de mint én tudom, nagyon rossz.

– Nem lehetetlen, mind a mellett ezt megtartottam magamnak: de gustibus non est disputandum, azaz a gustus sokféle s így tehát kár azokról disputálni.

– Nem is bánom én, habár Pestnek valamennyi -264- úrfia egyszerre hajt is ki három órakor reggel e sorompón, ha én úrfi volnék, tudom, nem tenném.

*

Hagyjuk el egy időre az üllői sorompó előtt álló vámosokat s ne kövessük még a Lőrinczi felé tartó bérkocsikat, mielőtt tudnók, mi történt Gyula és Bélával.

Gyula érezte, hogy neje szállásán helytelen s illetlen volna kikelni Béla ellen s őt felelősségre vonni kétszinűsége miatt. – Tisztelte legalább e részben Ágnes nyugalmát, kiről tudta, hogy szerencsétlen s levert volna, ha sejthetné, hogy miatta verekszik két férfi s ezeknek egyike férje.

A két férfi szót sem váltva indult ki az utczára s ott is, a nélkül, hogy búcsuztak volna egymástól, az egyik jobbra, a másik balra tartott.

De nem is válthattak szót a látott tény után, hiszen világos, csalhatlan volt mindaz, mi történt; Gyula kénytelen volt átlátni, hogy Béla barátságával visszaélt s a maga alattomosságát s a mások gyengeségét akarta felhasználni önügyei s tervei előmozdítására. Gyula érezte e pillanattól fogva, hogy Béla rossz ember, ki őt mélyen sebzette; Béla pedig nagyon jól tudta, hogy száz szónak is csak egy volna vége, t. i. párviadal.

Gyula ily gondolatokba merülten tartott lakása felé.

Útközben ismerősei egyikével, ama fiatal piros arczú vadászszal találkozott, kivel a mult őszkor az alföldi vadászok tanyáján barátkozott meg s kit mi -265- nemrég a Váczi-utczában egy másik pajtásával láttunk sétálni.

– Jó napot Marosi, – mond a feléje érkező: – mikor jövél s meddig maradsz közöttünk?

– Isten tudja! de szeretem, hogy találkoztunk, egy szívességre kérnélek, ha nem restelled.

– Parancsolj, barátom, mit kivánsz.

– Ismered Örkényi Bélát?

– Egykor láttam Bécsben s akkor váltottam vele néhány szót.

– Kérlek tehát menj hozzá s hídd ki őt nevemben, holnap reggel jókor el akarnám végezni a dolgot, – természetes, hogy lövünk. Az okokat, melyek miatt e kihivás történik, nem mondhatom el, mert ez által talán mások, kiket kimélni kivánok, válhatnának közbeszéd tárgyává, de nincs is szükség arra, mert ő a kihivást azonnal elfogadandja, kibékülésről pedig nem lehet szó.

– Sietek s fölkeresem Bélát, jó volna, ha megvárnál szállásodon míg visszaérkezem a felelettel. Hol lakol?

– Az Európa-szállodában. Hanem kérlek, minthogy nekem itt alig vannak ismerőseim, kérj fel még egy tanut és sziveskedjél magadra vállalni az egésznek rendezését.

– Meglesz minden, mire szükségünk van, nyugodt lehetsz.

Fiatal ismerősünk azonnal fölkereste Bélát a vendégfogadók egyikében. Minden úgy történt, mint Gyula mondotta; Béla elfogadta a kihivást, megnevezé tanuit s a következő nap reggeli -266- három órára a lőrinczi erdő lőn kiszemelve gyülhelyül.

Mialatt ez történt, Gyula, mennyire lehetett, dolgait rendbeszedé, két levélkét irt, az egyiket magával viendő a viadal terére, melyben kijelenti, hogy öngyilkos, a másik Ágneshez volt czimezve. E sorok által röviden búcsuzott el nejétől halál esetére s bocsánatot kért a történtekért.

Nyugodtan várta most a jövőt s honn maradt, míg tanuja vissza nem érkezett, ki elmondotta, mint lőn elrendezve e szomorú ügy.

