XXIII. FEJEZET. (Két lámpa a sötét éjszakában.)

Sűrű felhők tolongtak az égen, komor októberi éjszaka sötéten borult a fővárosra. Mintha az éjfélutáni lámpasorok is gyengült, fáradt világosságukkal föladni készülnének a harcot a sötétség ellen…

Két ablakon gyenge világosság keres utat a szabadba, a hanyagul berakott táblák hézagain keresztül.

Két lámpa mellett két ember virrasztja az éjszakát. Itt egy halavány képű, kimerült leány, ott egy sárga férfiarc…

Vonásaik a leajzott ellenállás húrjai. Lemondás ül mind a kettőnek arcán, lámpása mindenikre gyenge fény vet, akárha kriptában égne mulandó világa…

Fehér lap fekszik mindenik előtt, de egyiknek is, másiknak is merev szeme a lámpa fényébe van veszve. Sóhaj nem kél ajkukon, lélekzetük csöndesen jár nyitva felejtett útján…

Merev szeme a lámpa fényébe van veszve.

… Pipiske hazaérkezve szobájába osont, diványára vetette magát, hosszasan sírt, s végül egy elhatározással lámpája elé ült írni. Sokáig ült ott, a tollat sem érintve. Végül megragadta a tollat, mely aztán sercegve futott végig a fehér lapon. -261- Pipiske meg-meg pihent, mintegy gondolatait összeszedni s újra megindította a tollat.

Hajnalra járt az idő, midőn egyszer ismét megállt a toll s nem indult meg többé. Pipiske ki volt merülve, a jótékony álom szándokát, munkáját s magát elnyomta, ott aludt el, ülőhelyében, haldokló lámpája fényénél…

… A sárga férfiarc, mely lámpása rezgő világától látszik tanácsot kérni, a kormányzóé volt, a ki a megsemmisítő fordulat után, melyet büszke estélye vett, magánkivül rohant dolgozószobájába, melynek závárával belülről magára csukta ajtaját.

Mintha kergették volna, úgy menekült ide. Felesége szobája előtt, honnan leánya zokogása hallatszott ki, megállapodás nélkül ment el. – Gyermekei szobájához érve megkettőztette lépteit, mintha félne, hogy a delej megfogja, odahúzza őt és megejti férfiúi elhatározását, melylyel tanácsot ülni sietett.

Még fényesebb jövőt álmodott volt, a mai estély sikerétől dicsőséget várt magára nézve; diadalt remélt ülni a főherceg szemei előtt s botrányos kudarcot vallott, a főherceg személyét kitette a bántó jeleneteknek, feleségét gyalázatos bántalmaknak: kétséget nem szenved, maga, családja lehetetlenné van téve, pályája dicstelen véget ért, az ügyet, mely reá bizatott, helyrehozhatlanul kompromittálta. Barátai szégyenkezve kénytelenek elfordulni, ellenségei hangos kacajjal kisérik az ügyetlent, a kontárt, a tapintatlant, a ki gúny tárgyává -262- tette a legmagasabb bizalmat, mely őt helyezte a legkényesebb állomásra.

És mily hatása lesz a dolognak az országban! A hivatalos tekintély tönkre lesz téve hosszú időre. A botrány packázni fog e siker után a hatalommal.

Átkozott legyen az óra, mely azt a furfangot sugalmazta neki, a mely szövetkezni késztette őt szinésznőkkel, mely vakmerővé tette az okosság rovására, a mely csak a diadalt mutogatta, csak a sikert kápráztatta szemei előtt s nem engedte, hogy a kétség is feltámadjon elméjében.

Bukás, mellőzés és szégyen ezentul az osztályrésze, és szegénység, sulyosítva ama szánalompénzzel, a melyet az állam adni fog annak, a kinek többé szolgálatát igénybe nem veheti.

Nem, nem! Inkább nem élni, mint így élni, inkább nem lenni, mint szánalmas tehernek lenni a társadalmon és családon, inkább megsiratott halottnak lenni, mint élve halottszámba menni. Be kell végezni a katasztrófát, ez kiegyenlíti a számadást, helyreállítja az egyensulyt. Az egyik serpenyőben a kudarc, a másikban egy véres áldozat: ez kiengeszteli a társadalmat és a politikai erkölcs meg van mentve. A mit rontott a kontár, azt az elszánt hős helyrehozza. Föladatom nem tréfa, nem játék volt; mikor megbuktam, nem lehet félreállnom, hogy mint vesztettet kinevessenek, hanem a csatatéren kell maradnom, hadd döbbenjen meg a világ a játék komolyságán. Ezzel tartozom azoknak, a kik fölemeltek. Meg kell látniok, hogy életem -263- nem volt nekem drágább, mint föladatom, mint bizalmok. Elvesztettem az ő játszmájokat, ime utána dobom, a mi a tételben a magamé volt.

