IV.

Ott volt tehát Magyar-Garabón, a havasok közt, Bod Péter, a híres tudós református pap eklézsiájában. Mikor a kurátor kocsiján a hegytetőre érkezett, s az öreg ostorával lemutatott a völgybe, hogy nézze: az ott Garabó, Pál levette kalapját, s az éghez fohászkodott. Nem azért fohászkodott, hogy a Mindenható adjon neki türelmet, erőt és kitartást, mert hisz érezte, hogy ezek a tulajdonságok meglesznek benne, hanem hálát adott azért, hogy az élet zugó zaját, ezer örvényeit maga mögött hagyhatta. S ime, megérkezett hátralevő éveinek, remeteségének helyére. A magas hegyeket hatalmas tölgyerdő borította, a tisztavizű erek csöndes zúgással csurogtak le mindenfelől a völgybe, hogy ott patakká erősödve szakadjanak le a messze sikságok folyóiba.

Az erdő fái bólintgatva zúgtak, a mezők virágai hajladoztak, a nagy kukoriczások is remegve száraz zörgést hallattak: az egész völgy mintha a hegytetőről alászálló, feketeruhás, sápadt ifjú megérkezését tárgyalta volna suttogva, összedugott fejjel. S az ifjú szinte összerezzent, mikor a sűrűből hirtelen éles, gúnyos nevetés csendült meg: a vad gerle nyers kaczagása. Egy perczre mintha elsötétedett volna előtte a völgy, egy kis szivszorongást is érzett. De hamar vége volt. -126-

S a patak mellett huzódott a falu, végig az egész völgyön. Szalmafödeles viskókból állt az egész, alacsony, földhöz lapult viskókból, melyek mintha azért huzódtak volna így össze, csakhogy a hatalmasok valahogy észre ne vegyék létezésüket és ne foglalkozzanak velük. A házak körül kukoriczaföldek voltak; a hol egy kis szabad tér volt, ott kukoriczát lehetett látni: ez itt a népnek legfőbb kincse, a mindennapi kenyere; s mesébe való nagy dolognak tartják azt a legendát, hogy vannak olyan dúsgazdag emberek is, a kik a kukoriczát csak a disznaikkal etetik meg. Ott tehát a disznó van olyan úr, mint errefelé az ember.

A patak egyik partján, magas dombon, állt a kétszáz éves református templom, tornya tetején a csillagos buzogánynyal. Csakhogy mikor küszöbét a külföldi akadémiákon tanult Bod Péter taposta, még akkor e völgyben magyarul dicsérték az Istent, s az ide látszó várhegyről lefelé kanyargó úton Bethlen Kata zöldruhás csatlósai és apródjai száguldoztak. A templom kőfallal volt kerítve, udvara ölmagas fű, gyom, dudva, az ajtót a rozsdás kulcscsal alig lehetett kinyitni. Bent az ablakok csupa pókháló, egy-két tábla ki is volt törve, az Urasztalán ujjmagas por, a toronyban bagolycsalád. A tető lyukain, de sokszor becsoroghatott az eső, látszott a helye a vakolatukat hullató falakon, a kőkoczkákkal kirakott földön. A padokat is a szú kezdte már rágni. Vigasztalan szomorú kép volt, s az öreg parasztok, a kik papjukkal az első utat oda megtették, lehajtott fejjel állták körül Pált.

– Ne csüggedjetek, keresztyén társaim, a templom elpusztul, romlik, de él a hit és új fénybe borítja e kopott, komor falakat. Ha az Isten megsegít, majd lassankint a templomunkat is kijavítjuk.

Benedek, az öreg kurátor, a fejét csóválta szomorúan.

– Szépen beszél, tiszteletes uram, de majd megunja a kínlódást, ha látja, hogy a magunk erejére vagyunk -127- hagyva, s a magunk ereje milyen gyönge… Voltak itt már nagyon kemény papok… de papolni is, tanítani is, meg parasztmunkát is végezni: ezt nem birta egy se.

– Majd én elbirom.

– Éppen félesztendeje, hogy az utolsó papunk elhagyott… Azóta zárva van a templom, csak az én házamnál volt vasárnap egy kis imádkozás, bibliaolvasás, zsoltáréneklés… ezekkel az öreg emberekkel… Mert úgy tessék venni, hogy ezekből, meg egypár asszonyból áll az eklézsia… Ezek a maguk gazdái, van valamicskéjük, a többi zsellérember, napszámos, pásztor. Oláh módra él, hun itthon van, hun nincs itthon, a hegyek közt csatangol, fát vág… azokra mi nem számíthatunk.

– Majd összeszedjük újra. Csak hirdessétek ki mindenfelé, hogy a garabói pap megjött, a templom kapui kitárultak s várják a hiveket a könyörgésre.