Gyula tanuja távozta után Béla maga maradt, fel s alá járt szobájában, ily gondolatokkal tünődve:

– Mégis jó, hogy falusi magányomban pisztolyozásban gyakoroltam magam, most talán hasznát vehetem ez unalmas egyforma foglalkozásnak, időtöltésnek.

Nem szabad elbizakodnunk, ki tudja, hátha Gyula jobban talál nálamnál, – késznek kell lennem e végsőre.

Ezek után leült s hosszasan irt. A tele irt lapokat R…-hez, ugyanazon nőhöz, kinek alakját a sátán körmei között láttuk romkastélyában, Bécsbe czimezte, a borítékra e szavak voltak irva:

«Halálom esetére e levél futár által küldessék rendeltetése helyére».

Ügynökéhez irt még néhány sort, – s végezvén mindezeket, kalapot vőn s kiment az utczára, szabad csapongást engedve keserűen búskomor gondolatainak.

*

-267-

Ama négy bérkocsiban, melyeket álmos vámszedőnk látott Lőrinczi felé haladni, ismerőseink ültek tehát, mert Béla május 14-én tette váratlan vallomását.

Az elsőben Marosi volt és fiatal piros arczú barátunk; a másodikban annak sápadt arczú pajtása, szinte mint tanu, s legjobb orvosink egyike; a harmadikban Örkényi Béla, a negyedikben, mely kissé elkésett, Béla tanui, kiket nincs szerencsénk ismerni.

A négy hintó az országúton a lőrinczi erdő szélén állapodott meg.

Gyalog haladtak a kiszállók az erdő mélyébe, míglen egy nyíláshoz értek, mely körülkerítve sűrűség által, az itt történőket elrejté az esetleg arra járók szemei elől.

A természet friss májusi öltönyében vigadni látszott, míg az emberek vérrel készülének elborítni szép zöld köntösét.

Rövid ideig tartott s a tanuk mindent elrendeztek.

A pisztolyok megtöltettek, – sorshúzás útján adattak által a két ellenfélnek.

Azon kérdésre: vajjon a szokott levélkék, melyekben kijelentik a párviadalosok, hogy öngyilkosok, megvannak-e, Gyula s Béla igennel felelt.

A két ellenfél közti tér lépésekkel kiméretett, a sorompókat földre fektetett fehér kendők jelölték.

Gyula s Béla helyökre állottak s a tanuk egyike a három szokásos, ilyenkor nagy és szomorú fontosságú tapsot hangoztatá. -268-

Alig történt meg ez, s Örkényi nyugodt czélzás után elsüté pisztolyát.

A golyó ellenfele bal vállába furódott s már roskadozni kezde Gyula, midőn összeszedve még minden meglevő erejét s intve tanuinak, hogy ne közelítsenek hozzá fölsegélésére, czélba vette Bélát.

A fegyver elsült s Béla holtan rogyott össze; a golyó szívét találta.

A tanuk egyike sem hitte, hogy ily szomorú vége leend a párviadalnak, – megengedhető tehát, ha zavarba jövének némileg.

Megvizsgálván az orvos Bélát, kijelenté, hogy csakugyan meghalt.

Gyula, vére elfolyása következtében elájult, rövid idő mulva tanui karjai között jött ujra magához. Ez alatt az orvos, mennyire a viszonyok engedték, bekötötte sebét s azt kivánta, hogy Gyula azonnal a hintóba tétetvén, a közel fekvő csárdába vitessék, hol nagyobb kényelemmel s biztossággal lehet majd megtenni a műtétet.

Béla holttestét a hintók egyikébe hordozák s nagy kerülettel nem az üllői vonalon, hanem a kerepesi úton hajtottak be a városba.

*

Ugyanaznap Ágnes jókorabb kélt, mint közönségesen szokott volt.

A tegnap hallottak s látottak felizgaták idegrendszerét annyira, hogy az álom kerülte szemeit.

Már reggeli nyolcz órakor a nappali terméből kinyíló erkélyen ült, hogy a friss levegő jótékony -269- behatása kissé csillapítsa vére keringését s ez által kedélye túláradó hullámzását.

