VIII.

Baljonék tea-estélye elég unalmas volt. A mama és Derry szorgalmasan kinálgatták a teát, melyhez papiros vékonyságu vajaskenyér-szeleteket adtak, de a beszélgetés a nyelvi nehézségek következtében csak lassan indult meg. Végre megalakultak a csoportok. Bótai Baljon papával sakkozott; Puskás összeült beszélgetni egy borotvált képű, hófehér hajú, angyalszelid arczkifejezésű bácsival, a kit kakaogyárosnak nézett, s a kinek főelőnye az volt, hogy épp oly keveset tudott németül, mint Gábor, a mi Gábort a német nyelv terén a legfantasztikusabb önkénykedésre bátorította; Simándyt pedig lefoglalta Fanni tanti, s tolmácsnak maga mellé ültetve Derryt, megkezdte az inkvizicziót.

Derry azt hitte, hogy a fiatalember teljesen meg fog törni a néni lesujtó szavai alatt, s össze fogja zúzni és elhajigálni szigorú nevelési elveit. A néninek főargumentuma azt volt, s ezt előkelő hidegséggel adta elő, hogy Artur egyetlen fiú, gazdag fiú, tehát nevelődhetik, a hogy akar, nem abból fog élni, a mit tanul. Pál ellenben kijelentette, hogy ez a szempont rá nézve teljesen mellékes, ő az utolsó mosóné fiát épp oly lelkiismeretesen és szigorúan tanítaná, mintha Hollandia királyának a fia volna, s ha ő a család szempontját a magáévá tenné, ez tőle erkölcstelen és nem becsületes dolog volna. A néni nem igen értette meg ezeket a magasabb szempontokat, de látta, hogy a fiú nem tágít, -49- s azzal akarta letromfolni, hogy odavágta: Magával bizonyosan rosszul bántak gyerekkorában, ettől megkeményedett a szive, s most magának is örömet szerez, ha másoknak fájdalmat okozhat.

Pál szomorú mosolylyal nézett az öreg asszonyra:

– Igaza van, asszonyom, az élet nagyon rosszul bánt velem. Alig voltam négy éves, mikor elvesztettem a szüleimet. A szemem még emlékszik egy jóságos arczú asszonyra, a kinek az ölében ülve és a vállára hajolva gyakran édesdeden elszunnyadtam, de már a fülemből teljesen kiveszett emléke a hangnak, mely egykor oly édesdeden csengte a fülembe: fiam. Idegenek neveltek föl; nem voltak rosszak hozzám, de idegenek voltak. A szülei gond nem vett körül soha, rám nem vigyázott, velem nem törődött senki…

Derry figyelmesen hallgatta, s halkan fordította.

– Azért lett embergyülölő, – felelt a néni.

– Oh, dehogy, asszonyom. Miért lettem volna? Idegen embereknek köszönhetem, hogy fölnevelkedtem. Csak szeretetet nem tapasztaltam, de éhen veszni nem hagytak. S én ezért hálás vagyok az embereknek.

– Maga papnak készül, úgy-e?

– Annak.

– Artur mondta, hogy maga is odavaló, a hová Bótai… Gondolom, Törökországot mondott.

Derry nevetett.

– Dehogy, tanti, Magyarországot.

– De ott van valahol Törökország mellett.

– Ott van, asszonyom; őseink századokon keresztül háboruskodtak is a törökkel és védelmezték a nyugati kereszténységet…

A tantit ez nem igen látszott érdekelni, mert közbevágott:

– Milyen a hazája? Hideg, meleg? Hegy, síkság? Tenger mellett van?

