XI.

Viszik Bótai Barnát, nem is hozzák vissza. Egyszerű, pompa nélkül való, zajtalan, igazi puritán hollandi temetés volt. A kórháznál, hol Valeton úr, a kuratórium elnöke is megjelent pár perczre, a pap imádkozott, aztán a fekete kocsi elindult. Utána a két magyar, az öreg Baljonnal, egy pár német és hollandi studens. És a sötét koporsón a kis Derry friss rózsakoszorúja, s a koporsóban az ifjú, a ki oly keveset élt és oly sokat szenvedett, és mellére terítve és feje alá téve a fekete hazai föld az enyedi kollégium virágos kertjéből… Az utczán szomorúan lógtak a Mikulásnapi diszítések ázott rongyai… Beértek a temetőbe, a márványsiremlékekkel ékes, szép utrechti temetőbe, de a pompától messze elkanyarodtak, hátra a szegények városrésze felé, hol már kidőlt fakeresztek és eltaposott sirhalmok is láthatók voltak. Ide tették le szegény Abódi Nagy József közelébe, a ki 1876-ban halt meg Utrechtben s a kuratórium sirkövet állíttatott neki. Itt Simándy imádkozott fölötte utóljára, s aztán dübörögve zúdultak rá az idegen hantok. Édes jó pajtás, Isten veled!

Komor napok következtek barátainkra. Könyveikbe temetkezve töltötték idejüket, az egyetemen, a kuratórium könyvtárában, vagy otthon. Estefelé összejöttek, együtt teázgattak és órákig pipáltak szótlanul. Puskás is mintha teljesen megnémult volna. Szelid lelke harmóniáját -70- megzavarta ez a csapás, s a fiu egészen elvesztette jó kedvét. Ha néha valami vídámabb dolog jutott eszébe: elég volt egy pillantás Simándy szomorú arczára, hogy eltemesse magába, a mit mondani készült.

Legkeservesebb óráik azok voltak, mikor Bótai nevében a hazug leveleket írták. Puskás mesterien megtanulta utánozni Barna írását. És minden héten ment haza a levél a messze Székelyföldre, az öreg kálvinista paphoz… és rendesen jöttek vissza a válaszok Rózsától, e keserű vénlánytól, kinek szája mindig tele volt panaszszal s a sors ellen való kifakadásokkal. Elégedetlen volt öcscse hosszas elmaradásával, ha hazajött volna, régen megválasztották volna papnak vagy tanárnak, s a családon segítve volna.

Deczember 18-án osztották ki a stipendium második részletét, s ekkor Simándy megkérte Valeton urat, hogy adják ki a Bótai száz forintját is még ez egyszer, hadd segítsenek vele apján, a nyomorúságban élő öreg papon. Valeton úr engedett a kivánságnak, s a fiuk ezuttal a szokottnál jobb kedvvel ültek le megírni a dicsekedő levelet, melyben Barna elmondja, hogy pályadíjat nyert egy hollandi nyelven írt értekezésével, a tanári kar nagyon megdicsérte, s szép jövőt jósolt neki. Itt küldi a pénzt, mert neki nincs rá szüksége…

Itt megbicsaklott Simándy Pál hangja és Gábor tolla: nincs rá szüksége. Lehajtották a fejüket. Bizony nincs rá szükséged, jó fiú, de ezt odalent, a messze parokián nem sejtik, s mekkora öröm lesz, mikor a postás bekopogtat a pénzes levéllel. A tiszteletes úr fogja a görcsös botját, fejébe nyomja a báránybőr süveget, s a keményre tiport havas úton átballag a jegyző úrhoz, hogy egy kicsit eldicsekedjék. Az ő fia! A Barna! Püspök lesz abból, vagy professzor Kolozsvárott. Jobban ír az hollandusul, mint mi magyarul. Ha ezt az édesanyja megérhette volna. «No, karácsony után beviszem a lányokat Sepsi-Szent-Györgyre, tudja szomszéd, jó háznál mindenféle apróságra van szükség… -71- Ugyan szomszéd, nem tudná megmondani, melyik lapra fizessek elő?» Az öreg egészen meggyógyul, fölfrissűl, s karácsonyra még tán új prédikáczióval is meglepi a híveit… S a mint a félig behúnyt szemmel álmodozó fiuk előtt ezek a képek elvonultak, egyszerre megdöbbenve kapták föl a fejüket és egymásra néztek. Most is egyet gondoltak. A képek sorozatát az utrechti temető friss sirhalma fejezte be. A sir, hol az öreg pap reményeit és büszkeségét már kikezdték a férgek.

