III. Az élet s a művészet.

A törvények, melyek a művészetben uralkodnak, lényegükben ugyanazok, a melyek az életben érvénynyel bírnak A művész nem kormányozhatja alakjait más szabályok szerint, mint a melyeknek az ő alakjaihoz hasonló emberek engedelmeskednek. Ez olyan természetes, hogy más bizonyitásra nem is szorul. Bizonyitva van annak felemlitésével, hogy a művészet voltaképen nem egyéb, mint korlátolt utánzása az életnek. Korlátolva van anyaga és eszközei által. Mindkettőnek, életnek és művészetnek azonban közös igazságai vannak, egy azon tartalma van. A különbség köztük az, a mi az eredeti és az utánzás közt van: amaz való, emez pedig valószinü. Az élet való, a művészi mása pedig valószinü. A művészet törvényeit tehát ép ugy kereshetjük az életben, mint az életéit a művészet alkotásaiban: mindenütt, ha jó nyomon járunk, ugyan azokat az igazságokat fogjuk megtalálni. Az aeszthetika anyagi része tehát nem egyéb, mint a művészet erkölcstana. Tételei szedhetők az élet jelenségeiből is, de szembeszökőbbek, könnyebben megtalálhatók a művész alkotásaiban, a mely mint okszerü egész, kiindulásával és végső befejezésével kinálkozik oda vizsgálatunk tárgyának. Az élet tüneményei ellenben rendszerint csak töredékekben jutnak szemünk elé. Egyszer az elejét, egyszer a derekát, egyszer pedig csak a katasztrófájat látjuk mint szemtanuk az élet valamely bonyodalmának: praemisszát konzequenczia, vagy konzequencziát praemissza nélkül. Ehez járul, hogy a művész feladatához tartozik, hogy alakjai belső világát is előttünk feltárja. A való élet embereinek belső világát csak sejtenünk és kitalálnunk lehet. Itéletünk tehát mindig biztosabb és megbizhatóbb, ha utánzott világot vizsgál, mintha az élet konkrét jelenségeit tárgyalja, és ennél fogva a művészeti alkotásokból szedett tanulságok becsesebbek, mint a melyekre az élet tapasztalatai oktattak bennünket.

E tétel, mely az árnyékot a test fölé látszik emelni becsben, különösnek látszhatik, de csak is látszik. Vegyük csak a történeti adomák és jelenetek hosszu sorát, melyek közismeretüek, szájról szájra adatnak és a hagyomány erejével élnek évszázados, sőt évezredes életet. A mai történelmi tudomány azonban majd valamennyiről kideriti, hogy a dolog épenséggel nem ugy esett meg, a hogy mindnyájan tudjuk; de mi van ezzel bizonyitva? Az, hogy akármilyen volt a valóságos életben az a valóságos jelenet, egy poéta, több poéta, vagy épenséggel a nép, mely nemzedékről nemzedékre átörökitette, egyszersmind költőileg át is alakitotta, egy erkölcsi tartalom, tanulság vagy erény megfelelő hüvelyévé formálta. Igy tartalmazza a becsesebb tanulságot; a mint megtörtént, mást tartalmazott, vagy semmit, vagy értéktelent, minden esetre felfogástól függő bizonytalant. Megszünt többé kevesbé annak lenni, a minek hőse annak idején cselekedte és lett idővel azzá, a minek nézői nézték. A történetbuvár hiába helyezi eredeti jogaiba vissza: nem az élet valósága a becsesebb hanem a művészi átalakitás tartalma, és ehez ragaszkodik a világ.

