XVI. A kontrárium.

– Shylok, Leontesz. –

Azt, hogy mi nem tragikus, nem rosz tragoediákon kell bizonyitani. Rosz tragoedia voltaképen a szó ily értelmében nincsen is. Lehet valamely darab tragoedia vagy nem tragoedia, de nem lehet rosz tragoedia, csak rosz szindarab. A tragoedia egy műforma oly tartalommal, melyhez közepes költők képességei fel nem érnek. Rendkivüli embereket képzelni, szavaikban és cselekedeteikben nekik életet adni, életök folyását az élet törvényei szerint művészi és erkölcsi igazsággal feltárni, küzdelmeiket szemléltetni s egy katasztrófával az emberiség gyönyörüségére, tisztulására és megnyugvására befejezni: mily feladat, Olympusz istenei, mily feladat! Egy-két kiválasztott kedves emberének adta Apollo! A többi sokasága a költőknek e feladatokból tud egyetmást, sok sokat, még több keveset, ezerekre megy az oly irók száma, a kik semmit sem tudnak belőle, de különféle ügyességekkel ékesek. Azt a legfőbbet, midőn a rendkivüli egyén sérelme kinjában vagy szertelen vágya lázában forradalmat támaszt magában s maga körül, kilép a közsorból s rendkivüli erőben fénylik, rendkivüli uton jár és rendkivüli végre juttatja magát és juttat másokat: ezt igaznak, tehát rokonszenvesnek, félelmesnek és megnyugtatónak lemásolni egyeseknek adatott. És e rendkivüliségek rajzának kontráriumát, a tragikussal szemben azt, a mi nem tragikus, helyesen ismét csak ez egyes kiválasztottak oly műveiben vizsgálhatjuk, a melyeket e nagy szellemek ilyeneknek, nem tragikusoknak irtak meg. Ezeknél van a tartalmi tökéletesség. A poéták többi seregeinél csak részeket találunk és csak formai tökéletességeket. Az életből és Shakespeareből mutattuk ki mi a tragikum, ezektől kell a nem tragikus konczepcziók iránt is felvilágositást kérnünk, ha oly felvilágositást akarunk, a mely gyertyáját az ellenkezőhöz, a tragikumhoz is oda tartsa. Mert a tragikumnak ellenkezője nem a komikum, hanem az, a mi nem tragikus. A komikus az valóságos mellékképe a tragikumnak, teljesen rokon, majdnem azonos vele: erős tulajdonságok exczessusa a nevetséges felé ez, a tragikum pedig erős tulajdonságoké a szomoru felé. Alapjában egy dolognak más-más irányu végletes elágazása. A legjelesebb komikus művészi alkotások akárhányszor szinte át is csapnak a tragikus hangulatba, megoldhatatlanságuknál fogva. A nem tragikusok csak hangjával élnek, eszközeit, fegyverzetét használják: hangulatát, benyomását soha sem teszik.

A tragikum kontrariumát tehát nem ugynevezett rossz tragoediákon vagy épen komédiákon kell bizonyitani, hanem nem-tragikus hősü komoly szinműveken. S ha az eddigiekben láttuk egy felől a művészet tragikus alkotásait és a tragikumot az életben, – nézzük meg a művészetben ama termékeket, melyek a vétség s az indulatok mérveinél fogva a tragikus alkotások körébe látszanak tartozni, és mindazonáltal nem tragikus megoldást nyertek a költő kezéből Shakespeare ismertebb művei közt kettő van ilyen, mely kiválóképen magára vonja a figyelmet: a Velenczei kalmár és a Téli rege Mindkettő megoldása szerint középfaju dráma, indulataiban, hangjában, cselekvéseiben azonban erősen tragikus izü mindenik, elannyira, hogy nem tudom mióta, – mert nem hiszem, hogy mindenkor igy volt volna, – a szinpadon mind a kettő valóban tragikus felfogással adatik elő. A hőst ebben is abban tragikus ábrázolók játszák kiváló szeretettel s el is látják félelmes szinészi temperamentumuk minden erejével és szilajságával. Én ezt egy sértő tévedésnek tartom, a mely fényes tanuságot tesz ugyan egy szinészi erő közvetetlen hatalmáról, a mely az egyszeregy elmondásával is egy társaságot könyekig tud inditani – mindazonáltal nem szünik meg hamisitásnak lenni. Az érdeklődés és hatás, melyet vele a szinész elér, nem ugyan az, a melyet a költő czélzott, sőt inkább egy neme az erőszaknak, melyet tehetségei iránt való érzékeny fogékonyságunkon gyakorol. Hatalmas egyénisége, szinészi eszközei: hangja, arczjátéka, szenvedélye rabul ejti képzelő tehetségünket és kénye szerint bánik el velünk, erkölcsünkkel s a – költővel.