– Az én hazámban van minden, a mi a szemnek kedves. Vannak égbe nyuló bérczei, tetejükön örök -50- hóval, vannak csendes, paradicsomi szépségű völgyei, titokzatos tengerszemekkel, rengeteg erdői, bennük rég elmult regényes lovagkor elomló várromjai. Vannak száz meg száz mérföldre terjedő sík pusztaságai, hatalmas folyamai, kristálytiszta patakjai. Földje megtermi a világ legjobb búzáját, borát, s aranyat, ezüstöt és sót ásnak ki mélyéből… Oh, de szép ország ez asszonyom, ha csak egyszer látta volna, soha el nem felejtené…

(Derry abbahagyta a fordítást és mohón figyelt Palira, a ki égő szemekkel nézett a lányra és hévvel beszélt hozzá. A néni, úgy látszik, elfáradt, mert mintha bóbiskolt volna. Pali folytatta:)

– S a nép, mely benne lakik, épp oly árva, mint én. Se testvére, se apja, se anyja, se rokona nincs Európában. A nyelve elüt minden más nyelvtől, a dalai, a zenéje egészen mások, mint a többi nemzetéi. Szomorú, mert sokat szenvedett, s vad, szilaj, mert sokat harczolt. Vérével és könnyeivel áztatta a földet, melyet hazájának nevez, azért oly drága és kedves az neki… Nekem pedig, a kinek senkije sincs a világon, százszorosan drága ez a nagy árva: az én kis nemzetem, az én édes, szeretett szülőföldem.

Csend volt a szobában, mindenki odafigyelt, e villogó szemü, fekete fiúra, a ki mintha szerelmet vallott volna a nagy, a szent ideálnak, a hazának… A hangja forró volt és szinte remegett az indulattól… A lány előre hajolt, s a lélekzetét is visszafojtotta. Kék szemeire mintha nedves pára ereszkedett volna. Oly különös visszhang támadt szivében, a mint e fekete turáni faj szenvedélyének kitörését hallgatta. Az ismeretlen, szép ország szines leírása gyönyörködtette, az idegen vér forró hullámai mintha őt is csapkodták volna, a mindennapi környezettől elütő tipus nyugtalanította és fölkeltette érdeklődését. S szíve sajgott, mikor érezte, hogy ez az anyátlan árvának vallomása egyetlen kincséhez, a közös édesanyához, a hazához. Oh, nem hallott -51- ő soha semmi effélét a boldog, szőke, nyugodt és gazdag hollandusok közt. Mintha valami tündér kinyitott volna előtte egy ablakot, s azon ő egy pillantást vetett volna az életbe. Hirtelen fölállt. Érezte, hogy a szivét valami összeszorítja. Ártatlan lelkének harmóniája meg volt zavarva. A papa mellé ült és segített neki sakkozni, a miből persze az lett, hogy Bótai nagyon hamar mattot kapott. Simándy beszélt még egy kicsit a nénihez, a ki, bár szundikált, néha-néha megszólalt: Jól van, Derry, ez érdekes, uram, de azért Artur mégis ugy fog tenni, a hogy mi akarjuk. Mikor aztán Derry teasüteménynyel kinálta, akkor végképp fölébredt, s miután egy ideig figyelmesen vizsgálta Pali arczát, kirukkolt a nagy kérdéssel.

Estély Baljonéknál.

– Mondja csak, uram, melyik erősebb állat? A teknősbéka vagy a macska?

Pali nem kevéssé bámult el, mikor Barna, a ki időközben a tolmács szerepét átvette, ezt a kérdést neki lefordította.

– Hogy tudjam én azt? Nem láttam még ezt a két állatot birkozni.

A néni jóizűen mosolygott.

– Gondolkozzék, szigorú úr, talán rájön.

– Azt megmondhatom, hogy melyik ügyesebb.

– No, melyik?

– A macska. Mert az föl tud mászni a fára, a teknősbéka pedig nem.

– Ne feledje, hogy a teknősbéka meg tud úszni a vizben, a macska meg nem.

– Ez is igaz.

– Talán azt is tudná, tudós úrfi, hogy melyik hasznosabb állat? – folytatta a néni évődve.

– Hogyne! A macska.

– Hehehe! S ugyan miért?

– Mert a macskát meg lehet enni, a teknősbékát pedig nem.