Egy nagyon öreg ember lépett elő a csoportból.

– Instálom alássan, tiszteletes úr, estefelé jár, meghúzhatom a harangot? Ez majd elviszi a hirét a völgyben, hogy megjött a papunk.

– Kend a harangozó?

– Én vagyok, instálom. Két harangunk van: egyik hívja az eleveneket, másik kiséri a halottakat. De bizony alig-alig akad dolgom. A mi hiveink is odaát járnak harangoztatásért, mert itt ritkán van pap.

– Hova odaát?

– Az oláh paphoz.

Kimentek a templom elé. És egyszer csak fejük felett megkondult a harang, bim-bam-bim-bam. És a hivek áhítattal levették süvegüket és Pali észrevette, hogy egypáran, ó-hitű ritus szerint, keresztet vetnek magukra. A falu utczája megnépesedett. Asszonyok jöttek ki a kapu elé, sokan megindultak a templomdombra.

A harangozás véget ért s ekkor Pali a tömeghez fordult: -128-

– Miért vetettetek keresztet magatokra?

– Instálom, keresztények vagyunk mink is, – szólt egy asszony, – s ezt külsőleg is kell vallani. Így tanítja a pópa.

Egy másik asszony hozzátette:

– Ugyis azt mondják rólunk az oláhok, instálom, hogy pogányok vagyunk, mert még a templomunkon sincs kereszt.

Pali lehorgasztotta a fejét. Az egyszerű emberek, a kik körülállották, nem sejtették, hogy micsoda vihar dul keblében. Ugy érezte magát, mint a hadvezér, a ki észreveszi, hogy az ellenség már egypár fontos pozicziót elfoglalt. Közben odajárultak eléje mind és kezet csókoltak neki. És ő nem szólt ellene semmit, mert látta, hogy örömet okoz vele a népnek.

Lementek mind a parókiára. És útközben Benedek kurátor uram lassú hangon beszélgetett hozzá:

– Bocsásson meg, tiszteletes úr, ha szólok, de én is végeztem két iskolát Enyeden, tudok valamit. Én mondom, hogy a papságot kétszer kell megtanulni. Először a teológián, aztán elülről kell kezdeni a parókián. Nem úgy van ám itt, a hogy a könyvekből tanulják, meg a hogy a püspök úr gondolja. Az oláh csókolhatja a papja kezét, ruháját, a feszületet, a szent képeit, a temploma oltárját, meg a temploma földjét is. S minden ilyen csók után könnyebben érzi magát, mert azt hiszi, hogy Istennek tetsző cselekedetet mívelt. A népünk ezt látja, megszokja… aztán kezdi irigyelni, mert azt hiszi, hogy az oláh könnyebben jut Istenéhez, több módja van bűneinek bocsánatára…

Az öreg ember elhallgatott.

– Mit akar ezzel mondani, kurátor uram?

Az öreg zavartan köhintett.

– Én nem akarok semmit se mondani, de úgy olvastam, hogy Kinában a hittérítők kinaiasan viselkednek, ruházkodnak, fésülködnek… Azt hiszem…

Ujra elhallgatott. Pál megértette. A tapasztalt öreg -129- azt akarta kifejezni, hogy a magyar papnak is idomulnia kell itt a helyi szokásokhoz, különben nem állja ki a versenyt az oláhokkal.

Pali föltekintett az égre. Az ég tiszta volt és fényes, mert a hegyek mögül a nap sugarai még odaverődtek. Aztán letekintett a völgybe, hol már a házak a földdel, a mezők az erdővel összeolvadni kezdtek az esthomályban. Megragadta az öreg ember kezét.

– Benedek uram, nézzen föl, a fényes Mindenségbe. A mi hitünk, menten minden földi salaktól, odaemeli a lelket, az egy igaz Istenhez. Meghalhatok, belepusztulhatok, de én csak az ő imádását hirdetem, tisztán, egyszerűen, az evangyéliomi hit tanai szerint, a hogy őseinktől örökül kaptuk. Nézzen oda le, a földi sötétségbe: innen akarom fölemelni népemet a világosságba. Isten engem úgy segéljen!

– Amen! – felelt rá a kurátor, a ki csodálattal szegezte szemét az ifjú papra.

A parókiához érkeztek. Ódon, vastagfalu, hulladozó, cseréppel födött ház volt ez, széles tornáczczal. Előtte egy kis tisztás, azon két diófa állt. Tulajdonképp udvara nem is volt, mert a házat teljesen kukoriczás vette körül. A ház háta mögött mély vízmosás tátongott, melynek partját ölmagas dudva borította. Kietlen, elhagyott hely volt ez, mély szomorúság ömlött el rajta, s Pál maga is megdöbbent, mikor legelőször szemtől-szembe állt leendő otthonával.