Leontesz szicziliai király – a Téli Regében – vendégül fogadja ifjukori barátját, a cseh királyt udvarán. Még mielőtt vendége távoznék, föltámad a gyanuja, hogy neje és barátja közt bűnös szerelmi viszony fejlődött ki. E nyomon tova haladva, féltékenység által gyötörve, végre nejét börtönbe vetteti, halálra itélteti, s a szegény királynénak börtönbe született kisdedét szintén megöletné, – ha hű embere, a kire a végrehajtás bizva van, mind e vérengző szándéknak csellel utját nem állná. A királynét elrejtik s a kisdedet tengerre bocsátják. A király husz évig siratja meggondolatlan ádáz tettét, a királyné ugyan addig rejtve marad, a kis leány idegen földre vetve szerencsésen fölnevelkedik, hazakerül s husz év mulva minden jó véget ér.

A király féltése tölti be a darab első felét. E féltés ép oly szertelen, mint akár Othelloé. A különbség annyi, a mennyi a különbség Othello és Leontesz között Leontesz feleségéhez illő férj külsőre és származásra nézve és király, királyi hatalommal és kezében eszközeivel egy királyi boszunak. És valóban, a mig a mór sajátkezüleg lesz Dezdemona hóhéra, addig Leontesz törvényszéket, tanácsot (mondhatnám országgyülést) és orákulumot mozgósit, hogy királyi pompával és csalhatatlansággal essék meg a bosszu műve. A vétség persze ugyan az marad: a gyanusitott asszony elpusztitása. A törvényszék előtt külömbséget tehet, hogy Leontesz csak hiszi, hogy elölte feleségét, a kit egy becsületes miniszter elszántsága megmentett, ellenben Othello nem ad rá módot, hogy Dezdemona megmeneküljön; de a muzsa vagy az erkölcs szemében az egyik olyan gyilkos mint a másik: sőt Leontesz a gyilkosabb, a ki hatalmánál, királyi voltánál fogva még a földi igazságszolgáltatás alul el is vonhatja magát. Hiszen ő a legfőbb biró, az utolsó forum. A féltékenység tehát itt is, ott is ugyanaz, következményei is ugyanazok, csak az eljárás más, a mi tisztán a hős más-más voltán fordul meg. Ha nem jönne tekintetbe más, csak a féltékenység és a vétség, melyre e lelki kórság a hőst ragadja, akkor Leontesz ép oly tragikai hős volna mint Othello, vagy az utóbbi ép oly kevéssé volna az, mint Leontesz. Hol keressük tehát a különbséget? Ott, a hol a tragikumot megtaláltuk: az emberben, a hősben.