A néni a végső határig fölrántotta a szempilláit s -52- rettentő gyanakvással nézett Simándyra. Miféle barbár ország fia lehet ez, a ki nem tudja, hogy a teknősbékából a legfinomabb leves készül, ellenben a macskát megeszi?

– Evett már maga macskát? – kérdé szorongva.

– Ha ettem, tudtomon kivül ettem, asszonyom, mert tudja meg, hogy azt nem igazi alakjában, hanem nyúl gyanánt szokták föladni Európában a vendéglősök.

A néni arczán szörnyű fölháborodás mutatkozott. Becsületes hollandi lelke föllázadt e csalás hallatára.

– Őszintén szólva – folytatta Simándy, a kit a néni szörnyülködése rendkivül mulattatott, – ha elém tennének egy macskát és egy teknősbékát, hogy válaszszak, melyiket eszem meg, én inkább a macskát választanám. Ez egy gusztusos, tiszta állat, a teknősbéka pedig egy kellemetlen, hideg szörnyeteg.

– Az én macskámból ugyan nem fog enni, urficskám, – szólt a néni heves gesztusokkal, – és Arturt meg ne tanítsa a macskahúsevésre. Van nekünk, mit ennünk! No, nézze meg az ember!

– Jó lesz hátrálni, – súgta Bótai Simándy fülébe, s azzal lassan átnyergeltek Puskáshoz, a ki hevesen vitatkozott a kakao-gyárossal. A magyarok és a hollandusok harczi vitézségét hasonlították össze, s ezen veszekedtek, de az ütközetben tulajdonképp csak a német nyelv szenvedett. Simándy, míg a küzdő feleket csillapította, félszemmel Bótait leste. Bótai alig szólt Friderikához, de szeme folyton rajta volt. Látszott, hogy egész lelkével körülröpködi a lányt. Ha Friderika megszólította, félszeg és zavart volt, kereste a szavakat, mosolyogni próbált; a lány egyszerüen és nyiltan a szeme közé nézett, ő pedig olyankor lesütötte a tekintetét. Simándy fájdalmas nyilalást érzett a szivében. Szegény Barna, az érzelmeknek oczeánja viharzik lelkében és hallgatnia kell. Ott áll előtte az imádott lányka, s látszik rajta, hogy nem is sejti, hogy ő minden üdvössége ennek a beteg fiunak… -53-

Derry azt mondta, hogy a feje fáj és elment. A fiúk is elbúcsúztak, Bótai elkisérte őket. Puskás már a kapu előtt kitört.

– Példátlan szemtelenség, hogy ez a tulipánültető csokoládégyáros milyen felsőbbséggel beszélt a katonai dolgokról, s mily keveset tud a mi hadi tetteinkről!

– Csokoládégyáros? – feleli Barna. – Abban, fiam, nagyot tévedsz. Ez Hollandia egyik leghiresebb tábornoka, a ki a gyarmatokon két lázadást vérbe fojtott.

Puskásnak leesett az álla a csodálkozástól.

– Ez a kis, gömbölyű bácsi, ez a szelid képü nyárspolgár tábornok?

– Az hát, még pedig több háborút látott tábornok.

– Hát akkor mit teszi bolonddá az embert? Hisz akkor ugratott engem.

– Tévedsz, fiam, csak egyszerüen nem henczegett babéraival, nem adta a katonát. Te persze, mint magyar ember, azt hiszed, hogy csak az a katona, a ki mindig feszes, kényelmetlen egyenruhában peczkesen jár, kardot csörget és sarkantyút penget, lenézi a czivileket, s megkardlapozza a kávéházban azt, a ki görbén néz rá.

– Hát csak kell valami extra katonavirtusnak lenni.

– Ez a hibás fölfogás. Láttál most egy tipikus nyárspolgárt, úgy-e? Nos, ez az ember kétszer megmentette az elszakadástól Hollandia gyarmatait, s naponkint megfürödhetett a benszülöttek vérében. S annyi rátartiság sincsen benne, mint egy kézdivásárhelyi csizmadiában, a ki egy dobásra kilencz babát leütött a kuglinál.