Az asszonyok ekkor már mind elmaradtak onnan. Pál megkérdezte az okát. A kurátor zavartan köhintett.

– Nem mernek idejönni a Salamonar miatt.

– Salamonar? Mi az?

– Instálom, errefelé úgy hivják a garabonczás diákot.

– De hát mi köze annak az én házamhoz?

– Azt tartják a faluban, hogy éjjel rendesen itt hál a Salamonar. Nyegru Lázár hushagyó kedden, éjjel tizenkét órakor hallotta, mikor a bagoly hétszer -130- huhogott a parókia kéményén. Ez a huhogás izenet volt a prikulicsoknak…

– Mi az a prikulics?

– Instálom, a prikulics gonosz szellem, a mely vagy emberi, vagy állati alakban él a földön és pusztít bennünket.

– És kigyelmed hiszi ezeket a meséket?

– Én nem hiszem, de… de ne tessék elárulni a feleségemnek.

– Hát az asszony hiszi?

– Az asszonyok mind hiszik.

És az öreg kurátor hangjában mély szomorúság rezgett. Simándy szédülni érezte fejét. Mintha feneketlen mélység tárult volna föl szemei előtt. Már egészen este volt. Az ég már csak nyugat felé volt világos. Simándy sóvár, fájdalmas tekintetet vetett oda: mintha ott tünt volna el a hit. Aztán tekintete visszahullott a földre, s rémülten meredt bele az alaktalan sötétségbe: ez meg a babona.

A férfiak is lassankint eloszladoztak, csak még a kurátor volt hátra, a ki vacsorára és hálásra hivta a papot, mert a parókiát csak tegnap meszelték és rosszul esnék benne az alvás. De Pali nem fogadta el, nehogy akadjon valaki, a ki azt mondja, hogy tán a garaboncziás diáktól fél.

Miután kurátoréknál elfogyasztotta tejből és fekete kenyérből álló egyszerű vacsoráját, fölment a házába és gyertyát gyujtott. Első éjszakáját volt itt töltendő. Az egész ház két alacsony szobából állott, középen volt a konyha, nyitott nagy tűzhelylyel, fölötte a kémény füstös torka tátongott. A külső szoba butorzata volt: ágy, faliszekrény, asztal, falócza, két szék, padlója keményre taposott agyag, padmalya mestergerendás. Ágyát már megvetette napközben a kurátorné; két nagy ládája még kipakolatlanul állott. Az egyikben ruhaneműi, a másikban könyvei, képei, emléktárgyai állottak. Fölnyitotta az utóbbinak a födelét, s elkezdett -131- kirakodni. Ott volt utrechti tanárainak arczképe, hollandi és angol aczélmetszetek régi mesterek képeiről, albumok, tele külföldi városok képeivel, az utrechti teológiai fakultás fotografiája… És egyszerre csak keze lehanyatlott… egy perczig mozdulatlanul nézett maga elé… ott feküdt előtte Bótai Anikó fakó arczképe, melyet hajdan Utrechtben kapott Bótai Barnabástól.

Hajdan! Úgy van, hajdan. De régen is volt az már, édes Istenem, mintha századok homályán kellene fáradt tekintetének áttörnie, hogy addig az időig érjen, a mikor az utrechti kocsmában hallgatták hárman az éjszaki szél üvöltését… És akkor ez a leány közelebb volt hozzá, mint most, mikor egy ország levegőjét szívják… Vajjon mit csinál? Boldog-e? Gondol-e még rá?… S a leány emléke elemi erővel rohanta meg, arcza, hajának szine, hangja, utolsó ruhája, melyet búcsuzáskor viselt, minden-minden egyszerre eszébe jutott e pillanatban, mikor új otthonának rendezéséhez fogott. Ha ő itt volna, ha ő most itt volna! Bizonyosan a konyhában sürögne s a vacsorára sülő krumplit piszkálná… be-beszaladna, s a tűztől kipirult arczát eléje tartva, meginstálná az édes urát, hogy rakja már el a sok bolond könyvet az asztalról, hadd terítsen.

… Eh, ostoba! Hát ide hozhatnád azt a leányt? Két szájat erre a kolduskenyérre?

… Ide? Hisz nem is jött volna ám akkor ide ő se. Maga a püspök megmondta, hogy rá fényes jövő vár, csak türelem.

Remegő kézzel megsimította homlokát, s bevágta a láda tetejét. Ime, első este gondolatban már dezertált innen. Szégyen, szégyen rád, te hitvány, gyönge lélek… álmodni jöttél te erre a helyre?