Kijelenté, hogy csakugyan meghalt.

Föltette magában, hogy legyőzve ellenszenvét, férjéhez intézend néhány sort, fölkérendő őt, hogy feledve mindazt, mit látott s hallhatott, Bélát ne vonja kérdőre ezek miatt.

Sajnálta volna, ha Gyulát balsors éri, kétszeresen fájt volna a jóság érzetétől áthatott kedélyének, ha ő lett volna indoka egy netán bekövetkezendő szerencsétlen eseménynek.

E gondolatoktól áthatva ült tétlenül egy ideig. Az utolsó napok eseményei annyira lehangolták lelkét, hogy úgyszólván az életet magát is únni kezdé, – csak Kálmán iránti szerelme s azon remények, melyek e szerelemhez kötvék, bírta még némileg föntartani e megtöréshez közelgő testben a lelkierőt.

Búskomor tekintetű szemei könyekkel teltek meg, sírva fakadt s e könyek-előidézte könnyebbülést élvezte egy ideig, midőn inasa belépett e jelentéssel:

– Sára asszony van itt s kivánna a grófnéval szólani.

– Bejöhet – szívesen látom.

– Engedelmet kérek, grófné, mondá a belépő Sára, de tegnap estve esetleg nevezeteseket tudtam meg, ezeket elmondandó, siettem a grófné szállására, jókorabb, mint szoktam közönségesen.

– Látod, hogy már rég fönn vagyok, nagyon szeretem, hogy eljövél, már küldeni akartam utánad, ujra egy kérelemmel fogok alkalmatlankodni neked. -270-

– Parancsoljon, – tudja, hogy tiszta szívből teszek mindent.

– De előbb mondd el, mit tudtál meg?

– Képzelje a grófné, tegnap estefelé csendesen végigballagtam az országúton sok végzett dolgom után, – mert Sára nem egy háznál volt jártas s végezte annak ügyeit – fáradtan ballagtam lakásom felé, midőn egyszerre szemközt tart velem gróf Zendy Kálmán ügyvéde. Ki akartam kerülni figyelmét s azonnal félrementem, s a boltok egyikébe siettem, de már késő volt, ő meglátott s utánam sietett. – Jó estét, asszonyom, – mondá felém fordulva – minek kerül, szívesen találkozom ily páratlan s ritka jószivű emberekkel, mint a milyennek kegyedet ismerem, kivált most, miután annyi gond nyomja öreg vállaimat. – E szavak után figyelmessé lettem, azt hivén, talán új baj környezi Kálmán grófot, s ezeket kérdezém az ügyvédtől: – Mi baja van a tekintetes úrnak, hogy ily szomorú, minap jókedvű volt, mikor elillantam. – Úgyvan, – felelé – akkor hivém, hogy rövid idő alatt rendben lesz minden s lássa, most bonyolódottabb s aggasztóbb uram ügye, mint valaha. – S mi oknál fogva, – megengedi e kérdést, miután láthatta eléggé, mennyire érdekel ura sorsa, – folytatám beszédemet. – Bizonytalanság, még mindig aggasztó bizonytalanság az, mi legalább szomorít. Kálmán gróf idegen útlevéllel utazott el s így ő szökevénynek tekintetik. Alig hoztam rendbe a nekem adott pénz által jószága viszonyait és zár alá vétettek ujra az intézet -271- által, – hamburgi tudósításaim szerint pedig a mult héten több magyar utazott el, de melyik, vagyis inkább egyike-e Kálmán azoknak, azt nem tudhattam meg, mert nem tudom, mi név alatt utazik. A személyes leirásból itélve, az elutaztak között van Kálmán, legaggasztóbb pedig azon hír, hogy az elvitorlázott hajók egyike a harmadik nap elveszett volna, – reménylem, hogy Kálmán nem volt a födélzetén, – mert ha megtartotta az Isten életét, bizton várhatjuk, hogy ha tüstént nem is, legalább néhány hónap alatt rendbe hozhatjuk ügyeit. Nemde, méltán vagyok szomorú? nemde, elég okaim vannak aggodalomra, bánkódásra? – Miután ezeket elbeszélte nekem az ügyvéd, képzelheti a grófné, mennyire megijedtem, ő észrevette arczvonásaimon s majdnem sírva fakadt. Néhány percz mulva e szavakkal búcsuzott tőlem: – Holnap, ha Isten megsegít, indulok, s akárhogyan, de bizonyosságot szerzek magamnak uram sorsa felől. Még néhány szavak után elváltunk egymástól. Tegnap este akartam idejönni, de késtem, mennyire lelkiismeretem engedé e rossz hírrel.

