IX.

A förtelmes hollandi ősz egész hideg szomorúságával beköszöntött. A temérdek csatorna, a folyamok, a tavak, a tengeröblök és a tengerek párája ült mindig lomhán az egész országon. A levegő nyálkás, nyirkos volt, még ha nem esett is az eső. Reggel és este sürű köd gomolygott Utrecht utczáin. Majd végevárhatatlan záporok szakadtak le a felhőkből, s patakzottak le a grachtok piszkos vizébe. Barátainkon végtelen levertség vett erőt. Napokon át nem látták a napot s egyiküknél-másikuknál összeülve hallgatták a háztetőről ömlő víz tompa zuhogását a vascsövekben. Órákig gubbaszkodtak szótlanul s nem mertek arról beszélni, a mire mind gondoltak: a székelyföldi remek havas világra, a dicső fenyveserdőkre, a tiszta éles levegőre. Bótai köhögött, nem járt ki, azért rendesen nála üldögéltek. Simándy szorgalmasan tanította a Baljon-fiúcskát, a kivel nem volt már semmi baj. Ugy viselte magát, mint a kezes bárány. A theológiára ő és Gábor különben szorgalmasan jártak, különösen a hollandi nyelv-leczkékre. Simándy szépen haladt is, de Gábor csak nevetett az öreg tanáron, a ki komolyan hitte, hogy a vastagnyakú szittyát meg fogja tanítani a hollandus nyelvre. A bús napok legkellemesebb pillanatai azok voltak, mikor a posta levelet hozott Magyarországból. Bótainak rendesen legidősebb nénje, Rózsa írt, egy keserű, elégedetlen vénlány, a ki örökösen panaszkodott. Apa folyton -57- betegeskedik, alig lát már, s a gondnok azt mondta, hogy újesztendőre káplánt kell melléje kérni. Káplánt, ide, ebbe a nyomorúságba! Még egy fogyasztó szájjal több. A Barna havi húsz forintja nélkül koldulni mehetnének!

Ez volt a rendes nóta, Bótai csak még jobban elkomorodott rajta, de azért mégis jól esett neki, mikor a nénje levelét a kezében tartotta. Nagy ritkán Anikó is írt egy félénk, gyerekes levelet. Mit írhatna a falusi kis lány a nyomorult, unalmas községből tudós bátyjának a messze Európába? Oh, Simándy meg tudta volna mondani, hogy mit írjon… de így meg kellett elégednie annyival: Simándyt sokszor üdvözlöm. S a szegény fiú úgy érezte, mintha a levélből a tavasznak egy édes fuvalma csapott volna feléje.

Minden héten egyszer teára mentek Baljonékhoz. A teaestélyek már nem voltak olyan unalmasak. Simándy hollandusul kotyogott a két öreg asszonnyal, a kik halálra nevették magukat rajta, Bótai, mint rendesen, sakkozott Baljon papával, Puskás pedig magyar nótákat énekelt Derrynek, sőt a Szent Anna tavánál önkezüleg vágott és faragott furulyáját is megfujta néha. A kis Derry igen vidám volt ilyenkor, s mint egy pillangó röpködött ide-oda. Egy este nagyon meglepte a fiúkat azzal, hogy mint náluk, a Székelyföldön szokás, simára fésülve jelent meg, s hosszan leeresztett kék czopfjába kék szalag volt fonva. Puskásnak tünt föl először, s azonnal gratulált a leánynak.

– Kitől hallotta, kisasszony, hogy minálunk így viselik a hajukat? – kérdé Simándy.

Derry durczásan megállt előtte.

– Hát már elfelejtette? – kérdé s hangjában egy kis gyöngéd szemrehányás rezgett.

– Bótaitól?

– Dehogy, magától. A multkor beszélt róla, mikor itt voltak.

– Pompás viselet, ha valakinek ilyen remek haja van. De magának a rózsaszín jobban állana. -58-

A következő tea-estélyen Derry csupa rózsaszín szalaggal jelent meg. Ah, de nem vette észre az, a kinek szánva volt… s a fehér lány-szoba az este megint sokáig látta sírni a kis Derryt.

