Száműztem magamat az emberek közűl,

Magányba mentem és mélyen rejteztem el;

Magam voltam csak ott és még sem egyedűl,

Együtt valék a múlt ezer emlékivel.

És minden emlék oly gyász dolgokat beszélt

Mik fölforgathatnák a szív s ész tengelyét,

Végig tekintettem tulajdon sorsomon

És a világ sorsán. Az és ez oly sötét!

S az éjben, mely minket homályával bevon,

Nem látjuk már az ég vezérlő jobb kezét;

Csak ugy botorkálunk majd ide majd oda.

Ha botlunk s elesünk, valóban nem csoda.

Igy van. S e gondolat, ez oly engesztelő,

Nagy úr ez, mely minden megbántást eltemet;

E gondolat, miként varázsvessző, elő-

Idézi ama mély rejtekből lelkemet,

A melybe zárkozék, midőn az emberek

Olyan sokszor s olyan nagyon sértettenek.

Megengesztelt szivem egy zöld olajfa-ág!…

Minden tőled kapott sebem felejtve van;

Megbékülő jobbom fogadd el, oh világ,

Nem volnál rossz, ha nem volnál boldogtalan,

Boldogtalan vagy, s én sajnállak tégedet,

S a kit sajnálunk, azt gyülölnünk nem lehet.