– Nincs szerencsénk, Sára, – mondá Ágnes fájdalomtól rezgő hangon.

– Az igaz, – mind a mellett még szabad reménylenünk. De most mégis sajnálom, hogy megmondottam, ki tudja, néhány nap mulva talán jobb hirek érkeznek s akkor sok bánattól megkiméltem volna a grófnét.

– Ne sajnáld, hisz imént épen arra akartalak -272- kérni, hogy tudd meg az ügyvédtől, mi történt Kálmán dolgában.

– Talán megsegít még az Isten!

– Nem is marad más menhelyem, mint bízni a földöntúli hatalom jóságában. Mely borzasztó állapot ez az enyim! Miért nem vagyok még lányka, mikor te mulattattál s kedvemben jártál, mily jó dolgom volt akkor!

– Nem is hittük volna soha, hogy szerencsétlen lehessen Ágnes bárónő, csak édes anyja ne tudja meg mindezeket, mert nagyon elszomorodnék.

– Igazad van, titkoljuk, mennyire lehet ez aggasztó körülményeket, úgyis eleget bánkódott már miattam.

Rövid idő mulva Sára távozott s Ágnes maga maradt bújával, közel a kétségbeesés végtelen örvényéhez.

Annyi kínok által gyötörve, legalább a mennyire lehet, meg kivánta gátolni a még netalán bekövetkezendőket.

Jánost hivatá s ezt kérdé:

– Tudod, hol lakik a gróf?

– Tudom, most voltam ott, vadászával volt csekély dolgom.

– Otthon van-e?

E kérdésre János zavarttá lőn, nem tudott tüstént felelni, elsápadt.

– Mi bajod, – kérdi Ágnes, – rosszul vagy?

– Nem asszonyom, – de nem merem mondani, mit tudok. -273-

– Mi történt, Istenem! – talán elkéstem volna? – férjem párbajt vívott, nemde?

– Úgy van.

– Megsebesült-e, vagy nem? kérlek, felelj.

– Bal vállába ment a golyó, eszmélet nélkül hozták haza azelőtt egy órával.

– S Örkényi úr?

– Halva maradt a lőrinczi erdőben.

– Borzasztó, s mindennek én vagyok oka! minden léptemet szerencsétlenség bélyegzi. Fogass, János, tüstént a grófhoz menendünk.

*

Néhány percz mulva Ágnes Gyulánál volt, – épen üdülni kezde s láza első jelei mutatkoztak.

Ágnes feledett mindent, miután megtudta, hogy az, kit egykor szeretett, veszélyben van. Elment, hogy ápolja azt, ki kérlelhetlenül megsemmisíté boldogságát, – szerencsétlenné tette szívtelensége által.

Gyulára nagyon jól hatott nejének e szép, e fenséges tette, mintha a pillanattól fogva könnyebbült volna állapota, mintha remélhette volna, Ágnes megbocsátandja vétkeit.

Ágnes több napot töltött a beteg ágya körül, kinek állapota eleinte veszedelmen kivülinek látszott ugyan, de később ellenkezőre változván, nem egyszer közel volt a halálhoz.

Mi rendkivüli erőltetésébe került Ágnesnek, hogy mind e külbehatások ellen viaskodva, még össze -274- nem roskadt, – azt megitélni az képes egyedül, ki az élet viszonyait látta s érezte azon szinezetben, mely testünket s lelkünket, szívünket és kedélyünket egyaránt megszállva, nem enged pillanatnyi pihenést s emészt minden még meglevő parányi erőt. -275-