XIII. A tragikum egységes mivolta.

Érintettem már, hogy két főfajtája van a tragoediáknak s egy harmadik keverék fajta a kettőből. Az egyik fajta az, melyben a hős egyenesen támadja a világi rendet. Ilyen III. Rikhárd, ilyen Macbeth; a másik, a melyben a hős a világi rendnek, a mintegy benne megsértett világi rendnek védelmére kel. Ilyen Bánkbán, ilyen Hamlet. Vannak azután tragoediák, melyekben ez a két momentum elegyül. De mind e kategoriákban a tragikai momentum nem változik, sőt épenséggel ugyanaz marad. Azéban is, a ki a támadásban bukik, azéban is, a ki a védelemben idézi magára a katasztrófát, azéban is, a kinek sorsában mind e két momentum egyesül, mire a legvilágosabb példa Coriolán. Mert III. Rikhárd, ha meg nem bontja a világi rendet, nem juthat ama javak birtokába, a melyekre testi, elmebeli és lelki nagy ereje jogot formál, mint őt legjobban megillető javaira a földi világnak. Ő egyéni erejéhez képest sértve, megröviditve van a világi rend által, mely hitványabbak, kisebbek, pipogyák, gyöngék közt osztogatta el mindazt, a mi legméltóbban az ő erejét illetné meg Bánk sértve van a világi rend által, a mely megengedi, lehetővé teszi az ő nagy szivének, nagy lelkének büntelen való meggyalázását, boldogságának galád megrontását. Hamlet sértve van a világi rend által, mely lehetővé teszi, hogy az ő anyja, apja gyilkosának neje, a gyilkos pedig apja után koronás király legyen. Lear, az apai és királyi zsarnok sértve van a világi rend által, mely megengedi, hogy ő, a ki országokat osztogat, királyokat tesz boldoggá s ugy szólván a kicsapongásig élvezi ellenmondást nem ismerő szuverenitásának szertelenségét, saját gyermekeinek érzéseivel ne rendelkezzék; Coriolán sértve van a fenálló erkölcsi rend által, mely ugy intézkedik, hogy rendületlen férfinagyság, mely egy egyénben kivirágozva oszlopa a köztársaságnak, a gyáva, ingatag és ostoba tömeg szeszélyei szerint viselje magát, meghajoljon előtte, kolduljon tőle érdemeiért nem is jutalmat, hanem járandóságot. Romeo sértve van a világ erkölcsi rendje által, mely fentart és nem képes leverni oly viszonyokat, a melyek mellett lehetetlen az ő szerelme Juliához És igy tovább: mindenütt ugyanaz. De velünk, közönséges, avagy mondjuk nem-tragikus emberekkel is hasonló történik lépten-nyomon. Közülünk, élő emberek közül azonban csak az a lesz tragikus alakká, a kiben, mint a tragikai hősökben, megvan az a tartalmi nagyság, a mely nem képes a rövidséget elszenvedni, hanem sikra száll azért, a mit nagysága magának követel. Ez történik a drámákban is, melyek ha hőseik emberi erőn felüli tökéletességekkel vagy nagysággal vannak felruházva, tragoediák lesznek, ha tulajdonságaik szerényebb mérvüek, középfaju drámák.

Folytassam-e példáimat? A tragikum fogalma ennyivel azt hiszem arra az egyszerüségre és egységre van redukálva, melyet minden ember megláthat, de melyet mindenki önkénytelen ki is érez a lángelmék nagy alkotásaiból. A vétség zavaros, ingadozó és bántó tanánál ez általánosabb, világosabb és azt hiszem nemesebb is. Egy hasonlat nem demonstrál semmit, de szemléltet és ezzel magyaráz. A czédrus a fák óriása. Büszkén emeli koronáját az égre. Sőt ezzel sem éri be: hegytetőkön tenyészik, a hegyeket teszi maga alá, hogy azzal is nagyobb legyen. És még ennél is tovább megy: nem a mi égövünkalatt tenyészik, hanem délibb vidékeken, a hol magasabbak a hegyek, magasabban megy a hegyekre a fa, s legmagasabban a czédrus. És mentül magasabban megy, és mentül nagyobbra tör: ott üt bele legjobban a villám. A hegytetőn álló óriasba, nem a völgyben, a tömegben élő szerény exisztencziákba: beleüt nem azért mert vétkes, mert féreg férkőzött büszke testébe, hanem azért mert – nagy.

Én csak egy értelemben tudok jogosult vétségről a tragikumban és ez az a momentum, amely az én felfogásom szerint – és azt hiszem, némileg Arisztotelesé szerint is – közremüködik a katasztrófa kiengesztelő hatásában. Ez pedig az, hogy bizonyos értelemben nézők és olvasók mindnyájan erkölcsi büntársai vagyunk a hősöknek, a kik e szerint, a mennyiben sorsuk bünhödés, ugyszólván érettünk bünhödnek. Mindnyájan helyesléssel, lelkesedéssel, részvéttel, bámulattal, csodálattal és az érdeklődés sokféle árnyéklatával kisérjük tetteiket, tapsolunk elhatározásaiknak, élvezzük az emberi nagyság, az emberi képességek kinyilatkoztatásait; a hősben magunk mását, tulajdonságaiban saját tulajdonságaink hatványát szemléljük; önérzetünk feldagad, bizalmunk fölserken, méltóságunk érzete izmosodik, látván magunkat, az „embert“ rendkivüli fényességeiben, elméje, szive, akarata erejét, vágyai mérhetetlenségét, erkölcse hatalmát, lelke rettenthetlenségét, szárnyaló becsvágyát, soknemü tartalmait… Lelkendezve követjük sorsában közvetlen érdeklődéssel, csak a katasztrófa előtt állunk meg megdöbbenve, ott válunk el tőle, fölemelve általa, de tele tanulsággal is és engesztelékenyen rettentő bukása felett. Mert szép és fenséges látvány az ember érzelmeinek, indulatainak, vágyainak szertelen nagyságában; félelmes is azonban és emberi részvételünkre méltó törékeny végességében, és mindenképen gyengébb a rendnél, a mely állandó és a hős bukása által megujhodik, hogy felettünk kisebbek felett mindörökre őrködjék.