Az élet jelenségeit a poézis sokféle formában dolgozza fel. A tanitókönyvek tele vannak a „műfajok“ osztályozásával. Éposz, regény, dráma, lyra, ballada és a többi. Természetesnek tartom, hogy tartalmok szerint mind e műfajok egy azon törvények alatt állanak. Mind emberi érzést, gondolkozást vagy cselekvést tartalmaznak külön vagy együtt. Formai eltérésöket meghatározza az a mód, a mely szerint forgalomba hozatnak s rendeltetésöket szolgálják. A drámát a szinpad viszonyai és törvényei formálják; a regény szabályai és szabálytalanságai erednek abból a körülményből, hogy könyvből, időhöz és helyhez nem kötve olvassuk; a rövidebb versek véghetetlen határvillongásainak az a forrása, hogy egy azon módja van élvezésöknek: felolvastatnak, szavaltatnak vagy énekeltetnek. Az emberi természetnek két ellenállhatatlan iránya van, mely itt is nagy szerepet játszik: szétbontja, határok közé szoritja, a mi össze van van keverve és viszont összezavarja, összeházasitja, egymásba oltja a mi külön van válva. A tudósok kategóriákat csinálnak, műfajokat határoznak meg, törvényeiket statuálják, ellenben a gyakorló költők összezavarják a szabályokat s a műfajokat és ugyanazzal a változatossággal hozzák létre műveiket, mint az anyatermészet a magáéit. Tele vannak átmeneti vegyes fajokkal, nagy boszuságára a törvények tanitóinak, az akademiáknak; de egyszersmind nagy szerencséjére az emberiségnek. Meg is volna akadva a tudományos akadémia nagyon, ha egy pomologiai akademia kihirdetné, hogy csak egy almafaj, egy körtefaj, egy szőlőfaj, csak egy faja a szilvának, baraczknak, cseresnyének a hiteles és a jó; azonképen a bornak, szesznek, kávénak és egyebeknek. Az alma, a mely borízü, az rossz és kárhozatos. Az almának legyen almaize, a bornak borize. És ki látta, hogy forma szerint almának nézzen az ember valamit s mikor beleharap, akkor süljön ki, hogy a látszólagos alma a legfinomabb körtefajból való példány. Ehez hasonló szakrilegium, a mikor valaki drámai alakban nyujtja költői egyéniségének tartalmát, noha természete tulnyomóan lyrai vagy regényes. A helyett, hogy hálásak lennénk iránta, szidjuk a – törvények nevében, mintha nem a poéta tanitaná a tudóst, hanem a tudós a poétát. Nem hiszed el nyájas olvasó? Avagy azt véled, hogy a törvény megelőzte a poézist? És nem a poétai termékekből vonattak le a poézis szabályai?

Én azt hiszem, hogy Szofokles nélkül nincsen Arisztotelesz. Arisztotelesz nem azt irta meg, a mi a priori a fejében volt, hanem azt, a mit a posteriori megtalált egyszer az életben, egyszer Szofoklesben. Ő neki csak az a tehetsége volt meg, hogy a dolgok lényegét képes volt meglátni és szabatosan körül irni. Az aeszthetika tudománya nem a költők tanitására való. Az épen ugy mint a költői alkotások, mindenki számára készül, hogy izlését művelje, itéletét élesitse, megtanulja öntudatosabban élvezni az irodalom értékesebb részét. Alkotni, a kinek ez az isteni tehetség meg nem adatott, aeszthetikai törvénykönyvekből meg nem tanul. A kinek pedig megadatott, az alkot a tudósok számára s okulására, a kik az ő alkotásából tanulják tudományukat, szedik törvényeiket.

De senki se higye rólam, hogy én ezekben a korcsalkotások szószólója vagyok. Szabálytalanságok és korcsalkotás még igen messze vannak egymástól. Az akademiák kötelessége őrizni a kodexeket; ellenben az élő irodalom joga, tehetségével szabadon élni. Utmutatója ebben a természet s az élet korlátlansága. A természet nem tenyészt hóban virágot, nem hullat kánikulában havat: fái nem nőnek gyökérrel az égnek, koronájukkal a földbe; ezer változást enged meg magának a természet, természettelenséget nem követ el; változásai föltételekhez vannak kötve, nem önkényesek. Az emberek milliói tökéletlenségek és tökéletességek elosztásában különböznek egymástól. Külső és belső tulajdonságok változatos birtoka teszi őket egy véghetetlen skála billentyüivé. Sem a legszebb, sem a legjobb nem a legtökéletesebb, vagy a legkivánatosabb, valamint nem a legrutabb vagy a leggonoszabb a legtökéletlenebb vagy a legkevesbé kivánatos embertársára nézve. Az a tökéletesség, melyet a századok művészet dolgában alkottak, az életben elő alig fordul; a minőt a művész képzelni tud, az nem lehetetlen ugyan, de nem létezik, sőt létezvén, ugy föl nem ismerhető az életben mint a művészetben, a hol az ember ki van emelve mindennapi szükségeinek, apró bajainak és nyomoruságainak, tehát mindnyájunk által ismert, mindnyájunkéival közös és állandó tökéletlenségeinek a keretéből. De a művészt nem mindig a tökéletesség érdekli, valamint minket sem. Érdekel bennünket minden, a mi emberi és a mi embert érdekel s mind ez a természetben mutatkozó véghetetlen változások szerint méltó tárgya a művésznek; s ismét maga a művész méltó tárgya a mi érdeklődésünknek, ugy is mint ember, ugy is mint művész, az az rendkivüli adományokkal biró ember. Kérdés, jogos-e, hogy egy ujabb és ujabb művész szabadsága megköttessék más törvényekkel is, mint melyekkel kötve voltak művész elődei? Példának okáért azokkal, a melyek ez elődök műveiből vonattak el? Sőt nem ellenkezőleg azt kell-e mondanunk, hogy ugyanazt a szabadságot adjuk minden művésznek, a melylyel elődei birtak s ezek közt az, a ki első volt sorban valamennyi előtt. De vajjon ezt minő szabályok kötötték? Seminők. Aeszthetikai törvénykönyvek nem lévén, kötve volt saját izlése, itélete és szelleme által, mit az a tudat kormányozott, hogy embertársainak tetszeni, nekik szolgálni akar, midőn az életet utánzásban másolja. Törvénye tehát az volt, hogy tartalmilag igazat, formailag pedig valószinüt alkosson. Ezt ám tehesse ma is mindenki a saját belátása és tehetsége szerint, ne pedig – mások belátása és tehetsége szerint. Egy régibb művész, a kinek alkotásaiból szabályok vonattak le, vagy nagyobb, vagy kisebb annál az ujabb művésznél, a kinek mai munkássága igényli méltatásunkat. Ha kisebb, akkor a róla szabott mértékkel az uj ember nem mérhető meg helyesen; ha pedig nagyobb, akkor nem mérhető meg igazságosan. A mit én is e lapokon irni fogok, nem azért irom, hogy ujabb tehetségek működésének értéke az itt foglaltató szabályok szerint határoztassák meg, hanem egyszerüen azért, hogy ama művek és a hozzájok hasonlók, melyekből tanulságaimat elvonom, olvasóim előtt mivoltukban feltünjenek, tartalmuk világosabb legyen, hatásukról magának mindenki számot adhasson. E hatást nem én csinálom, azzal nálam nélkül is birnak ama művek, korábbi művészek remek alkotásai; én csak az olvasó előtt e hatás tényezőit, titkait és erkölcsét tárom fel. Nem tukmálok a művekre semmit, legkevésbé valamely filozofiai rendszerbeli zubbonyt; nem bizonyitok velök semmit, a mi nem bennök volna. Én csak magokból a munkákból mutogatom a munkákat.

