X.

Hazudott, hazudott neki; de hát nem volt-e kötelessége?

Nem ugyanazt tette-e, a mit a tudós orvos, a ki látta benne a halált és mégis megcsillogtatta előtte az élet reményét? Csak azért, hogy ne vegye észre, hogyan közeledik feléje nesztelen léptekkel a halál.

Szégyelte magát, egész lelke fájt bele, de aztán a tudat, hogy ezzel megaranyozza barátjának utolsó napjait, lassankint lecsillapította belső háborgását. Érezte, hogy jót cselekedett.

De hát a lány? Az az aranyszőke kis lány? Szabad volt-e őt belevonni ebbe a kegyetlen játékba? Szűzi lelkét, vidám, napsugaras gyermeki életét szabad-e összeköttetésbe hozni e halálos ágyon vívódó ifjú emésztő szenvedélyével? Szabad-e megsejtetni vele, hogy az élet nem csupán madárdal, lánykaczagás, virágillat és napsugár?

Súlyos léptekkel haladt tova Simándy az utczán. Ugy érezte, mintha Derryt megbántotta volna. Mit csináljon? Hogy ápolja tovább a haldokló édes illuzióit és hogyan árulja el a lánynak?

Puskás otthon ült, s a kályha tüzénél melegedett. Éppen befejezte a levelet, melyben Pali utasítására egyik nagy-enyedi barátjától egy kis ládika földet kért a kollégium kertjének földjéből. Okul azt irta oda: -64- meg akarjuk próbálni, tenyészik-e a magyar földben a hollandi tulipán. Ekkor nyitott be hozzá Simándy, a ki szó nélkül odaült melléje a tűzhöz. Mind a ketten fáztak. Sokáig egy szót se váltottak, végre Simándy halkan elkezdett beszélni kórházi látogatásáról. Legföljebb három hétig él. Nekik azonban halálát nem szabad az otthoniak előtt elárulni. Az öreg, gyönge Bótait rögtön megölné fiának, büszkeségének, szemefényének halála. S a lányok ki lennének dobva az utczára. Az öreg Bótainé már meghalt, a gyerekeknek pedig nem dukál a kegyév az eklézsiától. Hogyan ámítsák el az öreget? Folytatni kell fia rendes heti leveleit…

– Ez az, ezt magamra vállalom, – felelt Puskás, – mind a ketten az öreg Szabótól tanultuk Enyeden a szépírást, s tudod, hogy Szabó bácsi tanítványai majdnem mind teljesen egyformán írtak. Előveszem szegény Barna írásait, s másolni fogom… pontról-pontra, betűről-betűre… Százszor leírom, lerajzolom a betűit, de megtanulom híven utánozni… nyugodt lehetsz.

A szobaleány behozta a délutáni teát. Gábor zavartan nézett körül. Valamit készített ő ehhez, de nem jutott eszébe, hogy mit… Végre a homlokára ütött. Krumplit rakott a parázs közé sülni. Előpiszkálta. Korommá volt már égve.

Simándy komoran nézett a tűzbe. Besötétedett már, de nem gyújtottak lámpát. A kandalló föl-föllobbanó tüze egy pillanatra élénk vörös fényt vetett szét, aztán újra félhomály borult a szobára. Ilyen fölvillanáskor két óriási árnyék jelent meg mögöttük a falon… mint a sötét gond, mely a lovas mögött ül… Odakint megszólaltak a grachtokon közeledő hajók tompa hangú bús kürtjei. Simándy fölállt. Tisztán állt előtte a dolog. Baljonhoz kell mennie, bocsánatot és segítséget kérni.

Baljon úr a raktárban volt, hol a most érkezett jávai kávés-zsákokat helyezték el. Egy szolgálatkész fiatal úr a labirintuson át odavezette. Egyszerre egy elektromosan -65- világított óriási teremben találta magát, hol száz meg száz munkás sürgölődött, transzmissziós szíjjak csattogtak, s fölhuzó gépek dübörögtek. Baljon, a ki egy magas dobogón ült, meglepetve látta fiatal barátját belépni ide.

Egy intésére széket toltak oda Simándynak, s az öreg odahajolt hozzá:

– Valami baj van?

– Az. Nem háborgatom?

– Óh, dehogy, semmi dolgom sincs, csak az kell, hogy a munkások itt lássanak. Ön megijeszt a sápadt, komor arczával. Bótai?

Simándy szomorúan bicczentett.

– Nagyon rosszul van?

– Végét járja.

– Segítségre van szükségük?

– Arra.

– Kérem, számíthatnak rám.

Simándy habozva nézett az öreg úr jóságos és megindult arczára. Azután lassú, töredezett hangon elmondta Bótai szerelmét, reménytelen szerelmét Friderika iránt. Végül bevallotta, hogyan használta föl ő ezt az érzelmet, hogy a boldogtalannak végső napjait megédesítse.

– Bocsásson meg, uram, – fejezte be szavait, – az ön lánya valóságos angyali szerepre, arra van hivatva, hogy e szegény fiunak megszerezze itt lent az üdvösséget. Az emberszeretet nevében kérem, tegye meg azt, a mivel én barátomat kecsegtettem…

A nagy, erős legénynek melle hullámzott, s ujjai görcsösen egymásba fonódtak, mikor könyörgésre emelte kezét.

