II. A halál.

A könyvtárral szemben, mely themámról megirva van, egyfelől feleslegesnek látszik e munkám. Az-e valóban, – erre csak a magam szempontjából adhatok feleletet, természetesen tagadót. Mert ha életbevágó vakmerőségnek tartanám, talán abbahagynám, ha pedig hinném, hogy felesleges, bizonyosan nem kezdenék bele. Az ok, a mely irni készt, nem tiszteletlenség ama kitünő és fényes elmék művei iránt, melyek a kérdéseket a nagy tudás és kiváló szellem fegyvereivel fejtegették. Igen nagy tisztelettel vagyok eltelve munkáik iránt; de – ha szabad egy triviális hasonlitással élnem – lakomájok, a melyet asztalukon találtam, étvágyamat inkább növelte, mintsem csillapitotta. Kielégitést keresni oda fordultam, a honnan ők szedték gondolataikat: az élethez és a művészethez, s ott találtam, a mit elmondani nem tartok feleslegesnek, benyomásaimat. Némi vakmerőség lehet a dologban, de ennek a következményeit hajlandó vagyok viselni, inkább ezt, mint a meghasonlást, melybe az eszthetikai tanitások döntöttek, s meghasonlásom megoldásának nézem e munkámat, semmi egyébnek. Lehetnek sokan, a kik szintén megnyugvást találnak benne.

Engemet nyugtalanit, hogy kétféle erkölcsi törvény legyen érvényben: egy az élet, egy poetai utánzásai számára.

Bánt, hogy a mig a való emberek sorsa, üdve egy átlag mérték jogara alatt tenyészik, addig a képzelet emberei fölé egy egyetemes boszuló világrendet statuálunk. Bánt, hogy a földi lét egyénének kit isten teremtett, más mértékkel mérünk és mással, szigoruabbal annak, a kit a poéta fantáziája varázsolt elénk. Bánt az, hogy a bűn és bünhődés mértékes arányossága, mely a lét sarkköve, a poezisban megbontassék és titokzatos önkény álljon a helyébe, nem isten nevében, a mire mindig szüksége volt a világnak, hanem egy ideális fogalom nevében, a mely egy isteni hatalom nélkül nem demonstrálható s a mely mégis csak helyettesiti a régibb tekintélyü istent.

Végre is az igazi költészet embereivel teljesen egyenlők vagyunk. Olyanok azok ránk nézve, mint köztünk járt, de meghalt valóságos emberek, kiket személyesen, közelről ismertünk. Azokra nézve nem léteznek más erkölcsi törvények mint melyek ránk nézve érvényesek. Azokra nézve ép oly kevéssé bir érvénynyel egy gondolatban megkonstruált erkölcsi egyetemes világrend mint ránk nézve; vagy megforditva: ha a poezis embereinek sorsát az határozza meg, hogy vétettek-e és mit egy egyetemes erkölcsi világrend ellen, akkor ennek érvényesnek kell lenni az életben is; mert nem utánzása az életnek a költészet, ha a leglényegesebb pontban más-más törvény áll a kettő felett. A poézis csakis formailag esik más törvények alá, tartalmilag soha. Az aeszthetika, a mennyiben törvényeket statuál, a mennyiben törvényhozó, csak a kompozicziót, a külső és belső formát szabályozza. A tartalomra nézve csak törvényfejtő: megtalálni s fogalmazni iparkodik a törvényeket, melyek az életet és megfelelő utánzását, az igazi poezist regulázzák.

A tragikumról van szó, melyről az a tanitás, hogy meglakolás egy tragikai vétségért, a melylyel az egyetemest az erkölcsi világrendet egy ember megsértette. De mi ez az egyetemes? Összes erkölcsi fogalmaink foglalatja? Vagy e fogalmaknak csak egy része? És akkor melyik része? Hol lehet enumerative megtudni, melyek azok az erkölcsi tételek, a melyeknek megsértése maga után vonja a tragikai expiácziót? És melyek azok, a melyek a lázadást megengedik, s a békülés ajtaját nyitva tartják? Mert, hogy vannak az életben is, a költészetben is egyének, a kik nagyobb bünök mellett is – meglakolván – boldogulnak és olyanok, a kik kisebb vétségek által is katasztrófa áldozatai lesznek: az nyilvánvaló. És nem csak abszolute nagyobb és kisebb, hanem a beszámitás szempontjából is, relative nagyobb és kisebb Mi igazitson itt el bennünket az erkölcsi világegyetem titkai körül? Minden tragoedia boldogtalan hőse csak egy ember, a ki a lét oly föltételei közt él, mint a többi hozzá hasonlók. És a világon, sőt rend szerint az ő közvetlen környezetükben is élnek más emberek, a kik az övékhez hasonló vétségeket, néha nagyobbakat is, elkövetnek, a nélkül, hogy sorsuk tragikus lenne. Van-e jogunk ezeknek kétféle mértékkel mérni s a nagyobb csapást, a melylyel gyakran a kisebb vétket sujtjuk, meg is enyhitettük-e, mikor megaranyoztuk, mondván, hogy ez tragikai büntetés? Mert ki merné mondani, hogy Claudius dán király nagyobbat nem vétett az erkölcsi egyetemes rend ellen, mint Hamlet királyfi – és az élet ama tükördarabja, a melyben ez alakokat egymással küzdeni látjuk, mégsem Claudius tragoediája, hanem Hamleté. Hamlet nélkül nincsen is meg ez a tragoedia, Claudius alkalmasint háboritlanul élvezi gazsága gyümölcseit. Miért, holott a nagyobb vétség megvan Hamlet nélkül is? És elhalaványul a kisebb vétség mellett!

