XII. Szokrates.

A kedves athenei bölcs is egy tragoedia hőse, egy mondhatnám mosolygó tragoediáé. És ha egy felől sok való és költött esetből tudjuk, hogy a vétkesség nem sodor okvetetlen katasztrófába bennünket, más felől az ő esete megtanit bennünket arra, hogy a tragikus bukás várakozhatik ránk nagy vétség, sőt minden megállapitható vétség nélkül is.

Tudvalevő, hogy Szokratesz egyik filozofikus alaptétele az volt, hogy az igazságos a törvényes. Tudvalevő, hogy ő ez elve szerint élt is. A törvényeket megtartani neki annyi volt, mint igazságosan élni, s ő, mikor már halálra volt itélve, azt mondta magáról: nem hiszi, hogy ember jobban és kellemetesebben élt volna, mint ő. Mert a törvények szerint élt mindig, tehát igazságosan is élt.

Ha az erkölcsi rend nem más, mint az isten teremtette világnak, szükebben az emberi társadalomnak isteni és emberi törvények szerinti létezése, tehát törvényes állapota s a tragikum az összeütközés ezzel: akkor ime látunk egy embert Szokratesben, a ki e renddel sohasem jött ellentétbe, ő az a minta ember, a kinek önmérséklet, testi és lelki gyakorlatok szakadatlan sora által sikerült magát teljesen harmoniába hozni a világi renddel. Sikerült neki, a mi rajta kivül ugy szólván senkinek sem adatott meg. Ő e tekintetben az emberi tökéletesség, szemben a tökéletlen emberekkel. Ha azonban a tragikum a világi rend megsértése, miként lehet tragikusnak nevezni azt az alakot, a mely épen abban jeles, hogy soha sem sérti a rendet, a mely valóságos inkarnacziója a rendnek? Még abban sem sérti meg, hogy az igazság – törvényesség – rovására bármely fogással, egy jó szóval, egy hizelgő szóval, egy meginditó szóval, vagy más hasonlókkal éljen a maga védelmére, a mire tudvalevőleg nem vala rábirható. Inkább itéljék el, mintsem hogy igazságát, melynek kultuszát űzte egész életében, hamis, vagy ahoz nem méltó fegyverekkel oltalmazza s ezzel homályt ejtsen rajta. Valamint egy izben mint biró életét koczkáztatta a törvényesség védelmében birótársai és egy bősz néptömeg ellen egymaga, ugy most mint vádlott nem tett az igazság ellen semmit a maga igazságáért. Azt hitte, hogy az igazságnak, a törvényességnek becsesebb szolgálatot tesz, ha ártatlanul hal meg érte, mint magának, ha mással szabaditja ki magát, mint ártatlanságával, igazságával.

Egy igazán nagy lélek, a mely egész életét hazudtolta volna meg halála pillanatában, ha máskép teszen a menekvés reményében. És meghalt, nem mert megsértette a társadalmi rendet; nem mintha vétett volna ellene, hanem mert ellenkezőleg tökéletessége, maga az erkölcsi rend volt, a törvény, az igazság volt maga emberi alakban. A rendnek, az igazságosnak, a törvényesnek oly nagysága azonban, mely ideálnak képzelhető, de mint ember, ha létezik, a tragikus végzet hatalmába esik, és belőle talán csak egy módon szabadulhatna meg, akkor, ha a társadalom élére állittatnék, mint korlátlan ur, mint forrása és feje a törvényeknek, elsőnek nem csak egyéni tulajdonságaira, erényeire, lelki nagyságára nézve, hanem külső nagyságban, hatalomban, hivatásban is elsőnek. Mert ha a társadalom nem oly tökéletes, mint ő, akkor nem nyujtja az ő lételének feltételeit, ha csak minden hatalma is a társadalomnak az ő kezébe nem tétetik le.