Simándy egy hétig feléje se nézett Baljonék házának. Levelet írt az öregnek, s kimentette elmaradását. Azután újra járni kezdett, s buzgón tanította Arturt, a ki igen komoly volt már, s mindenképp igyekezett Pali becsülését megnyerni. Lassan-lassan Pál visszazökkent a rendes kerékvágásba. Hollandiába való megérkezésének első napjától kezdve sokszor fölmerült benne a sötét gondolat, hogy Barna valami pusztító betegség csiráját hordozza magában; de nem hitte, hogy a vég ily gyorsan bekövetkezzék. A katasztrófa megrázta, de aztán megnyugodott a megváltoztathatatlanban. Csak a levélírás torturája tépte föl mindig egy napra a hegedő sebeket.

Egy izben Derry valami könyvért benyitott Artur szobájába, a leczke alatt. Pali tiszteletteljesen fölemelkedett, meghajtotta magát, s néhány szóval újra megköszönte neki, a mit barátjáért tett. Azzal, mielőtt a lány felelhetett volna, hátat fordított neki, leült s tovább magyarázott Arturnak. Derry állt egy pár perczig, az ajkai mozogtak, de nem mondtak semmit, aztán hirtelen elfutott, s a keresett könyvet ott felejtette. Majdnem mindennap találkoztak az üveges folyosón, mikor Pali jött vagy ment. Ilyenkor a fiu alázatosan köszönt s szó nélkül tovább ment. Derry pedig dühösen összeszorította ökleit, s buksi szőke fejét ütögette: mindig meg akarta szólítani Palit és sohse merte. Csak akkor jött meg a bátorsága, mikor Pali már eltünt.

Ez a nagykoponyájú hun ivadék nem is sejtette, -72- hogy a kis hollandi madonna, fehér lányszobájában, micsoda regényeket szövöget róla. A tündérregék királyfiai és daliái, a nemzeti történet hősei Pali alakjában jelentek meg előtte. Ő rá gondolt nappali életében, s ő róla sóhajtozott, mikor szűzi álmainak birodalmában kalandozott. De az árva fiu, a kit az élet szerénységre és visszahuzódásra tanított, s ki a női szív nagy titkainak megfejtésével sohse foglalkozott, nem vett észre semmit, vak és süket volt, s Derryben a dúsgazdag, előkelő lányt, magában pedig az alacsony származású, koldus házitanítót látta. Így ez a szép csillag hiába keringett körülötte, ő még a szemét sem emelte rá. Vagy talán megóvta őt újabb érzelmek ellen a talizmán, az a fakó vidéki fénykép, a kartonruhás kis lánynyal. Az a barnahajú paplány az erdővidéki alacsony parokiában, a mestergerendás, egyszerűen butorozott szobában, melynek ólomkeretes ablakai egy vén diófára nyiltak. Ez az ő szerelme, életének első nagy érzelme, mely örökre fészket rakott hű, meleg, becsületes szivében. Az első lány, a kit szeretett, s az első lény, a ki őt szerette… A ki őt szerette! Ah, mily édes, mily jóleső gondolat ez neki, a ki apjára már nem is emlékszik, anyjának drága alakja pedig egyre jobban elmosódik a lassan hátravonuló, ködbe vesző multban…