És lázas izgatottságban kirántja asztala fiókját, s kivesz belőle egy szépen faragott pisztolyt. Elszántan húzza fel a dupla fegyver két kakasát, míg ajkai érthetetlen biztatásokat suttognak.

Keze s egész teste lázban remeg, a míg ezeket teszi.

Most jobbjába veszi az elkészített fegyvert, balját homlokára teszi s végig simít rajta, azután fején, úgy hogy kupájában áll meg balkeze, s szeme az eget keresi a szoba plafondján.

– Vége, vége mindennek – kiáltja hirtelen – fölemeli jobbját s a pisztolyt a torkának szegezi.

– Jézus! – kiáltja egy hang háta mögött – s e pillanatban meg is van markolva a szerencsétlen jobb keze.

Két lövés dördül el szinte egyszerre s a falon függő tűkör csörömpölve hull a földre.

Celesztin pedig, a ki egy spanyol fal mögül, a hova rejtőzött, midőn e szoba ajtaja kilincsére tette a kezét a kormányzó s kit tudvalevőleg Klemmi rejtett a szobába, végignézte a boldogtalan ember kinos tépelődéseit s az elhatározó percben kiugrott, hogy megakadályozza öngyilkos művét.

A két ember elkeseredett dulakodásba keveredett, de a kormányzó kimerülve, elcsigázva a hogy volt, nem bírt a fiatal emberrel, s csakhamar legyőzve a divánon hevert. Celesztin pedig roppant izgalommal tanácstalanul áll előtte, kezében a pisztolylyal, -264- sem szót nem találva, sem nem tudva, mit tegyen tovább.

Halk kopogás hallatszik az ajtón.

– Papa, papa! – szól egy reszkető hang kívül – itt vagy, papa?

A kormányzó nem felel, ájulva fekszik a pamlagon.

Celesztin majd rá, majd az ajtóra néz s az ismételt szólingatásokra megnyitja az ajtót. Klemmi áll előtte.

– Istenem, ön, – mond a leány. – Nem tudom mi történik a házban. A mama alszik, én virrasztok mellette, nagyon rosszul volt; most úgy tetszik, mintha lövést hallottam volna, keresem a papát, nincsen a szobájában, rémülve futok ide, istenem, istenem! Ön nem hallotta a lövést?

– Hallottam, hallottam – mond Celesztin szórakozottan, reszketegen, úgy hogy az ajtóba kell fogózkodnia s baljából kiesik a pisztoly.

– Pisztoly, a papa pisztolya! Hát ön lőtt? Istenem, mi történt? – mondja a leány mind nagyobb rémülettel – s belép a szobába, s ott egy rémes sikoltással ájult atyjára borul.

– Megölte, megölte! – kiáltja – iszonynyal nézvén a fiatalembert, s tapogatva atyját.

– Oh kisasszony, az istenért! Atyja él, térjen magához.

– Atyám, atyám! De hát mi történt! Istenem mi történt?

– Meg akarta magát ölni.

– Megölni! Oh jóságos isten! S a lány zokogva borult atyjára, a ki felnyitotta szemeit. -265-

Celesztin elfordult, hogy kitörő sírását eltakarja.

A kormányzó magához térve keblére ölelte leányát, megcsókolta a fejét s Celesztint kereste szemével.

– Hogy jött ön ide ebben a borzasztó órában?

– Az ön őrangyala vezetett, – mond Celesztin habozva – legyen érette megáldva.

– Én mentettem ide, én, hogy el ne fogják ujra – zokogja Klemmi – feláll, Celesztinhez lép, könyein át rámosolyog, megérinti kezeivel, aztán nevetésbe tör ki s ismétli, – én hoztam ide, én hoztam, látod maga az isten keze vezetett, látod papa, látod édes papa, – és ismét térdeire vetette magát apja előtt és ujra zokogva átkarolta őt.

A kormányzó baljával magához ölelte lányát, jobbját kinyujtotta Celesztin felé.

Celesztin odalépett s a kinyujtott kezet mind a két kezével megfogta.

– Legyen meg isten akarata! – suttogá a kormányzó és lánya szép szőke fejére ontotta forró könnyeit. S a lámpa rezgő fényét bocsájtotta az ölelkezőkre.

-266-