IV. Az erkölcsi világrend.

Az erkölcsi világrend nagy szerepet játszik a drámai művek megitélésében. Az erkölcsi világrend megsértését tragikai vétségnek, vagy bünnek mondják a műbirák, melyet a tragikai bukás követ bünhődésképen. De mi vajjon az az erkölcsi világrend? Egy képzelt, ideális forum-e, foglalatja minden erkölcsi szabálynak, mely sérelmet szenved az által, a mit az emberek rosszat cselekesznek és erőben gyarapszik minden jó cselekedet által? Avagy talán csak mint egy kommasszácziója a jók lelkiismeretének, mely kárhoztat minden vétséget és botlást, a mely törvényeivel daczol, vagy érdekeit sérti? Azt hiszem, sem nem az egyik, sem nem a másik. Erkölcsi világrend alatt sem egy elvont fogalmat, sem egy képzeleti intézményt, sem egy ideális fensőbb forumot nem lehet értenünk. A mi nem létezik se mint személy, se mint testület, se mint intézmény, se mint világos érzés, a minek nincsen foruma, képviselője, hatalma, még csak tiszta képzete is az emberekben, az egyáltalán nem létezik az emberekre nézve. Ha tehát van egy erkölcsi világrend, azt a létező dolgok sorában és nem ideálista tudósok gondolatvilágában kell keresnünk. Az erkölcsi világrendet valóban meg is találjuk itt; már Szokratesz meghatározta e fogalmat akkor, a mikor kimondotta, hogy az igazságos az, a mi – törvényes. Az erkölcsi világrend rendeltetése szerint nem lehet más, mint igazságos. Ha tehát az igazságos az, a mi törvényes, akkor a mi törvényes, az az erkölcsi világrend. E fogalom alatt értenünk kell tehát az isten által teremtett és egy erkölcsös élet folytathatása végett társadalmakká alakult világ létezésének anyagi és erkölcsi föltételeit, mindennemü törvényeit. A ki ezek szerint él, igazságosan él, az erkölcsi világrend értelmében él. A ki e törvények ellen él, nem él igazságosan, az erkölcsi világrend sérelmével él. Krisztus ugyanezt tanitotta, a mikor mondá: add meg istennek, a mi istené, s a császárnak, a mi a császáré.

Ebből azonban az következik, hogy a törvény oly tekintély, a melynek szót kell fogadni akkor is, a mikor meggyőződésünk szerint rosszat rendel. Az erkölcsi világrend szerint élünk, ha a törvény szavát követjük, nem ha a meggyőződésünkét, mely a törvényével esetleg ellenkezik. És a dolog valóban igy is van. Az erkölcsi világrend a mi erkölcsi és anyagi jólétünk őre és biztositéka, a végett van, hogy az legyen s engedelmességet méltán követel tőlünk. Hogy ez az erkölcsi világrend igen sokszor – egyes időkön át – minden inkább mint az, a mit rendnek vagy erkölcsösnek szoktunk tartani: azt bőven tudjuk a történelemből. Ez azonban nem jogosit fel bennünket az ellene való feltámadásra. Az ember romlékony és minden romlékony a kezében, az erkölcsi világrend is, mely időközönként igen nagy elfajzásokra jut. Az államok, az egyház intézményei, minden átalakul, romlik és fejlődik, reformácziók által megujhodik, irányt, elveket cserél. Az erkölcsi világrend tehát nem mindig ugyanaz, változik az emberekkel, változik államok, országok, világrészek szerint, változik a helylyel, az idővel. Változik erkölcsi becse rövid időközönként is. Ha a társadalmi, egyházi vagy állami hatalmak gonosz kezekbe jutnak, az erkölcsi világrend gonosz czéloknak jármába kerül. De értékével nem változik egyszersmind jelentősége is az emberek összeségére nézve, és szükséges, hogy tekintélye mindenkor megvédelmeztessék. Az erkölcsi világrend intézménye a társadalmak érdekeinek, szellemi, erkölcsi és anyagi érdekeinek, melyek prédává lesznek e világrend általános felbomlásánál ép ugy, a hogy ez érdekek soknemü sérelmével jár az erkölcsi közrendnek bárminemü jelentékenyebb megromlása is, akár politikai korrupczióban, akár a lelkek elvadulásában vallásos életük elernyedése folytán; akár társadalmi elerkölcstelenesedésben, akár hasonló egyebekben legyen beteggé. De mind ez csak részleges veszedelmévé lesz a társadalmak érdekeinek. Maga a társadalom indul bomlásnak ott, a hol a rend maga, az erkölcsi világrend, a társadalmi élet viszonyait szabályozó erkölcsi hatalmak ellen lázad maga a társadalom. Mi emberek tehát minden vágyainkat korlátozni tartozunk az erkölcsi világrend lehetőségeire, és semmire sem szabad törekednünk, a mi ezek szerint elérhetetlen. A mi az erkölcsi világrend föltételei szerint nem lehetséges, az egyáltalán lehetetlen. E világrenden kivül, minthogy nála nélkül nincs társadalom, lehetetlen maga az ember is, a kit az állattól nem annyira nagyobb intelligencziája különböztet meg, hanem abbeli társas természete, hogy öntudatos része a maga köztársaságának, eltökélés szerint és saját választásából teljesit benne hivatást. Ehez nem lehet a méh, a hangya s más társas állatok köztársaságát hasonlitani, melyben mint falanszterben teljesiti minden individuum a munkát, melynek teljesitésére a tojásból kikelt, s melyet nem cserélhet fel más állással. Az anyaméh – királynénak nevezve – megtermékenyűl, benépesiti a sejteket és meghal, a nélkül, hogy uralkodott volna. Más a herék, más a dolgos méhek munkája. És a here soha sem lesz dolgos, a dolgos soha sem lesz here. Az emberek társadalma évezredek óta átalakulásokon megy át, a munkás erők munkát és helyet, az osztályok szerepet cseréltek és az individuumok ily cseréje állandó.

Ezek szerint azonban ugy látszik nincsen különbség erkölcsi világrend és társadalmi rend közt. Valóban ugy gondolom nincsen is, csak a kifejezésben. Egyet és ugyanazt kell a kettő alatt értenünk: foglalatját mindannak, a mi a társadalmi életet, mint az emberiség erkölcsös czéljának szolgálót fentartja, védi és biztositja. A hol tehát erkölcsi világrendről, társadalmi rendről, közrendről szó lesz: mindig ezt értem alatta. Más rendet nem tudok, a mely által akár isten, akár földi hatalmasság létét éreztetné az emberrel, befolyását reá gyakorolná, vágyait, czéljait szolgálná vagy korlátozná. Csak ezt a rendet tudom, csak ezzel is számolhatok tehát az életben is, a művészetben is.