Az érzéseknek, hangulatoknak, a lélekállapotoknak ezer változatai és megannyi okai vannak az emberekben. A mely iró magának valamely történetben alakokat választ és állit fel, hogy a lélek helyzetének, az érzések játékának jelenségeit feltüntesse, s ezt – ha nem is mutat vagy tüntet fel teljes embert – vonzón, érdekesen, tanulságosan, illuziót keltve és érdeklődést gerjesztve tudja tenni, az az iró művész, az költő a szó legszebb értelmében és alkotásai, ha a meglevő kategoriák és műfajok keretébe egyáltalán bele sem is illenek, poetikus alkotások, melyekben a poetai remekművekéivel rokon vagy azonos törvények uralkodnak, mint ahogy az életben minden a mi él és van, egy azon erkölcsi és anyagi törvények szerint van és él. Nincsen külön nehézkedési törvény az ember és a kő számára; a mozgás törvénye minden testre nézve ugyanaz; a lélegzés ugyanazon elemben azonos vagy rokon szervek által történik és igy tovább. És valamint benne van az alkotó lángesze a legkomplikáltabb szervezetben, nem kevésbé csodás e lángész a legegyszerübben is. A legnagyobbszerü tragoedia csak olyan tökéletesség, mint Petőfi versecskéje: „Falu végin kurtakorcsma,“ nem különb. És a végtelen soron, mely a remekek ily kimagasló csucsai közt elterül, végig vonul az alkotó lehellete, s az alkotásokban élnek törvényei. Érzi-e valaki a szükségét, hogy oly álláspontot találjunk, a melyről biztos kitekintést nyerhetünk a művészet termékeinek e tömegére? Érzi-e szükségét annak, hogy oly meghatározások birtokába jussunk, melyek az egész mezőre tájékoztató világosságot vetnek? Kell-e tétel, a mely mint bűvös kulcs, egy zárral egy tündérkastély összes termeit megnyitja előttünk? Egy determináczió, melybe, mint kiindulóba az utvesztő összes utjai összefutnak?

Ha érzitek ennek szükségét, gyertek, keressétek velem. Meg fogjuk találni azon a ponton, a hol a müvészet érintkezik az élettel, a hol a kettőnek egy igazsága van: az eredetinek és művészi másának is. Meg fogjuk találni a müvészet anyagában, s nem a formájában; állandó és nem esetleges részében. S megtaláltuk, azt reméllem, abban a pillanatban, a melyben megfejtettük a legnagyobbat, a mit emberi elme alkotott: a tragoediákat. Ha megmondottuk, mi a tragoedia s mi nem az, akkor az összes poétai jelenségeket két főrészre osztottuk erkölcsi alapon. Széptani törvényeik nem oszthatók két felé. Azok egyformán uralkodnak minden poétai műben. A tragikum kérdése tehát nem aeszthetikai, hanem ethikai kérdés. A tanitás róla, ismétlem, a művészet erkölcstana.