Othelloról ugy találtuk, hogy tragikus momentuma nem a féltésben rejlik, hanem szertelen szerelmében, melynek a féltés csak excesszivus elfajulása. Tragikuma, hogy erkölcsi világrendünk nem nyujtja e szerelem léte föltételeit a velenczei mórnak. Ez érzelmi nagysághoz hasonlót Leonteszben hiába keresünk. Szerette feleségét, kétségkivűl, szerette ugy, azt is megengedem, a hogy a földön legjobban szeretni – szokás. Égett tűrhetetlen lánggal mint vőlegény, czélt ért a lakodalom által, kivette részét a mézeshetek édességeiből, azután lett egy rendes szerető férj, egy boldog papa, a ki mint egykor menyaszonyát, utóbb ölébe ültetgette gyermekeit Azért van neki a darabban fia is, a kis Mamiliusz, a mit felettébb fontosnak és jellemzőnek tartok. Gyanuja nem annyira szerelmét sérti, mint becsületét, hiuságát, méltóságát; nem vesztesége elviselhetetlen, hanem szégyene, pironkodása. Hogy őt igy meglehetett csalni! Vigyázzatok férjek! Ez a sorsotok! Most már azt sem hiszi, hogy Mamiliusz az ő fia volna és brutális gúnynyal támad a kis ártatlan gyermekre. Egy közönséges kis lélek, teli nagy szavakkal, kicsinyes kedvteléseivel egy sebzett hiuság boszuságának; nevelése és a királyi palást menti meg sorsa folyásának előbbkelő stilusát. Hol látjátok őt, mint Othellot, vesztesége gyötrelmeiben bucsuzgatni az élettől, egyenkénti felsorolásával mindannak, a mi becses és drága volt benne előtte: isten veled harczi mén, trombita, ágyuk dörgése! Othello tudja, hogy az élet becse ránézve elveszett Dezdemonával, Leontesz addig nem is sejti, hogy életét fosztja ki kecsegtető részeiből, ha feleségét pusztitja el, a mig meg nem tette. De az élet, akármilyen, azontul is drága neki. És boszuja! Semmi rendkivüli nem lévén benne, az ő boszujának is elégségesek a társadalom s az állam nyujtotta eszközök. Forma szerint, törvényes uton itélteti el vádlottjait; a birák segitségével áll boszut, semmit sem kiván, a mi a közrend szerint nem lehetséges. Még az isteneket is belevonja ügyébe, hogy formai hibát ne tegyen valamiképen. Elküld orakulumért, hogy minden rendesen menjen. Nem az ő szertelensége követelései, hanem a törvények és szokások szerint Ez a rendes ember az ő tulságaival, botlásaival, hibáival, tévedéseivel, melyek következményeinek mértékeig lakolni van hivatva: nem pedig a rendkivüli, a ki tragikus bukással engeszteli ki nagyságát. Ez a középfaju dráma, szemben a tragoediával. Leontesz husz évig özvegyi sorsban epeszti magát, mert feleségét botorul eltette láb alól; gyermektelenül, mert kis lányát odaadta elemészteni, fiát pedig elvették tőle az istenek. Meglakol büne mértéke szerint. Szép és szerető feleségétől megfosztotta magát, lelkifurdalásban, magányos gyötrődésben tölt el élete virága; vénségére kapja vissza feleségét és lelki nyugalmát, a mikor már mindenkép ez utóbbi a becsesebb. A fennálló közrend által nyujtott eszközökkel volt módjában boszut állani jóhiszemüleg egy képzelt sérelemért; a közrend engedte őt tovább élni, mint a hogy élt az előtt, de viselve botorsága következményeit a méltó meglakolás mértékeig. Bün és büntetés fedezik egymást, érzéseink megzavart egyensulyát az igazságos mérték helyezi vissza A királyi oktalanság elvette büntetését. De – mivel nem Lear módjára, a kinek indulatait csak saját indulatainak intézkedései tudják kielégiteni, s a ki eltapossa, számüzi azt, a ki neki jó tanácscsal szolgál, – maga intézkedett, hanem a törvényes instrukcziók eljárása: ő, a ki inditotta, befolyásolta, királyi tekintélyével ugyszólván erőszakolta ez eljárást, meg is lakolt azzal, hogy kincseit elvesztette; de visszanyerte végül lelke nyugalmát, öregsége békéjét. Igen gyönyörü darab, kiváló remekmű, méltó testvére a nagy tragoediáknak.