Én azt hiszem, az aeszthetikát kissé nagyon is a hivatásos filozofusok csinálták s azért a tanitásaikban, különösen az egyetemes erkölcsi világrendről, több a filozofia mint az erkölcs és a kontroverzia, a melylyel szemben állunk, nincs megoldva azzal, ha egy jeles tudós, kinek könyvét ismételve emlegetjük e lapokon, azt mondja, a tragikai büntetés nem mathematikai egyenlet – mint természeténél fogva minden büntetés, – hanem „eszthetikai szükség.“ Minő eszthetika az, melynek az élet utánzásában szükség az, a mi az életben magában kiáltó méltatlanságnak, igazságtalanságnak tartatik, hogy a kisebb bűnös nagyobb büntetéssel sujtassék! Nekem ugy tetszik, valamint a filozofusok fölvettek magoknak egy végső okot, melyet az egyik egy személyes istennek, a másik személytelennek, a harmadik istenségnek, a negyedik sok istennek, az ötödik természeti erőnek nevezett és igy tovább s aztán erre épitettek filozofiai rendszert: azonképen vétetett fel végső oknak egy ideális erkölcsi egyetemes világrend, a melynek megsértése statuálja a tragikumot, s ebből telik ki a rendszer a tragikai vétségről és lakolásáról. Ez azonban csak egy tanitás, a mely addig jó, a mig az érdeklődő elméket, az élet eseményeiben s a költés fordulataiban részt vevő sziveket megnyugtatja. A kiket nem nyugtat meg, azoknak van joguk másutt keresni az igazságot.

Az élet maga egy dráma: az emberiségé; s az életben külön minden ember is eljátsza a maga drámáját, ugyanazon belső szabályok szerint, melyek a poezis müveiben uralkodnak. Hozzá teszem, hogy a tragikai elem megvan az egyetemes életben és megvan minden egyes ember életében. Az egyetemes élet – Madách „Ember tragoediája“ – tragikus: az ember véges voltánál és vágyai végtelenségénél fogva: a lélek, mely véghetetlen, bilincseiben a testnek, s keretében a természet határt szabó tüneményeinek. Katasztrófákról katasztrófákra rohan a széttagolt emberiség s a katasztrófák kis és nagy nemzeteket, egész világrészeket nyeltek már el. A romokból uj elemek fölvételével uj nemzetek támadnak s ujra vivják a harczot, mely véghetetlen, be nem fejezhető az egyetlen ok miatt, mert az egyént – valamennyit legyőzi ugyan a halál, de az „ember“ győz a halálon az életadás tehetségével, mely faját utódokban szakadatlanul tovább tenyészti, megujult harczaira az ember tragoediájának. E harcznak vége ott szakad, a hol a föld meg fogja tagadni az élet föltételeit, a hol az utolsó ember meghal. Akkor lesz befejezve az „ember tragoediája.“ Mikor a föld sarkainak fagya el hat az egyenlitőig, a nap melege iránt érzéketlen lesz a föld, a tenyészet örök halálba merül.