Artur egy ebéd alkalmával érdekes dolgokat beszélt a családnak. Elmondta, a mit a tanító úrtól hallott, hogy milyen családias ünnep magyar földön a karácsony. Hogyan várják a gyermekek a kis Jézus ajándékait, hogyan lepik meg a felnőttek is egymást ajándékokkal, hogyan járnak a betlehemes pásztorok énekszóval házról-házra, hirdetve Jézus születését, hogyan gyűlnek össze az égő viaszgyertyácskáktól ragyogó karácsonyfa körül mind… S milyen szerencsétlen ilyenkor az az ember, a kinek nincs családja. Százszorosan elhagyott és sajnálatraméltó. Baljon papa el is határozta rögtön, hogy a két magyart meghívja karácsony estére. -73-

Mikor a meghivást megkapták, Pál és Gábor haditanácsot tartottak. Nem azon tanakodtak, hogy elfogadják-e, hanem egy ötletük volt. Gábor ugyanis már megkapta a levelet hazulról, mely jelentette, hogy az osdolai himmi-hummi, egyetmás, öreg szeredás útban van. Ezek a rejtélyes szavak különösen a hollandi koszton alaposan kiéhezett Gábort izgatták föl s fantáziája úgy fölcsigázódott, mintha Osdoláról nagy tehervonatok indultak volna útnak, tele disznóaprólékkal. Most már azon tanácskoztak, hogy a magyar konyha útban lévő gyöngyeit bemutassák-e a Baljon-családnak is? Nem lesz-e tolakodás, ha ők e gazdag népet egy kis traktamentumra hívják? S ha hívják, milyen alakban tegyék?

– Ezt rád bízom, Pali, ezt süsd ki, elég eszed van hozzá. Ezt a traktát te rendezed. Én más traktát rendezek: a német studenseket hívom meg. Hadd lássák, hogy milyen nyomorultan élnek, hadd ismerjék el, hogy a magyar konyhának nincs párja a világon. Össze fogjuk zúzni őket.

Nagy léptekkel járt föl s alá. Majd megállt Pali előtt.

– Ez az első tervem. A második az, hogy a hollandus studensekből összeállítunk egy válogatott kompániát és őket is leterítjük a magyar konyhával.

Akkor a fejére ütött:

– Nem látom be, hogy miért ne hívnók meg a stipendium kuratóriumát?

Simándy mosolygott s halkan szóla:

– Európát, Ázsiát, Afrikát…

Puskás lehült egy kicsit.

– Majd összeállítom, bízd rám, be akarom nekik bizonyítani, hogy ők csak moslékot esznek…

Pali nagy füstfellegeket fújt, aztán félretette a heidelbergi porczellánpipát s szó nélkül eltávozott. Baljonhoz ment. Megköszönte a karácsony estére szóló meghivást s aztán elmondta, hogy ősi szokás szerint az idegenben lakó magyar studensek karácsonykor honi eledeleket kapnak. Minthogy ezek olyan különös dolgok, a -74- minőkről külföldi embernek sejtelme sincs, engedje meg Baljon úr és kedves családja, hogy nekik is bemutassák. Már csak etnografiai szempontból is érdekes megtudni, hogy milyen a konyhája egy idegen népnek. Szóval, ők karácsony estére itt a háznál egy kis magyar vacsorát akarnak főzni. Ő – Pali – rövid előadást fog tartani s a konyha egyes specieseit (már a szerint, hogy mit küldenek hazulról) be fogja mutatni.

Baljon örömmel és érdeklődéssel fogadta az előterjesztést. Aztán egy kicsit a szemébe mosolygott a fiatal embernek s szólt:

– Legjobb volna azonban, ha maguk ketten ennék meg a küldött holmit. Hisz oly régen meg voltak fosztva tőle.