Shylok talán ma érdekesebb az elmélkedésre mint valaha. A szép Jesszika apja és sorsosai akkoriban sem voltak nagyon népszerüek, Velenczében sem. Uzsorásoknak voltak kikiáltva és Shylok védelmezi is magát e vád ellen, még pedig az ó testámentomból, Lábán történetéből. Az csak jogos nyereség, türelemmel, találékonysággal és koczkáztatással szerezve, a mit ők zsebretesznek. Igaz, hogy a kik által ők vádoltatnak, azok szintén kereskedők, tehát szintén jogos nyereségből élnek és gyarapodnak. Ezek megvetik Shylokékat, Shylokék ellenben gyülölik ezeket. De se az egyik, se a másik érzelem nem személyes, nem egyesekre irányul, hanem az általánosra. Sőt az egyesek üzleti összeköttetésbe, de nem ritkán más összeköttetésbe is lépnek egymással. Shylok pénzt ad kölcsön Antonionak, egy fiatal keresztény legény pedig elszereti Jesszikát, az öreg zsidó leányát. Hogy a keresztények megvetése a gyengébb érzelem és a zsidók gyülölete az erősebb, mutatja a példa, megmagyarázza ez érzelmek tápláléka. Mikor Antonio Shylokot ebédre hivja magához – tehát minden megvetése mellett eltürné asztalánál, az öreg azt feleli: adok-veszek veletek, de nem eszem veletek egy asztalon. Világos, hogy a nem zsidó megveti a zsidót nem vallásáért, hanem azért, hogy milyen; milyen gondolkozásban, milyen magaviseletben, ruházkodásban, életmódban, üzleti elveiben és a többi. A zsidót ellenben törvénye táplálja a keresztények iránt való érzelmeiben, a törvény, mely a vele való közösséget, asztala, étele megosztását tiltja neki. Ismétlem tehát, az összeütközés forrása nem személyes, vagy legalább csak igen csekély mértékben, a mennyiben tudniillik Antonio a legelőbbkelő keresztény, Shylok a legelőbbkelő zsidó kereskedők közül való volt s igy általános érzelmeiket volt mód kölcsönösen egymás irányában kifejezniök a kereskedő helyeken előfordult érintkezéseik alkalmával. De más-e azért lényegében, mint más érzelmek? Nem szeretjük-e az asszonyokat általában, de csak Juliáért halunk meg különösen? Nem zsarnokoskodunk-e általában, de csak gyermekeink lázadása őrjit meg bennünket?

Antonio, hogy egy barátján segithessen, kölcsönpénzre szorul és Shylokhoz fordul. A remény, hogy e legbüszkébb velenczei kereskedő, a kinek előkelősége és gazdagsága oly független helyzetet biztosit, hogy tartózkodás nélkül éreztetheti megvetését az uzsorás zsidóval, valamikép körmei közé kerülhetne, temperamentumos fajának minden keresztény-gyülöletét Antoniora konczentrálja. Mint Romeo Róza után megtalálta Juliáját, Shylok mások után Antonioját. E pillanattól fogva e két ember fel van avatva a dráma két ellenséges felévé, s nekünk már most csak a hős minemüségét kell vizsgálnunk, Shylok uralkodó szenvedélyét, hogy Shakespeare konczepcziójának természetével tisztába jöjjünk.

Shylok gyülöli – most már előttünk – Antoniot, gyülöli egy életen át elfojtva volt gyülölet tulságaival, szókészletével és érzelmi hevességével. Gyülöli oly ellenállhatatlan erővel, hogy kéjélvezettel forgatja gondolatában azt a lehetőséget, hogy el is vesztheti, elpusztithatja gyülölete tárgyát.

De itt a lényeges pont.

Hogyan veszitse el? Kést üssön bele? Bravokat fogadjon, – mert pénze temérdek van s akkorában a bravo elég olcsón dolgozott Olaszországban. Titkos mérgeket is, hatásukban fölismerhetetleneket árultak jo pénzért Velenczében s az olasz városokban. Vagy mely más csalhatatlan módon hütse ki boszuját a gyülölt Antonion?

Mindezektől a jó Shylok gyülölete igen távol van. Ő secundum regulas artis, ő törvény szerint, a társadalmi rend keretén belül akarná boszuját gyakorolni. Ha lehet jó, ha nem lehet hát ugy is jó. Megélt eddig nála nélkül, ezentul is meg fog élni; de ha sikerül, annál jobb. Shylok valóságos polgári szerződést köt, adóslevelet, melyben boszujának egy – egyelőre szinte lehetetlennek látszó – eshetőséget tüz ki czéljául. Ad kölcsön pénzt, de arra az alig képzelhető esetre, hogyha Antonio a terminusra nem tudna fizetni, neki – Shyloknak joga lesz Antonio testéből akárhonnan egy font hust kivágni. A dusgazdag Antonio könnyen aláirja a kötést. Shylokra nézve is az kezdetben inkább egy gyülölködő tréfa értékével látszik birni, semmint a reménynek komoly becsével.