November közepe táján Bótai ágyba dőlt. Verőfény, napmeleg, jó levegő kellett volna neki, hogy meghosszabbítsa sorvadó életét, s egy időre megállítsa a tüdeje romlását. Erős lelki rázkódás döntötte őt le lábáról: Derryt megkérte egy előkelő, gazdag fiatalember, s a szegény fiu előtt ezzel egyszerre föltárult életének sötét reménytelensége. Nem mintha azzal kecsegtette volna magát, hogy talán egykor neki fogja nyújtani a kezét… De jól esett neki, hogy a leány senkié, másé se, ha már nem lehet az övé. Derry elutasította a fiatalembert, de Bótai szivében akkor már meg volt forgatva a tőr, s nem tudott újra erőre kapni. Simándy és Puskás szétzúzott lélekkel mentek oda mindennap, s vídámságot tettetve beszélgettek Barna ágya körül. E közben lassan előkészítették Barnát egy híres specziálista látogatására. A professzor eljött s tüzetesen megvizsgálta a beteget. Egy mély pillantást vetett Simándyra – aztán kijelentette, hogy a beteg kellő ápolással egészen meggyógyulhat, ő csak a szív működésével nincs megelégedve. De mivel a szobája hideg s éjjel a beteg egyedül van, elrendelte, hogy vigyék az egyetemi kórházba. Ott a folytonos felügyelet, a kitünő ápolás csakhamar visszaadja az erejét. Az a szerencséje, – fejezte be az orvos, s mosolyogva nézett a sápadt fiura, – hogy fiatalember, s a jó vér, a friss test segíteni fog magától is a bajon.

Az orvos elment. Simándy iszonyú, hangos jókedvre derült, hogy sírva ne fakadjon. Puskás, szegény, mindent komolyan vett, az orvos szavait is, Pali jókedvét is, s majdnem csürdüngölőt járt örömében. Aztán elővett egy pakli kártyát s hárman krajczáros preferánczot játszottak. Barnának is megjött egy kicsit a kedve, – csak akkor gördült ki két nagy könnycsepp a szeméből, -59- mikor a kocsi előállt, s megszokott, kedves kis szobáit ott kellett hagyni. Baljon papa meg Artur feljöttek elbúcsúzni, s Barnának végtelen jól esett, mikor az öreg hollandus így szólt hozzá:

– Édes Botáj úr, a szobáját fönntartjuk, csak hagyjon mindent úgy, a hogy van. Ha valamijére szüksége lesz, csak irjon.

Simándy nem állhatta meg, hogy kezet ne szorítson a becsületes öreggel, a ki tudtán kívül oly boldoggá tette barátját. Aztán vitték a beteget, a ki sóvár szemekkel tekintett körül, búcsúzott a faltól, a szögletektől, a folyosótól, az udvartól, a lépcsőtől, melyek mind-mind néma tanui voltak sóhajtásainak. De a kit ezek a sóhajtások illettek, az nem sejtett semmit és nem mutatta magát. S miközben a puszta kórházi szobát lakója elfoglalta, Simándy fölment a professzorhoz.

Sokáig kellett várnia az előszobában, míg hozzáférhetett. Halálra vált, ólomszürke arczú emberek közt kellett töltenie majd egy órát. Ezek a szegénysorsú betegek voltak, a kiknek a professzor ingyen rendelt. Körülötte hangzott a roncsolt tüdők hörgése, zihálása, köhögése, s a fénytelen szemek mohón kutattak köröskörül, hogy maguknál rosszabb állapotban lévő páczienst találjanak. S Pali érezte, hogy a nyomorultak irígykedve néznek széles vállaira, domború mellére, s szinte félelem fogta el, mert mintha ellenségek közt lett volna.

A professzor azonnal megismerte.

– Már vártam, mert önnek meg kell mondanom az igazat, a mit a beteg előtt el kellett titkolnom. Az ön barátja menthetetlen. Alig van már tüdeje neki…

Pali atléta-termete megroskadt, mintha valami nagy terhet tettek volna rá. Tudta, hogy nagy baj van, de ily gyors katasztrófára nem számított.

– Professzor úr, mi idegenek vagyunk, magyarok… köztünk, utrechti magyar diákok közt, a kik több mint egy évszázadja ide járunk tanulni, van egy fogadás, hogy a ki itt meghal, annak a mellére társai egy marék -60- hazai földet hozatnak s azzal temetik el… Bocsásson meg, ön ért engem…

A tudós ember megenyhült arczczal nézett Palira.

– Hozassa meg azt a földet, de rögtön…

– Oly kevés ideje van? – rebegte Simándy.

– Minden órán megfulladhat… de elélhet két-három hétig.

