XIV. Ismétlések.

A tragikum, az eddigiek szerint, a földön nem lehetséges emberi nagyság összeütközéseinek megnyugtató megoldása katasztrófa által. E katasztrófa, mint meglakolás egy vagy több vétségért, a mennyiben vétség és bünhödés rendszerint megforditott arányban vannak benne egymással és igy fogalmainkat az igazságról sértik, magában véve erkölcstelen és kinos volna, ha az emberi társadalom föltételei szerint lehetséges emberek sorsát intézné el eképen, vagyis olyanokét, a kiknek jogai, igényei, vágyai, szenvedélyei társadalmi intézményeink keretén belül, együtt élő szokásaink szerint kielégithetők, vagy a kiknek vétkei ugyan ez intézmények és szokások szerint megfelelő mértékü büntetéssel igazságosan büntethetők volnának. A ki boldogulása föltételeit a földön megtalálja, vagy a ki nem sérthető ugy, hogy sérelme orvoslatát meg ne találná a társadalomban, vagy a ki nem vétkezik ugy, hogy bünei mértékét megfelelő mértékkel meg ne tudná torolni a társadalom: annak bárminemü konfliktusa az emberi fogalmak szerinti igazságos mértékkel elintézhető. Ide tartozik az emberek sokasága az életben, ide a középfaju drámák tenger hősei. Egy más kategoriába tartoznak azok, a kik erkölcsi, érzelmi, és értelmi rendkivüliségöknél fogva vagy boldogulások föltételeit nem találják meg a földön, vagy oly sértékenyek, hogy a sértés megtorolva is elviselhetetlen rájok nézve, vagy a vétkezésben oly szertelenek, hogy a földi igazságszolgáltatásnak e vétkezés megmérésére nincs mértéke, megfelelő megtorlására nincs eszköze. Ezek, mint rendkivüli lények, saját szertelenségök sulya által katasztrófába hajtatnak, a mely nem vétkességöknek, hanem nagyságuknak felel meg. Ezek az életben a kivételes lények, a müvészetben a tragikus természetek. Impozansak, félelmesek, fenségesek megjelenésökben; impozansak, félelmesek és fenségesek megsemmisülésökben Lényök rendkivülisége és megsemmisülésök rendkivülisége fedezik egymást, ez a kettő adja azt a titokzatos egyensulyt, mely más művek megoldásának megnyugtató, mert világos igazságszolgáltatása helyébe lép s mely voltaképen a tragikus hatásnak mondandó.

Tényezők e hatásban 1) a tragikus természet, melyről már szóltam; 2) a tragikus helyzet, melyről szintén volt szó: 3) a közrend elégtelensége; 4) az esemény szemlélője és 5) a közrend érdeke.

A tragikus természet egy rendkivüli emberi tulajdonságokkal – egygyel vagy többel – felruházott emberi lény, a kin, egy adott esetben, e rendkivülisége uralkodóvá lesz. Ekkor áll elő a tragikus helyzet: a kényszerüség leszámolni vagy természetével, vagy az adott esettel: a czéllal, a föladattal, mely uralkodó szenvedelmét kihivja. A helyzet tragikus volta abban rejlik, hogy a tragikus hős sorsára a végső eredmény ugyanaz, ha vállalkozik föladatára, ha nem. Nem vállalkoznia annyi mint mindarról a mi az életben rá nézve becses, sőt magáról az életről is lemondani; vállalkozni annyi mint czélját elérni saját magának feláldozásával. Az első eset, a melyben a tragikus természet e természetét zabolázza tétlenségre, a drámai müvészetben nem fordul elő, csak az életben, minthogy a drámairónak épen a harcz, a cselekvés az anyaga, a melyből dolgozik. Tőle a katasztrófa elé szindarabot várunk, a mely a katasztrófát valószinűség által a valóság erejével ruházza fel. Az élet valóságot nyujt, nem szorult arra, hogy esetei logikus fejleményeit mutogatva, valószinüséggel csaljon meg bennünket. A müvészet tehát okokkal, okszerű fejleménynyel visz minket a tragikus megoldásig. A tragikus megoldás azonban csak akkor ok szerint való, csak akkor tragikus, ha összeütközései kiengesztelésére a közrend elégtelen; ha érdekeinek kielégitésére, büneinek büntetésére társadalmi, álladalmi és egyéb hatalmak kezében nincsen elegendő eszköz. A tragikai természet a neki elégtelen közrend fölibe emelkedik egyéni erejével, uralkodó szenvedelme hatalmával és kiveszi magának, a mi emberit meghalad, vagy a mi egyest nem illet, vagy a mi a közrend szerint mást illet, nem őt. Az esemény szemlélője én vagyok, vagy te, szives olvasóm, vagy más, vagy mindnyájan, egy szóval az „ember.“ Látjuk a magunk mását, még pedig egy rendkivüli jelenségben; látjuk a magunk vágyait, a magunk érzéseit, a magunk szenvedelmeit rendkivüli mértékben; látjuk az egyént tetszős harczában egyénisége jogaiért: nem-e mindnyájunk küzdelme ez? De látjuk egyszersmind a magunk és százféle érdekeink védelmére törvényesen fenálló közrend megbontását az erős, a szertelen ereje által. Azonban az erős bukik és helyre áll az erősebb: a közrend.

Igazságszolgáltatás nem történt a bün mértéke szerint, de történt más, a mi ezzel felér. Láttuk egy rendkivüli hős minden fényét és fölemelő erejét; láttuk helyzete kényszeritő voltát, mely a végső eredményre nézve nem enged választást; hallottuk a rendkivüli emberek vágyainak ellenségét: a világi közrendet sarkaiban recsegni, ropogni; szemléltük embertársunk elszánt küzdelmeit érzésekért, vágyakért, czélokért, melyek kisebb-nagyobb mértékben mindnyájunk érzései, vágyai és czéljai; és láttuk végre egy bár rendkivüli ember elhárithatatlan bukásának az árán jogaiba visszahelyeztetni mindnyájunk jogainak állandó őrét, a közrendet. E tényezők szülik a kiengesztelő tragikai hatást, lelkünknek félelem és részvét által való tisztulását, mint Arisztotelesz mondja.