A gyertya lángja meglobbant, az ablak megzörrent, a nyitott kéményben irgalmatlan sivítással dudálni kezdett a szél. Pali kiment a ház elé; távoli villámlások -132- hasították az eget és tompa dördülések jelentették, hogy vihar közeledik. Pali gondosan bezárta ablakait, ajtaját, imádkozott és lefeküdt. Csak azt hallotta még, hogy az oláh templomban félreverik a harangokat: a vihar elé harangoztak; aztán elaludt.

És nem hiába mondják az álmot a halál szelíd testvérének: ez a szelíd testvér elvezette őt ahhoz a leányhoz, a ki a zord testvér karjai közt pihent. Mint mikor egy öreg ember ifjukorát álmodja vissza, oly kellemes érzéssel álmodta meg Pál hollandi életének képeit. Csupa szép és kedves jelenet vonult el az álmodó előtt, valamennyiben ott állt Derry hosszú aranyhajával, s hamvas, gömbölyű, gyermeteg arczának édes mosolyával. Előtte állott az egész hollandi család, barátságos meleg otthonában, nyájas, vidám arczczal… Változik a kép. Ők Puskással mennek Baljonékhoz ebédre, s boldogan sietnek czéljuk felé. Végig a régi grachton, aztán a fapiaczon, majd a Katalin-téren… és még nincsenek ott. Kis sikátorokon rohannak át, mert hisz már nagy késésben vannak… száz meg száz apró utczán, zugon haladnak keresztül és megint a fapiaczon vannak… Itt tájékozzák magukat s újra elindulnak. Egyszerre hosszú tehervonat robog el előttük, meg kell állniok… aztán majd belerohannak egy csatorna vizébe, megint vissza kell fordulniok. Fáradtan lihegnek. Beesteledik. Az utczák ködbe borulnak, elnéptelenednek, a házak egyre összébb szorulnak… a falhoz lapulva nagy kínnal kúsznak át a keskeny közökön. Pál megáll, körülnéz, kiált, tapogat, Puskás nincs sehol. Rémülten belekapaszkodik az esőcsatornába s felkúszik a háztetőre. Keze vérzik, ruhája elrongyosodik: fent van. A köd elmaradt. A háztetők ragyogó holdfényben úsznak. Az ott a dóm, az ott az érseki templom… most már tudja az utat. S háztetőről háztetőre ugrálva, egyszerre csak a Baljonék házán van. Üres. Az ablakok összetörve, kifordulva sarkukból. Széltől űzött fehér ködfoszlányok gomolyognak végig -133- a szobákon. A kémények mellé huzódva gazdátlan macskák sikoltoznak. A cserepek és a vakolat éles zörejjel hullanak le a földre…

A meggyötört ifjú fölébredt. Homloka, teste csupa víz. Gyertyát gyujt és hallgatózik. Kint tombol a vihar, szakad a zápor, s a vízzel megtelt szakadékban a ház mögött mennydörögve rohan alá az áradat… Istenem, ez a fehér ország királynéjának látogatása… A tengerből szállt föl a fehér párával a felhőbe… a szél idehajtotta a felhővel… s most itt ostromolja, veri, könnyeivel öntözi a házat, mely megremeg a szenvedélytől, az indulattól… Ez az, ez az, Derry, a ki eljött utána…

Kiugrik az ágyból, neki veti a hátát a falnak, s az ajtóra szegezi tekintetét. Mintha azt várná, hogy egyszerre csak fölpattan, s belép rajta a hollandi kis lány… Az oláh és a magyar asszonyok pedig fölültek ágyukban és keresztet vetettek magukra. Ime, a magyar pap kiüzte hajlékából a garabonczást, s az most a prikulicsokat összeszedve, kitölti mérgét a falun. És sokan szentelt vízzel hintették meg a küszöbüket, hogy ott megtörjön a gonoszok ereje.

S a szegény fiú ott állt és nem tudott segíteni magán. Csak mikor elcsöndesedett a zivatar s derengeni kezdett a hajnal, akkor tért meg az ő nyugalma is. Fölment templomába, s két erős karját ég felé emelve, az imádság szárnyán gyönge szívét is oda igyekezett emelni.

Szegény tudós, bölcs ember, mit érsz a nagy eszeddel, a sok tudományoddal… ott vagy, a hol a tudatlan paraszt a babonájával… neked is megvannak gonosz szellemeid… multad rossz emlékei, melyek följárnak hozzád, mint a pásztorhoz a prikulics, a dráku, a Salamonar, a villi… csakhogy ő együgyű hókuszpókuszai mögé elsánczolja magát és nyugodt, de te, mint a gályarab a tüzes bélyegző nyomát, egész életedben hordod a lelkedbe égetett sebeket… Óh, jaj neked, jaj az intelligens embernek! -134-