– Furcsa nép; lehet, hogy ez nagy erény benne, de nekem nem tetszik. Szintelen.

A kapujáig kisérték Gábort s aztán tovább sétáltak.

– De irigyeltelek ma este – mondá Bótai sóhajtva Simándynak.

– Ugyan miért?

– Olyan beszédes, otthonos, kellemes voltál; én -54- meg buta, szótalan, sötét. De hát nem tudok erőt venni magamon. Mikor hozzájuk megyek, vagy mikor tőlük eljövök, ezer apró, vidám, érdekes dolog jut az eszembe, s mikor ott állok a lány előtt, megdermed a nyelvem, eláll a lélekzetem, szédül a fejem… Nem tudom, mi lesz belőlem… Apám, testvéreim elmosódnak előttem… hivatásom érzete meggyöngült bennem… kétségbeesés fog el a gondolatra, hogy egyszer haza kell mennem, s őt itt hagynom. Ő tölti be agyvelőm minden atomját, óráim minden perczét, éjjeleimet nappalaimat. S mig családomról, szülőföldemről meg tudok feledkezni napokig, hetekig, ő folyton az eszemben van… Idegenül, sőt borzongva gondolok apám portájára, de édes álmodozás fog el, mikor itt befordulok az utczánkba, s meglátom a házat, melyben Friderika lakik. Mi lesz velem, mi lesz velem?

Bótai szinte jajgatva beszélt, és Simándyn hideg borzongás futott végig. Mit csinál ez az erős szenvedély ezzel a gyönge testtel? Gyöngéden barátja vállára tette kezét, a hogy hajdan dalolva járkáltak Enyed utczáin.

– Gyere haza, Barna, hideg van.

S visszakisérte a Baljon-ház kapujáig.

– Mi ez? – suttogott Bótai – Friderika ablaka világos. Még nem alszik? Csak nem beteg?

– Mondta, hogy a feje fáj. Talán nem tud elaludni?

– Ne, ne csöngess még! – esdekelt Bótai. Azzal kibaktatott az utcza közepére s a Derry ablakából kiszüremlő világosságba állva, égő tekintetét az ablakra szegezte. Ilyen szemekkel nézhette a puszta szigetre vetett Robinzon a messze tengeren elhaladó hajó vitorláit, melyekkel minden reménye tovatünt.

Fönt pedig a kis Derry patyolatágya érintetlen volt… Az álom szelid tündérei messze elkerülték ez este az ő szobáját… Más, ösmeretlen tündérek lopóztak be s gyötörték a lányt. Nem ösmerte őket, csak hessegette magától s végre sírva fakadt. Azután elővette -55- a konfirmácziókor kapott elefántcsontkötésü imádságos könyvét, s hangosan imádkozott. Erre égi nyugalom vonult a szivébe, lefeküdt és elaludt… álmában édesen mosolygott… Vajjon mit álmodhatott?

Simándy pedig nehéz lélekkel ballagott haza. Kétségbeesve gondolt Bótai sorsára. Hatalmas homloka kemény ránczokba torlódott, de hiába gondolkozott, nem talált segítséget. Fölnézett az égre: mindnyájunk sorsa Isten kezében van. Oh, légy kegyes hozzánk, te Bölcs, te Jó, te Mérhetetlen, ki megszabtad útját ott fönt a csillagoknak és itt lent az embereknek!

Tiszta novemberi éj volt. A végtelen magasságból hideg tűzzel szikráztak alá a csillagok. Elhat-e odáig a féreg szisszenése?

Simándy a kapuja elé ért, még egyszer föltekintett a mennyre. De homlokáról eltüntek a barázdák, s szemei mintha visszasugározták volna a csillagok fényét.

– Oh, én fényes csillagom, szép kis Anikóm, jó éjszakát. -56-