I. Az aeszthetika tudománya.

Kétség nincsen benne, hogy vannak tudományok, melyeket tudósok művelvén, ismét csak tudósok számára irnak meg. Egy jelentékeny kemikus vagy csillagvizsgáló, egy nagy mathematikus, egy geologus vagy természetbuvár a maga kutatásainak eredményét oly képletekkel, oly kifejezésekkel irhatja csak meg, hogy nagyobb része ránk nem szaktudósokra nézve valóságos hyeroglifikus abrakadabrának látszik.

Egy szót mond, vagy nehány betüt ir le plusz – minusz és egyéb jegyekkel s tudós kollegájának egy egész világot tárt fel vele a nélkül, hogy nekünk laikusoknak csak valami érthetőt is mondott volna. Az ő nyomában aztán jár két másik csoport: az egyik átirja nekünk népszerü előadásban ama titokzatos könyv tartalmát, hogy megérthessük és tudásunk vágyát a lehetőségig kielégithessük. A másik csoport pedig a tudomány kutatásainak eredményét alkalmazni iparkodik és értékesiti a gyakorlati élet használatára: konstruál cséplő és répavágó, kávédaráló, levegő tisztitó, légyfogó, világositó és egyéb ezerféle apró és nagy, hasznos és kellemes, munkára és játékra szánt gépecskéket és gépeket a vonzás, a nehézkedés, a kör, a levegő, a gőz, a hő, a surlódás, a fémek, a világosság, a villamosság, a mágnesség, a tunyaság a kapillaritás, a vonzás és taszitás stb. megállapitott törvényei szerint. Igy a legkomplikáltabb tudomány mindnyájunk közbirtokába jut: legfelső végét fogja az isten tüzétől égő tudós, a legalsót az az együgyü paraszt, a ki valamely kazánhoz hordja a fütő anyagot.

De ha vannak ily tudományok, melyeket a tudósok előadásából ugy szólván még le kell forditani a művelt osztályok nyelvére, vannak tán mások, a melyeknek természete nem kivánja meg a tárgyalás oly módját, hogy csak a korlátoltabb számu szaktudósok értsék meg rajta egymást. És ha vannak, kiválóan két tudományt sorolnék közéjök, kettőt olyat, a mely czéljánál, anyagánál a szolgálatnál fogva, melyet tenni hivatva van, elemeinél fogva, melyek vizsgálandók, nem emelkedik ki szükségképen a látó körből, melyet az, a mit intelligencziának, egy nép értelmiségének nevezünk, egészséges szemével be ne járhatna. Ez a két tudomány a filozofia és az aeszthetika, a két ikertestvér. Az első megtanit bennünket élni, helyesen, okosan élni, s tehát olyas valamire, a mire mindnyájunknak igen nagy szüksége van; a másik megtanit bennünket izléssel itélni meg az életet és jelenségeit: oly dolog, a mi igen kivánatos mert diszessé és széppé teszi az okos életet. Mind a két tudomány kitárható a közönséges műveltség nyelvén és modorában. Nincs szüksége jegyekre, képletekre, melyeket csak a beavatottak értenek. Az ó-kor legnagyobb filozofusa: Szokratesz, megmutatta, hogy nincssen. A mi az eszthetikát illeti, az, ha lehet, még egyszerübb mint a filozofia s ezt is egy ó-kori tudós, Arisztotelesz, igen praktikusan és érthetőn tárgyalta. Czélja nem az, hogy költőket költeni tanitson, hanem hogy az emberek izlését és itéletét öntudatossá tegye, fejlessze, élesitse. Ehez szükséges természetesen, hogy maga is egyszerü, érthető, világos, szép legyen. Kerülje a homályosságot, ne menjen tul a maga körén: maradjon magyarázója a jelenségeknek, ne csináljon, ne teremtsen föltevésekben dolgokat, melyek nem léteznek, s ne alkosson ezek tiszteletére dogmákat.