Az egyén az emberiségéhez hasonló harczot folytat, csakhogy e harcz nem végtelen, ez minden egyes alanyra nézve egyszer véget ér. Az is, a kit elkerült az, a mit müvészi értelemben tragikus sorsnak nevezünk, egyszer szembe kerül végső következményével annak, hogy született: az enyészettel. A halál, az minden egyes embernek elmaradhatatlan tragikus momentuma. Tragikai vétségét elkövette – Ádám a paradicsomban. Ezért kell meghalnia. Szép legenda és ér legalább is annyit, mint a filozofikus széptani iskolák tanitása a – tragikai vétségről. A vallás azonban, mely e legendát tanitja, adott hozzá Megváltót is és öröküdvösséget. A kérlelhetetlen halál meg van enyhitve, a jámborokra, a hivőkre nézve meg van fosztva fulánkjától. Cserébe megy a dolog: a muló lét az örökkévalóságért, a földi baj a mennyei üdvösségért. Mégis nem borzalmas-e a halál? Nem dobban-e meg a legjámborabb sziv is, küszöbére érvén „az ismeretlen tartománynak!“ Nem rázkódik-e meg a leghitetlenebb is? Nem fogja-e el görcsös kétségbeesés a gyengét? Nem-e az emberiség megszámlálhatatlan többségére nézve kétségekkel tetézett kin és borzalom a halál? Az életért való fizetség ez, fizetség azért a tragikai vétségért, hogy születtünk. A milyennek születtünk és fejlődtünk: az csak nehezebben vagy könnyebben elviselhetővé teszi a rémes pillanatot. És hány és hányféle tényező hozza létre e pillanat mivoltát eredményképen: szegénység, gazdagság, beteg test, egészséges szervezet, a lélek és szellem változó tehetségei, az erkölcsi erő vagy gyengeség, a tudás, aczélos akarat: mind egy-egy nagy csoport, hosszu skálával. A kit boldogságtól foszt meg a halál, a kit boldogtalanság, testi vagy lelki szenvedés érlel meg reá, a ki vigyázatlanságból sodortatik el, a kit mások gonoszsága dönt belé; a kit ágyban, a kit uton, a kit imádság közben, a kit tivornyában talál, a ki magára emeli kezét vagy mások gyilkos fegyvere alatt esik el, a kit ifjan, a kit öregen talál: – minden van mit siratni, minden van megdöbbentő s mind rémülettel néz csontos vendége szemébe. Hogy meg kell halni s mikor el is érkezett a végső pillanat: az a tragikai kehely, mely mindenki számára meg van töltve s melyet, órája eljövén, mindenki kénytelen kiüriteni. Az ember élete nem egyéb, mint küzdelem a halál, tehát egy bizonyos lehetetlenség ellen. Ezért védi magát a tél hidege, a nap melege, az állatvilág foga és embertársai szivtelensége ellen; ezért táplálkozik, ezért társul, ezért köt békét és ezért visel háborut.

A halál tehát az emberek köztragikuma. De az emberek nem egyformák, sem életökben sem halálukban. Vannak nagyok, kicsinyek, szépek, rutak, jók és gonoszak. Vannak kiváló alakjai a fajnak s a legkiválóbbakban a tragikum is egész fényében, félelmes fenségében nyilatkozik meg előttünk. Nem kiváltságul, nem jutalmul vagy büntetésül rájok mért és csak nekik osztott különös ajándék (már akar istené akar Danausé) az a tragikum, hanem mindnyájunk tulajdona, a mely azonban bennök egyéni nagyságuk fényével ég.

Az általános tragikum a halál, a különös sem lehet más, csak a halál. Halál nélkül tehát nincsen tragikum. Tragikus természetü lehet valamely bonyodalom, valamely helyzet, valamely fordulat; de a halál pecsétje nélkül a tragikum nem eszményi tartalma, csak egyik jellemző tulajdonsága lesz. Nem lénye, csak szine. A tragikum, a mely a müvészetben szerepel, vagyis a kiváló lények tragikuma mindig különös is, azaz egyéni is: kizárólag azé az illetőé, annak testi, lelki vagy szellemi képességeivel szoros kapcsolatban, jellemével egyező. E tragikum értelme ez: Az egyén védelmére a halál elleni küzdelmében alakult társadalom törvényei annyiszor a mennyiszer vagy lehetővé tesznek oly helyzetet, a mely egy bizonyos egyén akaratának s vágyainak utját állja; vagy tiltanak oly helyzetet, a melyet az az egyén a maga boldogulására nélkülözhetetlennek lát. E helyzet az illető egyénre nézve lehetetlenné teszi az életet, a mely pedig nem egyéb, mint harcz ismét a lehetetlen (a halál) ellen. Az egyén lemond tehát harczáról a halál ellen és az élet ellen forditja fegyverét: egymás ellen sorompóba állitja az egymás mellett két lehetetlent: az életet és halált, kivel békét kötött, kinek kötést irt vérével, hogy a türhetetlen élet ellen szövetségese legyen. Erkölcsileg lehetetlen levén élnie az adott helyzetben, ezzel megküzd, legyőzi és szövetségese: a halál karjaiba hull. Az ő küzdelme alatt ő rá nézve s mindarra, a mi akarata, hatalma, vágya, ambicziója és kötelessége büvös körébe tartozott, fel volt függesztve a közrend, mely nekünk bástya a halál ellen. S midőn a harczot győzelmesen kivivta s győzelmeért meghal: a mi számunkra győzött, a rendet tette jobbá, erősebbé, erkölcsösebbé, türhetőbbé, egy szóval a mi további harczunk föltételeit a lehetetlen ellen tette kedvezőbbekké. Egy adag a megváltóból van minden tragikus alakban. Nem vétség avatja föl lényét, hanem természete határozza meg, s abból folynak cselekedetei, melyek közül, hogy néha egyet, néha többet generalizálva a tudósok tragikai vétségnek qualifikálnak: az a kérdést állandó alapjairól az esetlegesre helyezi át s a jelenséget jelentőségétől, egyetemességétől és fensége egy részétől fosztja meg a nélkül, hogy ezért cserébe akármit tudna neki adni, ha csak nagyobb világosságot, vagy egyszerüséget is.

Ezekből nyilvánvaló az is, hogy a művészet, mikor tragikus eseményeket utánoz, tehát a tragoedia nem nélkülözheti helyesen befejezésében a halált, a valóságos fizikai halált, a hős fizikai életének is megsemmisülését.