Baljon egypárszor végigsétált a dobogón, hogy izgatottságát lecsillapítsa és meghatottságát elpalástolja. Majd megállt Simándy előtt.

– Rendben van.

Többet nem szólt, figyelmét újra a munkásokra -66- fordította. De a következő napokon Simándynak sokszor eszébe jutott az otthon szokásos léha fogadkozás, igérgetés, a miből mind nem lesz semmi. A becsületes hollandus azt mondta csupán: rendben van, s ezt magára nézve olyan kötelezőnek tartotta, mintha szent esküvéssel megfogadta volna. Minden reggel megérkezett a két szál rózsa a kórházba, s a puszta szobát, hol az elmulás rémei lassan haladtak előre kérlelhetetlen munkájukban, Tündérországgá változtatta át. Egyszer őszi baraczk jött, melybe a Derry név volt tűvel beleszurkálva. S a beteg odaszurkálta mellé a Barna nevet. És nevetett és kaczagott hozzá és föl akart kelni és ugrálni a szobában. Eltette a két baraczkot a vánkosa mögé. Elő-elővette és olvasta a két nevet, mintha valami édes titkot akart volna belőle kiolvasni. De egy hét mulva, mikor reggel elővette, megdöbbent… A baraczkok romlani kezdtek. Először elrothadt a Barna, azután a Derry. S a szegény fiu mereven nézte, hogyan nyeli el lassan a pusztulás ezt a két nevet és sirdogált rajta.

Simándy és Puskás fölváltva órákat töltöttek a kórházban. Simándy azonkívül mindennap megjelent a háznál Arturt tanítani. De sohse ment be a családhoz. Nem is látott senkit. Egyszer találkozott Derryvel az üvegfolyosón, s ekkor nem állhatta meg, hogy vele szembe fordulva, azt ne mondja neki:

– Óh, kisasszony, áldja meg az Isten a jóságáért.

Ezzel tova akart sietni. De Derry megszólalt:

– Gondolja, hogy meg fog áldani?

S ránézett csodálatos, mély szemeivel.

– Meg, kisasszony. Imádkozni fogok érte. Lássa, nekem nincs kiért imádkoznom, a maga boldogságáért fogok imádkozni.

– Az én boldogságomért? – szólt lassan, gondolkozva Derry. S ez már nem a rövidruhás kis leány hangja, hanem a nő megszólalása volt, a ki figyel, hogy erre a szóra: boldogság, támad-e visszhang odabent a szívben? -67-

A leány hirtelen összerezzent. Simándy körülnézett és megjegyezte, hogy egy ablak nyitva van, azon jött be a hideg. A leány jóváhagyta, azután így szólt:

– Én lestem itt magát, mert valami mondani valóm van. Holnapután deczember hatodika, Szent Miklós napja van. Tudja, hogy ez Hollandia ünnepe? Mi nem karácsonykor, hanem Sanct Nicolaaskor szoktuk egymást ajándékokkal meglepni. Nézze, milyen helyes kis pénztárczát csináltam Bótainak. Gondolja, hogy örömet fog neki szerezni?

– Boldoggá fogja tenni.

– Majd hatodikán reggel kiküldöm a kórházba.

Simándy meghatottan nézett a kedves gyermekre, s nem tudott mit mondani. Mélyen meghajtotta magát, s eltávozott.

Deczember hatodikán hideg, tiszta reggel volt. Zászlók lobogtak a házakon, zenekarok járták be az utczákat, ünneplőbe öltözött tömeg zajongott mindenfelé. Így ünnepelte a város Miklós püspök emlékét, a ki az inkviziczió ellen védelmezte a hollandus népet… S az örömzaj közepett egy virágos kalapú kórházi szolga kopogtatott be Simándyhoz. Jőjjön, mert a harminczötös szám haldoklik.

Lélekszakadva futott Puskásért, s aztán a vídámságtól csapongó népen keresztültörve magukat, rohantak a kórházba.

Későn érkeztek. Már a pap is elkésett, a ki az Urvacsorát hozta. Ott állt az ágy fejénél. Csöndesen imádkozott a láthatatlan Istenhez, az ismeretlen halottért. A két jóbarát odaállt melléje, s imádkozott. A szájuk meg se mozdult, de a könyörgő lelkük hatalmas szárnyalással követte a meghaltnak lelkét az Isten trónja elé. S szemük ráesett a halottnak sárga arczára, melyen békesség honolt. A nyugtalan, szenvedélyes, szerelmes lélek elhagyta, s elköltözött új, örök hazájába, melyet a képzelet hiába kutat, de a hit megtalál. És az arcz most nyugodt, a hitvány test véges és romlatag szerveivel -68- elégedetten visszatér a porba, a honnan vétetett.

Az ajtó nyilt és hozták Derry ajándékát és vele friss virágokat… És a jó barátok a halott kezébe tették az erszényt, s telehintették őt piros és fehér rózsával…

Odakint ujongott a nép, álarczos csoportok vídám tréfáitól harsogott az utcza, zúgtak a harangok és a rajnai régi bástyán dörögtek az ágyuk… Az öröm tombolásába hirtelen, élesen belecsendült a kórház lélekharangja… Bent, a puszta szobában az ágyra borulva, két fiu keservesen sirt. -69-