Hát megtörtént a párbaj? élsz-e még?

Ha főbe lőttek: tudósits felőle;

Ird meg tüstént, hogy Pestre felrohanjak,

És bosszut álljak éretted, barátom!

Szó a mi szó, de nekem igazán

Nem tetszik, hogy te minden balgaságért

Kész vagy koczkára tenni éltedet.

Azt gondolod: lelked-tested szakál? s ha

Leborotválnak, újolag kinősz?

Csalódol! mert az élet csizmatalp,

S ez nem lesz új, ha egyszer elkopott;

Azért kiméld a drága csizmatalpat,

A melyet nem szab kétszer senkinek

Az ég vargája, a kőszívü sors.

S azt gondolod tán: annyi a barátom,

Mint fönn az égen a csillag? ha egy

Lehull közűlök, észre sem veszem?

Hiszen tudod jól: mily kis számotok van

Nektek, kik engem őszintén szerettek,

Kik föntartjátok szívem melegét.

Mért e kis számot megfogyasztani?…

És Ida, Ida, e kedves leány,

Ha téged elveszt ő, mivé lesz? ő,

Kinek kivűled nincsen senkije!?

Te vagy világa… lennél oly kegyetlen,

Reá szakadni hagynád a világot?

S van még egy – a hon! Vagy már elfeledted?

Feledhető-e, a miről beszéltünk

A lelkesűlés lángóráiban?

Ki tudja, mit hoz a kétes jövendő,

Mely álmainknak legkedvesbike,

S akkor hazánknak ránk szüksége lesz.

Látod, barátom, élted mily becses,

Azt a világhoz mennyi láncz köti,

S te még is könnyelműn koczkáztatod.

Ha még nem tértél, térj eszedre már,

S ne légy, mint voltál, olyan balgatag,

Vagy igazabban: oly kétségbesett.

Kétségbe esni! milyen gyávaság!

Kinek van erre több s nagyobb oka,

Mint én nekem? de én szégyenleném ezt.

A szenvedésnek lángjában szivem

Szét fog pattanni, mint a porczellán,

De, mint a jégcsap, szétolvadni nem!

Megállj, ha Pestre ismét fölmegyek,

Majd megtanitlak én kétségbeesni,

Hogy unokád is megemlegeti!

Vásárra ott benn termek nálatok,

S viszek portékát, de nem holmi gyapjút,

Vagy bőrt, vagy posztót s effélét, azért

Nagyon hiszem, hogy nem lesz kelete.

Mert hajh! jó gazda ám a magyar ember!

A mit kutyákon, kártyán s más egyében

Eltékozol, meggazdálkodja könyvön.

A könyvvel úgy van, mint hajdan zsinóros

Nadrágjával s prémes mentéivel volt,

Melyet nagyapja s édes apja vett,

Az szolgált még az ő fiának is.

Hazám! még sem vagy oly boldogtalan,

Minőnek első pillanatra látszol,

A lelki szükség nem bánt tégedet;

Minden szükséged van, de lelki nincs,

Ettől az egytől megmentett az isten…

– – – A mint mondottam: a vásárra majd

Meglátsz, barátom; akkor fölmegyek,

S te rám sem ismersz, úgy megváltozám;

A szép természet megváltoztatott,

Beteg kedélyek e hű orvosa;

Beteg valék én ott ti nálatok,

A pesti utczák holthideg kövén,

Hosszú, sötét árnyként vonult utánam

A csüggedés, az életunalom.

Ujjá születtem! a falusi lég, a

Sötét erdőknek zúgó lombjai,

Lombok fölött a csattogó madár,

A fák alatt a hallgatag virágok

Föléleszték elájult lelkemet;

Nem gyűlölöm, mint eddig, a világot;

Már csak haragszom rája, csak haragszom,

Hogy olyan gyáva, hogy föl nem kiált

Elzárt, elorzott boldogságaért, hogy

Meg nem torolja kincse elrablóin

Évezredeknek szenvedéseit.

De hinni kezdem, hogy dicső napoknak

Érjük maholnap fényes hajnalát,

Midőn a népek mind fölemelik

A föld porába gázolt fejüket,

-460- S végigmennydörgik a föld kerekén:

»Legyünk rabokból ismét emberek!«

Ez nagyszerű, de véres kor leszen,

És úgy is illik, hogy véres legyen!

Már vízözön volt, most egy vérözön kell,

Hogy megtisztúljon a világ a szennytől,

A mely fölötte meggyülekezék;

Egy vérözön kell! és ha az lefolyt majd,

A megmosdott föld tiszta, szép leend,

És lakni fognak emberek fölötte,

Hasonlitók az isten képihez.

(Dömsöd.)