– Az igaz, de tessék elhinni, a magyar embernek jobban esik az étel, ha valakivel megoszthatja.

Mikor Simándy visszament Puskáshoz, a fiút már nagy extázisban találta. Megérkezett a pakk s ő két asztalon kiteregette és a szemével evett belőlük.

– Jó, hogy jösz, Pali. Meg akartalak várni a szalonnázással. Képzeld, egy oldal friss, ropogós süldőszalonnát küldtek.

Pali nem kérette magát. Bicskára kaptak s hazai szokás szerint a mutatóujj és hüvelykujj közé csípve a szalonnát, a megmaradt három ujjal a tenyérbe szorítva a kenyeret, elkezdtek falatozni. Egy szavuk sem esett ezalatt. Szinte beleizzadtak a jó érzésbe s Gábor bevallotta, hogy három hónap óta ez az első jóizű evése.

– Ez még a német studens-pajtásainknak is fog izleni, – szólt Pali.

– A német studenseknek? – kiáltott Gábor, – csak nem gondolod, hogy ezt közprédává teszem? Majd elfölöstökömözünk mi ezen pár hétig szép csendesen.

Pál nem szólt rá semmit.

– No, mi van még? Nézzük meg a kincsünket.

– Látod ezt a vasfazekat? Ebben töltött káposzta van, füstölt hússal és kolbászszal. -75-

– Töltött káposzta? No, ezen hollandus kollégáink nagyot fognak bámulni.

Gábor kajánul nevetett.

– Azt hiszed? Addig éljünk, a míg ez hollandus kollégáink torkán lecsúszik. Csak nem ettünk bolondgombát?

– Azt hittem, meghivod őket.

– Meghivom, meghivom, erről nem lehet beszélni… de ez nem annyit jelent, hogy éppen a legjavát, a töltött káposztát odaadjuk nekik. Csak gondold meg: mikor jutunk mi megint töltött káposztához?

– No, mi van még?

– Van vagy két rőf kolbász.

– Azt hiszem, ezt az idevaló studensek is ösmerik.

– Gondolod?… Hát akkor pláne nem hívhatom meg őket.

Pali újra mosolygott.

– Tovább.

– Véres- és májas-hurka.

– No, ezt be nem veszi európai gyomor.

– Akkor, Isten neki, ne is kináljuk meg vele. Aztán van egy sonka… ez nemzetközi étel, ezzel nem rukkolhatunk ki… Marad a pogácsa…

Pali széleset mosolygott.

– Úgy érted, hogy rendezzünk kollégáinknak pogácsa-lakomát? Ezzel, fiam, nem nagyon tipornók el az európai konyhákat.

– Szakasztott ez az én nézetem is.

– Tehát egyelőre nem hívjuk ki párviadalra Hollandia ételeit?

Gábor megértette a gúnyt.

– Csalódtam a küldeményben, – mondá tettetett szomorúsággal, – sokkal többet vártam.

S miközben ezt mondta, tekintete szeretettel simogatta az osdolai küldeményt.

– Hisz ha többet küldtek volna! – folytatta búsan, de így még Valeton urat se lephetjük meg… -76- Örülök, ha Baljonéknak össze tudunk állítani egy kis szájboszantót.

Az ajtó kinyílt. Megdöbbenve néztek oda. Előtte való nap rendezték ugyanis Barna ruháit, könyveit, irásait s a két nagy fekete ládát, a mibe pakkolták, most hozták Gáborhoz, a kinek elég helye volt a megőrzésükre. Egyszerre elkomorodtak. Szegény Barna, róla meg is feledkeztek. Összerakták az aprólékot s többet egy szót se szóltak. Gábor lámpást gyújtott s mohón kezdték olvasni a sepsi-szent-györgyi és kézdivásárhelyi zsíros lapokat, melyekbe a küldemény pakkolva volt. S halkan figyelmeztették egymást szűkebb hazájuk apró kis eseményeire… -77-