De egy fordulat Antoniot fizetésre képtelenné teszi s a gyülölködő tréfából gyülöletes, ádáz valóság lesz, egy jog a gyilkosságra. Más izgalmak és közbejött események is hozzájárultak, hogy Shylok indulatait a végsőre felkorbácsolják: lánya megszökött egy keresztény fiuval és drágaságai egy részével; de a gyülőlet boszuszomja szemben a boszu lehetőségével minden egyébnél erősebben ég szivében. Meg is jelenik a törvényszék előtt, félkezében egy élesre fent késsel, félkezében a világos kötést magasra tartva, szemében baljós tüzekkel és követeli jogát, a melyet a velenczei közrend, a birák szája által neki meg is itél Itt van most a kritikus momentum A nagytudományu Belário, bolognai jogtudós elmés segélye – Porczia birói parókában – közbejöttével oda módositatatik az itélet, hogy igenis, egy font hus illeti Shylokot Antonio testének bármely részéből; de csak is egy font hus, sem több, sem kevesebb, és semmi egyéb. Ha akár többet, akár kevesebbet vágna ki, akár egy csepp vérét eresztené (a mire a kötés jogot nem ád) vagy épen meg is ölné Antoniot, a mire a kötés szintén nem hatalmazza fel, Velencze törvényei szerint maga lenne halál fia.

És Shylok gyilkosnak látszó gyülölete annak mutatkozik a mi: egy felfuvalkodott hólyagnak, a mely nem pattan el a mérges gázoktól, hanem szépen lassan lelohad, megereszkedik és összehull. Ha itt Shylok neki megy Antonionak, beleüti a kését és kihasitja a szivét, és megbizonyitja, hogy bosszu nélkül nem tudván élni inkább meghal boszuja végezetten: akkor az ő gyülölsége tragikus nagyságu, és ilyennek kellene lennie ahoz a felfogáshoz képest, a melyben e szerepet szinészeink játszák. De Shylok távol áll e végzetes fordulattól. Ő csak arra vállalkozik, a mire a társadalmi rend neki módot, jogot és eszközt ád. Ő szivesen lenne gyilkosa is ellenfelének, de csak ugy, hogy a felelősséget a közerkölcs viselje. A maga szakállára ő ilyenre nem vetemedik. Ő adni venni és tovább gyülölni akar, nem pedig hősködni egyéni felelősség mellett. Egész vállalata nem volt egyéb egy kis üzletnél a társadalmi renddel, s kis hija, hogy az uzsorás rá nem szedte ezt is. A végső perczben rajtavesztett, meghunyászkodott és elvette mértékes büntetését azért, hogy a közlelkiismeretet akarta gyilkossá tenni maga helyett az ő ellenségén. Ha gyülölete jogaihoz nem juthat a társadalmi rend keretén belül, ugy szólván rendes polgári per utján, akkor inkább ne jusson. Shylok megvetve ellenfeleitől s gyülölve ellenfeleit inkább tovább akar élni, mint sem hogy bosszuszomját kielégitve, elpusztitsa magát. Akár mily ékes szólóvá teszi polgári gyülölete, jellemre nézve ő maga marad egy kis lélek, egy közönséges ember.

Ez a középfaju dráma szemben a tragoediával. Shylok nem egy erős, hatalmas, rendkivüli tragikus jellem, mint inkább egy heves, erőszakos természet, a ki kifakadásaiban az indulatok legfőbb hurjait is megpenditi, de nem ritkán meltatlan tárgyakra pazarolva e fölséges zenét, és cselekedeteiben annyira számitó és józan, hogy hangjának páthosza, siralmainak méltatlan tárgya és furfangos cselekedeteinek és számitásának ad absurdum vitele őt egy valóságos tragikomikus hőssé avatják. Méltó anyaga egy geniális és ambuciozus szinész próbájának, a ki a régiek, bár mily nagyok hagyományát is csak birálva követi.