Valósággal engemet szent borzadály fog el, mikor Beőthy Zsolt érdekes könyvében a tragikumról azt olvasom, hogy a tragikumot nem a kiválóság, sem a gyarlóság nem teszi külön, hanem e kettő egymásba fonódva s a kiválóság gyarlóságában vagy a gyarlóság kiválóságában rejlik oka az egyén összetüzésének az egyetemessel, mely mindenütt az összhang megőrzésére tör, mig a kiválóságában gyarló ember a maga kiemelkedésében az egyetemes harmoniáját megsérti s azért meglakol. Ezt természetesen, nem ugy kell érteni, mintha az egyetemes harmoniája csupán csak kiválóságáért nem türné el a kiváló egyént. Az a kiváltsága, hogy csakis kiválóságáért sujtassék villám által, vagy hajósok által, kiknek szüksége van árboczra, vagy mészáros által, kinek szüksége van husra, – ez a kiváltsága csak az alsóbbrendü természet kiválóságainak: a kiváló szálfának, a czimeres ökörnek van meg. Az ember lehet akármilyen kiváló, addig, mig kiválóságának gyarlóságát be nem próbálja valamely cselekedettel, melylyel az egyetemesség hatalmait megsérti – tragikai vétség, – addig nincsen fenyegetve általa az egyetemesség harmoniája, s viszont ő e harmonia mindenek felett álló érdeke által.

Én sejtem, hogy ez igaz és igy van, de csakis sejtem. A mi benne világos látásomat zavarja, az a több szó és több fogalom, a mely bele van keverve és kivetkőzteti a problémát egyszerüségéből.

Mi az az egyetemesség és mi a harmoniája? Mi a kiválóság gyarlósága és a gyarlóság kiválósága? Mi a tragikai vétség és bünhődése? Mi ez, egymáshoz mérve, egymásból nézve, egymásból magyarázva? Azt hiszem, nem több, igen elmés, de egyszersmind igen fárasztó szőrszálhasogatásnál, – fárasztó tán arra nézve is, a ki müveli, de bizonyára nagyon fárasztó arra nézve, a ki olvassa, a ki kénytelen ismert szavakra uj fogalmakat tanulni, ismert fogalmakra más szókat s ebben el nem tévedni. Mi az egyetemesség és mi a harmoniája?

Törvények két csoportja: a természeti törvények és társas természetünk törvényei. Minthogy ezek változhatatlanok, kezdettől fogva olyanok s mindvégig olyanok maradnak a milyenek, tehát állandók, tehát e törvények az egyetem: törvények, melyek a természetet szabályozzák, erőiben rejlenek; és törvények, melyeket mi alkotunk, s hatalmunkkal fentartunk. Ez állandósággal szemben áll a mulékony ember, a ki ereje, tehetsége és vágyai szerint többé-kevésbé e törvények parancsai szerint vagy parancsai ellenére iparkodik élni.

De senki sem él és semmi sem él teljesen és mindig a törvények e két csoportjának paragrafusai szerint, sőt magok e törvények is állandóan harczban vannak egymás ellen – a természetiek ép ugy mint az emberszabta törvények, – és állandó harcz, küzdelem, birok és zavar az élet. Nap és felhő, viz és levegő, meleg és hideg, szél, tenger, növényzet, folyó, állat és ember; mind hajban van egymással. Égi háboruk szabdalják a földet, a tüz kijön rejtekeiből és hamuba borit virágzó telepeket, a viz elhagyja medreit és halak tanyájává tesz emberlakta városokat, szigeteket nyel el a tenger, hegyek sülyednek a föld gyomrába: természeti törvények háboruja természeti törvények ellen. Az ember zaboláz vizeket, felfogja s szolgálójává teszi a villámot, akkumulátorba csukja s bocskort, kabátot varrat vele, gőzzel a gabonáját csépli, lovát helyettesiti, gázzal gépeket hajtat; déli virágokat akklimatizál, egyszerü virágokat elkényszerit teljesekké, vad fát nemessé szelidit, vad állatokból házi állatokat nemesit: az ember küzdelme természeti erők segitségével természeti erők ellen. Azután fegyvert kovácsol, ágyut önt, háborut indit, uton támadja meg embertársát, vagy furfanggal pert akaszt nyakába, hamis tanuval, vagy a paragrafus elcsavarásával, vagy a vele való nagyobb ügyességével meg is nyeri a pert: az ember küzdelme emberi törvények ellen, emberi törvények segitségével vagy ellenére.