Simándy belekapaszkodott egy nehéz ébenfa-asztalba. Az ő teste nem remegett, de az asztal megérezte rettentő indulatát s a rajta lévő üvegcsövek, poharak, lombikok zörögni kezdtek.

Talán nem is köszönt a professzornak? Később nem emlékezett rá. Tántorogva ment ki, az utczán pedig futni kezdett. A hideg eső, mely végigpaskolta az arczát, magához térítette. A halál ólálkodik körülöttük!

Talán már a kórház kapuján zörög. Talán már a homályos folyosón siklik végig. Talán már Bótai ágya szélén ül.

Ujra futni kezdett az egyetemi kórház felé. Sötét volt már, mikor oda ért. A lépcsőn hosszú, fekete kasban hoztak le egy halottat… Az est leple alatt szokták őket a halottas kamrába vinni. Pali mint egy őrült, odaugrott, s félrerántotta a leplet. Csalódott. Egy fehér szakállu öreg ember feküdt benne, viaszsárga arczczal. Szegény, de sokat szenvedhetett, hisz hosszú életet élt.

Fölment Bótaihoz. A beteg tejet ivott, s folyton a szíve működését figyelte.

– Irtál az apádnak? – kérdé Pali közömbös hangon.

– Nem, nem is akarom neki megírni, hogy beteg vagyok… tavaszszal is hogy kétségbe voltak esve.

Másnap Pali megdöbbenve látta viszont barátját. Mintha tíz évvel öregebb lett volna.

– Miért hoztatok el abból a kedves házból? – szólt rekedt, békétlen hangon. – Itt nem tudok aludni, ha alszom, nyugtalanító álmaim vannak. Mintha nagy -61- hegyek feküdnének a mellemen. Fulladozom… Ott meggyógyultam volna.

Harmadnap lázasan, veszekedő hangon így szólt Palihoz:

– Hiába beszéltek, én érzem, hogy meg fogok halni. Mit sápadsz el? Máris látod rajtam a facies hippocraticát? Csak arra kérlek, hogy (s itt a hangja suttogóvá vált) a kuratórium előtt titkoljátok el, a míg lehet, s a deczemberi stipendiumot küldjétek egészen az apámnak.

Itt zavartan megállt, s a fejét tapogatta.

– Megállj… óh, most jut eszembe… az apám előtt legfőképp el kell titkolnotok a halálomat… meghasadna a szíve szegény öregnek, s ha meghalna, akkor a testvéreim az utczára volnának dobva… Megállj… Nincs semmi gondolatod? Szólj, megnémultál? Azt kell írni, hogy valami egyetemi pályadíjat nyertem, különben föltünik otthon, hogy én az egész stipendiumot haza küldöm. Megértettél? Egyetemi stipendiumot mondtam…

Vad kétségbeesés fogta el Pali szivét. Sokáig összeszorította, véresre harapdálta az ajkát s végre megszólalt:

– Édes öregem, ne izgasd magadat, azzal csak a gyógyulásodat hátráltatod. Én nem azért jöttem, hogy te beszélj nekem, hanem hogy én beszéljek neked. Valakiről, a ki mindennap tudakozódik utánad…

A boszús arcz kezdett kisimulni.

– Ne mondd, hogy ki, ne mondd…

– Én nem mondom. Minek mondanám, mikor úgyis tudod?

A fakó arczon örömpir jelent meg.

– Azt mondod: mindennap? – suttogá.

– Mindennap. Sőt azt is kérdi, hogy lehetne-e neked egy kis virágot vagy gyömölcsöt beküldeni…

– Hát miért nem küldött? Miért nem küldött? – kiáltott siránkozva a beteg. -62-

– Tudod, hogy a kórházba nem szabad semmit beküldeni.

– De ez kegyetlenség!

– Majd beszélek az igazgatóval. Jó?

– Beszélj, az Isten áldjon meg, beszélj. De hamar. Még ma. Most, rögtön. Eredj! Hát mégis itt vagy?

– Tüstént megyek, csak viseld magad okosan és légy nyugodt.

– Nincs már semmi bajom, csak szaladj!

Arcza piros volt és szemei égtek. Simándy vígan intett neki és mikor az ajtót maga után betette, már a könnyei folytak. Az ajtón keresztül hallotta, hogy Bótai fütyül. Befogta a fülét és futott-futott, mert érezte, hogy meghasad a szíve. -63-