V.

A parókia tájáról a kurátor lesarlóztatta a füvet, gyomot, a diófa alá egy nagy czölöpöt ütött, rá asztalt és melléje padot csinált. Simándy ezalatt a második szobát a templomból áthordott padokkal berendezte iskolának, s egy hét mulva már a maga kenyerén élt. A konyhájába bevonult Sára néni, az eklézsia egyik régi harangozójának özvegye, a ki eddig úgy kézen-közön, a jószívű emberek portáján szépen eléldegélt. Ő lett a gazdasszony, főzött, takarított, s közbe-közbe imádkozott. És alig gomolygott ki harmadszor füst a parókia kéményén, ime megjelentek a fecskék, s bár már másutt raktak fészket, ide jöttek a széles, száraz, tornáczeresz alá, melyre még tavalyról emlékeztek, hogy a legpompásabb, legbiztosabb hely az egész faluban. Egy reggelen mind a tíz régi fecskefészket tele találta Simándy vidáman csicsergő, kedves lakókkal, s ettől kezdve háza elvesztette sivár, embertelen jellegét. S a falu lakói általában kedvező jelnek vették, hogy a nagy tiszteletben álló madárkák siettek elfoglalni ősi helyüket s áhitattal tekintettek a komoly, ifjú papra, a ki kiverte a garaboncziást s vissza tudta hivni a fecskéket.

Egy vasárnapon a templomban hosszú fehérszakállu, ránczosképű öreg embert vett észre, a ki a prédikáczióját nagy figyelemmel hallgatta. A külföldi protestánsok -135- vallásosságáról, hatalmáról és erejéről beszélt. Áttért aztán az erdélyi fejedelmek korára és elmondta a hazai protestánsok küzdelmeit, szenvedéseit s mai állapotát. Hévvel, meggyőződéssel beszélt s hatalmas hangja betöltötte a puszta templomot. Elmondta, hogyan rázta őt föl közönbösségéből, mint egy égi szózat, Hamburgban a kivándorlók zsoltáréneke. S ő haza sietett, ide a félreeső völgybe, hogy a kevés számú hiveket összeszedje és megtartsa a nemzetnek. Szép és dicső dolog egy világbiró nagy nemzetet szolgálni, de mennyivel magasztosabb, lekesítőbb föladat egy kis nemzetet szolgálni, arczáról a munka verejtékét letörülni, sebeit bekötözni, s lelkét Isten felé vezérelni. Vegyétek úgy, keresztény társaim, hogy mi itt egy régi magyar várnak utolsó ép bástyáját védelmezzük. Tartsunk össze, szeressük egymást, vigyázzunk, őrködjünk, hogy az ellenség erőt ne vegyen rajtunk.

Istentisztelet után az öreg emberekkel összeállt a templom kapuja előtt, a falu dolgait megbeszélni, s minden egyes hivéről adatokat szerezni.

– Vette észre, tiszteletes úr? – szólt a kurátor, – itt volt a funtinelli remete.

– Ki az?

– Egy öreg birtokos úr, itt fent a havasok közt. Ritkán szokott megjelenni. Úgy látszik, az új pap hirére jött le, mert református ember. Emberkerülő, nem áll szóba senkivel, sok jót tesz, de a köszönetet nem szivesen fogadja. Azt beszélik, a forradalomban híres vitéz ember volt.

Mikor Pál haza ment, a funtinelli remete a diófa alatt a padon várta. A másik diófához két mokány hegyi ló volt kötve.

– Üdvözöllek, öcsém, én Zalathnay Gábor vagyok.

Pali is bemutatta magát.

– A templomban voltam, meghallgattam a papolásodat. Nem vagy közibénk való, nagyon tanult és okos vagy te Garabóra. Meg fogsz te innen szökni, fiam. -136-

Pali szembe állt vele és ránézett.

– Olyannak ismert meg a beszédemből?

– Nem. A szíved helyén van és éreztem lelked forróságát. De éppen ezért el fogsz itt senyvedni, mert neked nem ilyen környezet való. Szivósságod elkopik, megtörik, lelked kipusztul, sivatag lesz, lesülyedsz, köznapi fráter lész és akkor majd kereket oldasz.

– Nem úgy, atyám, én készakarva választottam ezt a helyet. Az én lelkemet összetörte a szenvedés, mielőtt idejöttem, s itt fog megujhodni, megaczélozódni, összekalapálódni a küzdelemben.

Az öreg ránézett.

– Szenvedés? Gyermek, ne hivd ki magad ellen az eget. Mit tudsz te a szenvedésről? Mit tud a patak pisztrángja a vizek mélységeiről? Mit tud a veréb az ég végtelenségéről? Mit tudsz te az élet örvényeiről? Nézz rám, ki pelyhes állal láttam karóra tűzve apám fejét, láttam megbecstelenítve anyámat, nőmet s valamennyit megölve, két édes, kis gagyogó fiammal együtt…

Pali megdöbbenve nézett rá, Zalathnay lehajtotta a fejét.

– Csudálkozol, hogy e szörnyű emlékekre se fakad könny a szememben… Negyven éve annak… Elsirtam már minden könnyemet… De előbb vérben fürödtem, a lázadók vérében… azután Funtinellibe vonultam, ott kriptába tettem halottaimat és sirtam, sirtam, míg könnyeim patakja el nem apadt. És lecsillapultam. És jó ember lettem. És az Isten megáldott, mert az éj csendjében, mikor az álom tündére szememre ereszkedik, visszalopja szívembe a régi boldogságot… Álmomban minden éjjel két kis buksi fiammal játszom, a medvebőrön hempergünk, orromat, fülemet ránczigálják… Csak néha álmodom azt, hogy megdöbbenek: mert ime nekem olyan hosszú, hófehér szakállam van, a fiaim meg mindig olyan kicsinyek -137- maradnak… Istenem, mekkorák volnának már! Már unokákat ringatnék a térdemen…

Zalathnay fölkelt, föl és alá járt. Végre megállt Pál előtt.

– Nem ezért jöttem. De az az érzés vett rajtam erőt, hogy neked el kell mondanom mindent. Egy öreg szolgám nagy beteg, azt hiszem haldoklik… rábirtam, hogy vegyen Urvacsorát. Hozol neki?

– Kötelességem.

– Ebédelj meg, aztán az én két lovamon megyünk. Én majd a tarisznyából eszem.

Alig harangozták a delet, a remete és a pap lóra ültek és nekivágtak a havasoknak. -138-