Mint egyszerü közpolgár ez ideális, sugárzó nagyságban, egy szabad társadalomban barátok központja, ellenségek czéltáblája, a jók bálványa, a gyarlók és gonoszok gyülöletének tárgya lesz: és elviselhetetlen jelenség ama rosszak szemében, kik esetleg a társadalmi rend őrei, hatalmainak kezelői, tekintélyének képviselői. Ha Athéne rossz kezekbe kerül, ha a közhatalmat terhelt lelkiismeret, hiuság, kapzsiság, bünös szándék gyakorolja; az igazság védelme nem találtatik az állami hatóságok hivatalában, hanem csak a példás bölcs tanitásaiban, példájában, egyéb módjában, erkölcsi nagyságában: akkor ez utóbbira nézve megérett a tragikus fordulat. A társadalmi rendet ő képviseli; de a társadalmi hatalom az ellenséges tábor kezében van. Intézkedik nem a ki vele él, hanem a ki visszaél a társadalmi rend intézményeivel. Ez elkorcsosodása a társadalmi rendnek a maga védelmére keresni fogja az ürügyet, az alkalmat, hogy a fényes példát, melytől az ő feketesége csak feketébb, eltaposhassa. A konfliktusban a társadalmi rend maga lesz a tragikus hős vagyis az az alak, a kiben e fogalom ideális tisztaságában, emberfeletti nagyságban testet öltve megjelenik. Ne mondjátok, hogy martyr, a ki felmagasztosulva vértanuságot tesz hitéért s földi mulandóságot cserél mennyei halhatatlanságért. Nem: egy ember, a ki inkább életét adja, pedig szereti és becsüli az életet, mint erkölcsi nagyságát. Nem fordit a dolgon, hogy nyugalommal üriti ki a bürök-pohárt: tanitványai jajgatva, megindulva, sirva állanak körülötte, épen mint mi a tragikus hősök körűl.

És senki se higyje, hogy Szokrates ilyetén tragikuma más, mint más tragikus hősöké. Nem csak nem más, de teljesen azonos. Csupán hogy nem olyan egyszerü, mert itt az élet mint drámairó a legegyszerübb fenséggel dolgozott; a minő poetáinknak részben nem lehetséges, részben nem tanácsos. Nézzük csak Bánk-bánt. Mi az ő helyzete más, mint a Szokratesé? Az erkölcsi rend felett őrködni hivatottak paczkázásai a nemzeti, politikai és egyéni jogok tömegén hivják őt harczba. Ő nem is épen az a bölcs, minő Szokrates; hozzá őt egyéni viszonyai, állása, méltósága, becsvágya, családi köteléke százoldalon sebhetőbbé teszik, mint minő az igénytelen athenei polgár, de erkölcsi világának integritása nem fér meg az udvari erkölcsök fenállásával. Ő is, mint Szokrates, az erkölcsi rend önkéntes bajnoka az erkölcsi rend hatalmainak hivatalbeli bitorlói ellen. A tragikumuk ugyanaz; a mennyiben történetük különbözik, az egyéniségek személyes viszonyaik, más világuk, más környezetük, más föladatuk, a közvetlen konfliktus más volta által untig meg van okolva és megmagyarázva. És Hamlet? Nem-e szemben vele jóval, becsületessel és ártatlannal egy – gyilkos király ül a trónon, mint az erkölcsi rend első őre. Hozzá még az ő apjának gyilkosa, neki pedig nagybátyja is, sőt most már mostoha apja! Mily meggyalázott erkölcsi rend, meggyalázva, legázolva az által, a kinek mint legfőbb birónak, e rend védelme, sérthetetlensége egy egész országban a kezébe van letéve. És Hamlet, a ki az igazságot keresi, keresvén a bünöst szorongatja: ép ugy élő veszedelmévé lesz a királynak, mint a tanitó és erkölcsben élő Szokrates Athene előljáróinak. Hozzá Hamlet még filozofus is, és ennyivel rokonabb Bánknál Szokratessel, de a tragikum e nélkül is teljesen azonos volna a három közt és minden egyéb tragikus rokonaiké közt, a mely nagyságukban, jellem, érzés, észbeli nagyságuk oly mérvében rejlik, a mely jogaihoz a középszerek számára törvénynyel rendezett társadalomban avagy az e társadalomban lehetséges ellenséges erőkkel szemben nem juthat.