Hol van vajjon ez „egyetemesség harmoniája?“ Hol az összhang e kaoszban? A dulakodás e zürzavarában? Hol mérkőzés, birok és versenygés tart fen egy labilis egyensulyt, egyensulyt, mely a felfordulások sorozatából, felülkerekedések váltakozásából, diadalok és vereségek cserejátékából, a változandóság állandóságából áll? A hol nyugalom cserél a viharral, álom az ébrenléttel, kórság az egészséggel, pihenés a mozgással, veszteség a nyereséggel, élet a halállal? A hol a bomlás, felindulás, a diszharmonia állandó s csak helyet, tárgyat, formát cserél s erőben időszerint veszt és gyarapszik?

Valósággal az egyetemesség harmoniája nem egyéb egy ideális agyrémnél, egy ábrándképnél, egy föltevésnél, a képzelet egy játékszerü alkotásánál, czélja betetőzni egy filozofiko-aeszthetikai rendszert. Létezik a világegyetem tömegességében, a hol az individuum elenyészik; képe látható az égi testek kerek formájában, de csak oly distancziából, mint a hogy tőlünk az égi testek vannak, hogy kerek formájukat megláthassuk. Létezik a végtelenségben, képzelhetjük is, de csak ugy mint földünknek kerek mivoltát, melynek azonban csak árnyékát látjuk néha a holdon, néha a napon, magát a kerek formát nem. Ránk nézve a földnek csak egyenetlenségei: hegyei, völgyei, tengerei léteznek, és az egyetemnek is csak hegyei, völgyei, tengerei, harmoniája, kerek formája az csak tanitásképen; ható erő, direktiva és törvényképen nem. Az „egyetemesség harmoniájának“ érdeke egy kiváló patkány áldozatát sem követeli, annál kevésbé egy emberét, a ki kiválóságának gyarlósága miatt esnék tragikus áldozatául e molohnak. Azt hiszem az elmés bölcseleti rendszereknek örökre vége van, a melyek föltevésekkel egészitették ki ismereteik hézagait. A hol filozofusaink „végső oka“, „ősereje“ van a rendszerökben, ott az ő nyomdokaikon járó aeszthetikusok rendszerében az „egyetemesség“ ül titokzatos trónon. Ott ült valamikor Brahma, ott Jehova, ott Izisz és Ozyrisz, ott Zeusz és Jupiter, ott a személyes isten, kinek már nevet nem adtak, ott mindazok az istenek, a kiket az ember teremtett a maga szükségére és a maga képére tehetsége szerint magának; de ma már nem ül ott egyik sem. Ma az igaz isten a jó és becsületes emberek szivében ül és sehol máshol, és az erkölcsi világrend a maga szivtelen harmoniájával, ellensége a kiváló embereknek, szintén nem létezik. Nem is szükséges kimutatni, hogy a kiválóság gyarlósággal jár, a mely kitámadásában sérti az egyetemet, mely harmoniára törekszik. Elég azt mondani, hogy az emberi vágy határtalan, a lélek vágyódása, a szellem érdeklődése végtelen, mint a világür, ellenben a test, a melyben lélek és vágy megnyilatkozik, korlátolt, törékeny és mulandó mint a föld, melyen lakunk, és minden erő és hatalom, a legtöbb is, a mely a mérhetetlen léleknek és vágynak rendelkezésére áll, e korlátolt röghöz van kötve a test bilincseiben. Ez az ember tragoediája, s ehez hasonló az egyén tragoediája is. Könnyen meg is érthető, csak egyszerüen, köznyelven kell elmondani, a közönség és nem a tudósok számára: igy a tudósok is megértik s a közönség is, a mi többet ér, mintha csak egy felekezet értené meg.